A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-12-25 / 52. szám

Indulásom története Kedves Barátom! Hosszú készülődés után, végre íróasztalhoz ülhetek, s megírhatom ezt a levelet. Tudom, az első könyvem megjelenésével kapcsolatos dolgok érdekelnek. Ez most azért is aktuális, mivel kerek ötven éve, 1932-ben jelent meg. Elmondom hát a tör­ténetét. Fiatal asztalossegéd voltam (húszéves), amikor 1928-ban Léván kaptam munkát. Füzetnyi verset vittem magammal, s erősen izgatott a kérdés: hozzáértő embernek mi a véleménye verseimről? írásaimmal nem sze­rettem dicsekedni olyan emberek előtt, akik­ről gondoltam, úgy sem tudnának kielégítő véleményt mondani. Segédtársaim előtt is hallgattam erről. Már régebben tudtam Ker­­sék Jánosról, Léva költőjéről, s ismertem azt a nótát is, amelynek szövegét ö irta, (Ezüst tükrös kávéházban ...) Amikor felőle érdek­lődtem, sajnálattal tudtam meg, hogy már egy éve halott. Megtudtam azonban, hogy a fia: Dr. Kersék János a szerkesztője a lévai „Bars" c. hetilapnak. Elhatároztam, hogy őt keresem fel. Néhány versemet magamhoz véve, bekopogtattam a szerkesztőségbe: Nyitrai és társa nyomdájába. Egy magas úr fogadott. Átnyújtottam a verseimet: véle­ményt szeretnék kérni a verseimre — mo­tyogtam bátortalanul. Horatsik úr volt, amint később megtudtam. Átvette, s csupán annyit mondott, hogy továbbítani fogja Dr. Kersék szerkesztő úrhoz. A válaszért egy hét múlva eljöhetek. Hosszú hét következett, s amikor eltelt. szombaton ismét jelentkeztem Horatsik úr­nál. — Dr. Kersék azt üzemi, hogy keressem fel őt a lakásán ... A címét is megmondta. A megadott utca, hazafelé menet útba esett. Arrafelé irányítottam lépteimet. Az ügyvédi iroda cégtáblája előtt boldog bizsergést éreztem. Ide kell hát jönnöm. Most azonban sehogysem tudnék bekopogtatni, annyira iz­gatott vagyok. Megpróbálkozom holnap, bár vasárnap lesz, de bizonyára otthon találom. Tíz óra tájban álltam meg Kersék ajtajá­ban. Éppen odaért egy idős férfi, aki megkér­dezte: talán Kersék doktort keresi? — Igen, véle szeretnék beszélni. Az idős ember lenyomta a kilincset és maga elé bocsájtva, betessékelt. Az irodá­ban senki sem volt. Társam a szemközti ajtón kopogtatott, s csak annyit mondott: Jani, itt vagyokl Fiatal, de már gyérülö hajú, kissé hajlott úri ember lépett az irodába. Társammal kezet szorított, s amikor felém lépett, bemutatkoz­tam: én küldtem önhöz azokat a verseket egy hete. — Örülök fiatal barátom, hogy felkeresett. Kersék vallatni kezdett: honnét kerültem Lévára, s itt mivel foglalkozom, s mióta írogatok? stb. Mindenre pontos választ ad­tam. Csupán akkor lepődtem meg, amikor elárultam, hogy öt elemi iskolám van. Mintha elkomorult volna. Elgondolkozott, majd rövi­desen tudtomra adta, hogy megvannak öcs­­csének a gimnáziumi tankönyvei azok közül néhányra nekem szükségem van. Ha legkö­zelebb jövök, addigra előkeresi... Nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy nekem sokat kell tanulnom, s hogy szívesen lesz a segítségemre... A vasárnap délelőttök azután Kersék tár­saságában teltek el. A Poétika, stilisztika, és retorika c. tankönyveken kívül, neves írók müveit is kölcsönözte. Édesapja „Templom­csend" c. könyvével is megajándékozott. A felolvasott verseket magyarázattal kísérte. Tanított, s én áhítattal figyeltem; éreztem, minden szavára szükségem van. 1929. febr. 10-én közreadta első verse­met a Barsban. Néhány hét múlva a követke­zőt. Kért, hogy újabb verseimet is vigyem hozzá: kíváncsi a fejlődésemre. Nappal szor­galmasan dolgoztam a műhelyben, hogy ott is megbecsüljenek, éjszakákon át pedig a könyveket bújtam, mint egy öreg diák, aki érettségire készül. Második éve dolgoztam már Léván, ami­kor 1931-ben tényleges katonai szolgálatra vonultam be Prágába az ötös hidászokhoz. Amikor megismerkedtem a fővárossal felke­restem ott a Prágai Magyar Hírlap szerkesz­tőségét. Darvas János költővel ismerkedtem meg, aki papírral látott el, s megajándéko­zott „Hegyország hangja" szlovák vers-fordi­­tásaival. Szvatkó Pál pedig az akkor megjele­nő „Új Munka" folyóirat egyetlen számát adta nékem. Betegség következtében fél évre leszerel­tek. Első utam Lévára vezetett. Akkor már több vidéki lapban is megjelentek a verseim. Kersék kérése az volt, hogy összes versemet vigyem el hozzá. Akkor már szülőfalumban dolgoztam az egyik asztalosnál. Szüleimnél laktam s otthon is kosztoltam, napi tíz koro­na volt a keresetem. Verseim átvételekor Kersék annyit mon­dott, hogy legyek türelemmel, szeretné végig olvasni, azután majd értesít... Arra gondoltam, hogy kíváncsi a fejlődé­semre. Rövidesen levél jött Kerséktől: keres­sem fel minél előbb! Amikor találkoztunk, meglepő hírrel fogadott: összeválogatott egy kötetre valót a verseimből... Ajánlotta, hogy menjek el vele Horatsik úrhoz, akivel már megbeszélte a kiadási feltételeket is ... Szédelegve haladtam Kersék mellett a nyomda felé. Hihetetlennek tűnt, amit hal­lok... A két jóakaró azután közrefogott: ötíves könyvecske lesz ötszáz példányban, 2000 koronás költséggel, amelyet utólago­san kell letöriesztenem, ahogy eladom a könyveket. Biztattak, rábeszéltek s a végén aláírtam a már elkészített szerződést. Sokat töprengtem azután: ki vesz ma könyvet? Bizonyára a gyalupadnál kell kiiz­zadnom az árát... de lesz-e munkám? Szlo­vákia szerte nagy a pénztelenség, sok mű­helyben egyedül ténfereg a mester... Szüleimnek egy szót sem szóltam. Álom­nak hittem az egészet. Meg aztán miért is szólnék? Hiszen az eddig megjelent verse­imért egy fillért sem kaptam. (A többi vers­írogató ismerősöm se dicsekedhetett hono­ráriummal.) A lapok is szegények voltak, épp, hogy létezni tudtak. 1932 júniusában jött az értesítés Léváról, hogy elkészült a könyvem: vegyem át. Hát mégse álom?! Remegő kézzel vettem fel a pulton meg­pillantott könyvet: „Magyar ugaron". Cson­tos Vilmos versei. Mintha a szemem is elho­mályosult volna, valami fojtogatni kezdett, mintha könnyeket nyelnék ... Horatsik úr A szertartás Az ablakon bekandikált a nap. Valami idegen énekesmadár trillázott tarka éneket a sűrű folyondár közt, s ekkor a szobámba beröp­pent Pergamenarcú Ábel. Szemében szelíd megnyugvás ült, amit az örökkévalóságból hozott magával és széthin­tette a helyiségben. — A temetés miatt jött ugye? — kérdez­tem barátsággal. Papírt, ceruzát tettem ma­gam elé az asztalra és vártam mit fog mondani a megboldogultról. — Óriási csapás ez nekünk, higgye el kérem — kezdte énekelve, majd zsebkendőt tett az arca elé és finoman köhécselt. — A cseppfertőzéstől szeretném megóvni — ma­gyarázta — ugyanis régi tüdöbajos hírében állok. — Nagyon kedves öntől — mondtam, s a lemezjátszóhoz léptem, hogy feltegyek rá egy Beethoven lemezt. — Szegény Joachim — sóhajtotta. — Szegény Joachim — sóhajtottam utána én is részvéttel, és feljegyeztem az elhunyt nevét. — Mi nem szoktunk a bánatunkkal hival­kodni — intett kellő tapintattal. — A lármás ceremóniákat sem kedveljük. Úgy mentünk el a Földről, ahogyan ideérkeztünk, szeré­nyen és szegényen. — A gyászbeszédemet majd igyekszem eh­hez igazítani — mondtam. Vendégem tekintete a végtelent fürkészte, miközben egykedvűen megjegyezte: — Joachim tiszta ember volt. — Igen, az érdemeiről nem feledkezhe­tünk meg. — Érdemeiről? — kérdezte Ábel, és üve­ges szemeit a mennyezetről rám gurította. — Nem voltak neki semmilyen érdemei sem. — De mégis! — biztattam. — Hátha? — A felesége már régen elhagyta, s azóta a világtól távoltartotta magát, most pedig elete hetvenhatodik esztendejében eltávo­zott közülünk. Nagyszerű ember volt és kitű­nően csellózott. Feljegyeztem. — Ennyi az egész — sóhajtott ismét Ábel, most már kissé restelkedve. Megegyeztünk a temetés minden részletét illetően, miután a férfi távozni készült. — Legnagyobb tiszteletem az öné — ha­jolt meg előttem, amit én hasonlóképpen viszonoztam. — Egy lépéssel ismét előbbreléptünk a tudatformálás terén — örvendeztem. — Ugye ön is így gondolja ? — Ó, hogyne. Természetesen. Modern kort élünk ugyebár? — és pergamenarcán simábbá váltak a ráncok. Egyedül maradtam a szobában. Már a cifra madár sem szólt, csak a csönd sustor­­gott egyre erősebben, mintha tengeri csigát tartottam volna a fülemhez. Közben megkezdődött a ceremónia ... Kiszabott szavakból terítettem vállamra palástot, s ezzel álltam oda Joachim földi maradványai fölé. A piros bársonylepel alól két végével kilátszott a gyalulatlan deszkako­porsó. Mi a csoda! — mosolyogtam és rázendítettem egy régi énekre: „Circum de­­derunt me gemitus mortis ..." — Ne ezt kérem! Ez nem a mi hitünkhöz való, különben sem szokás már — kérlelt szelíden Ábel. — Mi másféle gyülekezet vagyunk. — Másféle? Másféle? — álmélkodtam. — Csodálkozom a feledékenységén fiatal­ember, tegnap nem ebben állapodtunk meg. Valóban nem. Éreztem, hogy most nekem bele kellene feküdnöm a nyitott sírgödörbe, hogy a föld alá süllyedjek szégyenemben. — Meg tud nekem bocsátani Ábel? — hirtelen nem jutott eszembe, hogy úrnak vagy elvtársnak szólítsam. — fját persze, hogy meg — kacagott —, csak hagyja fenn kérem a kalapját. Nálunk ez így szokás. — Sosem hordtam kalapot — tiltakoztam. — Nem baj — mondta, és egy kötött télisapkát húzott a fejemre. „Búcsúzom tőled Joachim, a hangyák, darazsak, szöcskék és pillangók nevé­ben ...". — A csellót el ne felejtse! — súgta Ábel. — Igen a cselló, de ne szakítson félbe, mert összezagyválok mindenféle butaságot. Hol is hagytam abba? Megigazítottam fejemen a kölcsönkapott sapkát, és folytattam azzal, hogy az ember természeti lény. Nagyon örülök, hogy a hit­község megértette a kor szellemét és a hagyományuktól eltérő szertartással, merő-

Next

/
Oldalképek
Tartalom