A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-12-25 / 52. szám

vállamra tette a kezét. Egy csomagban száz példány van, vigye és iparkodjon eladni, hogy a tartozást törleszthesse ... Ez a szó magához téritett. Az itt maradt négy csomag könyvet majd sorra elviszem — állapodtunk meg a kiadóval.

Otthon a csodálkozástól alig tudtak megszólalni a szüleim. — Miért nem mondtad, hogy könyved lesz? — Magam sem hittem.

— válaszoltam. Most mit csinálok ezzel a töméntelen könyvvel? Apám döbbenetét anyám arcán is megpillantottam. Szegények arra gondolhattak, hogy a segítségükre is szükségem lesz. Megnyugtattam: akkor kell fizetnem, ha eladom a könyveimet.

Egyik barátom biciklijén azután nyakamba vettem a környéket. Papok, tanítók voltak a vásárlóim. Egy községi bíró is emlékezett a nevemre az újságból, s adott a könyvemért 8 koronát, de sok helyen nehéz éveit élte a parasztság. Egyetlen ember akadt, Czeglédi Pál, ref. lelkész, aki a neki dedikált könyvemért száz koronát adott.

Hogy a sok könyv a nyakamon ne maradjon, csere-példányokat küldtem az akkoriban könyvekkel jelentkező fiatal költőtársaim címére. A sok cserepéldánynak azután még Varga Imre is hasznát vette később a „Rejtett ösvény" összeállításakor. Egy költőtárs

— Dokúpil István, Kassáról — pedig arra figyelmeztetett, hogy könyvemből, mivel dallamos szövegei vannak, küldjék Hajdú Ernöné úrnőnek Nagybiccsére, aki zenésítéssel foglalkozik. Persze, hogy küldtem, s a zeneszerzőnő a könyvet száz koronával honorálta, s további öt könyvet rendelt. Új irányba terelődött költészetem, elkezdtem nótaszövegeket írni. Nyomban több zeneszerző is szöveget kért: Korentsi Sándor, Várady A. Károly, Dr. Adorján Hugó, Mihola Gyuszi, stb.

Egy alkalommal a Szlovákiai Magyar Tanítók Énekkara Léván tartotta próbáit, Teleky

Miklós, falunk tanítója is tagja volt az együttesnek, ő javasolta, hogy keressem fel őket a próbákon. A magammal hozott húsz könyvet Boros Elemér, a „Magyar tanító" szerkesztője segítségével gyorsan eladtam. Rövidesen a tanítók lapja terjedelmes méltatást írt könyvemről. A szerkesztő pedig elküldte a szlovenszkói tanítók névsorát, amely alapján 150 példányt küldtem szét könyveimből.

A kritika elismeréssel fogadott, a vidéki lapok akkor már ismertek, sorra közölték írásaimat, verseimen kívül cikkeimet is. Volt eset, amikor cikkemet: „Maradj meg magyarnak" a Barázda vezércikk-ként közölte, s azt a Csallóközi Hírlap is átvette.

Gramsallón, szülőfalumban új kultúrház épült, a kuttúregyesület titkára lettem, színielőadásokat rendeztem, s megvásároltuk a kultúrház részére az első rádiókészüléket, egyenes adásban hallgattuk a gerencsért és ipolypásztói palóc lakodalmast. Fonó asszonyok ültek esténként a rádió közelében, a kultúrház második otthona lett a lakosságnak. Ma is csodálkozom: hogy' győztem ezt a két irányú tevékenységet, a műhelyben és a kultúrházban.

Visszakanyarodva könyvemhez, 1932 végén, úgy karácsony táján összegeztem az eredményt; a „Magyar ugaron" elfogyott példányairól feljegyzéseim voltak. Tiszteletpéldány: 50. — Személyesen eladtam: 75.

— Megrendelésre: 17. — A nyomda csekkjével mellékelve: 150, ebből elfogadtak 98 könyvet, a többi elveszett. — Utalvánnyal: 5.

— Bizománybán elhelyezve: 28. Összesen 325 példány. (A nyomdában van még egy csomagban 100 könyvem.) A második világháború befejeztével — három havi front és a kitelepítés után — a Magyar ugarból összesen 3 példány maradt, az is megrongált állapotban.

Üdvözlettel: CSONTOS VILMOS

ben újjal búcsúztatják el kedves halottjukat a világtól. S nagyon remélem, hogy nem csupán azért, mert szegénynek nem volt az égvilágon semmi érdeme sem.

— Ó, nem, nem — tiltakoztak a hívek erős buzgalommal —, csak folytassa, hiszen olyan szépen kezdte.

S én beszéltem Joachim teteme fölött az őszről, az esőről, a csillagokról és számtalan égitestről, a sziklákról és a végtelen vizekről. Éreztem, hogy Joachim alakja nő, egyre nö, és az emberek mindnyájan megílletődnek.

— A végén fájdalmunkban meg fogjuk szaggatni a ruháinkat — súgta Ábel.

— Ne tegyék! — mondtam. — Ez alkalomból elég lesz a szimbólum is. Mondjuk verjék földhöz a kalapjukat.

— Gondoltunk erre is, de mi történik, ha a gyerekek nevetni fognak?

— Ne suttogjanak annyit a halott fölött! — figyelmeztetett erélyesen egy idős kereskedő.

— Elnézést kérek! — mondtam és elszégyelltem magamat. Igaza van az illetőnek. Mit kell itt annyit morfondírozni? Mindenki végezze a maga dolgát úgy, ahogy kell. Az én feladatom, hogy a múlt csökevényeitől terhes lelkeket valahogy felszabadítsam. A tartalom itt a fontos, a többi csupán látszat, semmi egyéb. Joachim egy a sok ember közül, ki társam volt e Földön. Valami szépet, hatásosat kellene még mondanom róla — rágódtam magamban, miközben az idő száguldott felettem.

Miért hallgatott el? Mondjon még valamit! — biztatott Ábel. — Csak beszéljen, beszéljen! — szorította meg keményen a karomat. Micsoda erő volt benne.

A fenébe is, nem tudok szabadulni a circum dederunt-tól. Itt zsong a fülemben, mint valami makacs dongó. Szégyen és gyalázat. Csak rá ne zendítsek megint. Nagyon vigyáznom kell.

„A lenyugvó nappal lehanyatlott a te életed csillaga is drága Joachim".

Csodálkoztam, hogy a gyászolók erre sem hullatták könnyüket. Pedig az arcokon látszott mennyire szenvednek. Akkor sem sírtak, mikor a holtat lebocsátottuk a mélybe. Csupán a kalapjukat csapdosták a földhöz, úgy ahogy megbeszéltük. A díszőrséget álló gyerekeknek valóban nehezükre esett fékentartani kaján indulataikat. Ám mégis kellő tisztelettel adogatták vissza a férfiak kalapját.

Pergamenarcú Ábelnek valami nem tetszett.

— Álljatok félre! — parancsoltam a túlbuzgó gyerekeknek. Csodálkozva tekintettek rám. Ábel megkönnyebbülten felsóhajtott.

— Tisztességesen elhantoltuk szegény Joachimot — mondta a szertartás végén.

— Örülök, hogy meg vannak elégedve velem — válaszoltam szerényen.

Virág helyett ősi szokásként köveket helyeztünk szegény Joachim sírjára. Alájuk jófajta homokot hintettünk, amiben alig él meg növény, esetleg csak az ecetfa és a keserűfű, ami bőven burjánzott körülöttünk.

A bozótban ismét megszólalt a madár. Milyen idegen a hangja, tűnődtem.

— Hallja? — kérdeztem Ábelt, de hiába kerestem, nem találtam öt sehol.

CSICSAY ALAJOS

KÉRDÉSEK:

1. Ki írta „A néma levente" c. verses vígjátékot ?

2. Képünkön a darab két szereplője látható. Agárdi Pétert és Beppót személyesítették meg. Még m? is kedvelt, népszerű színészei a MATESZ-nak. Hogy hívják a képen látható művészeket?

(Ismételten felhívjuk olvasóink figyelmét. hogy a válaszokat a versenyszelvényekkel együtt — az összes kérdés közlése után egyszerre küldjék be a szerkesztőségbe.)

Gyakran szerepelt akkori repertoárunkban a szlovák és a szlovákiai magyar drámaírás is, hiszen a „Póruljárt sógorok", a „Gelo Sebechlebsky" és Dávid Teréz sikeres bemutatkozása, a „Dódi" is erre a korszakra esik. Az 1956-os magyarországi eseményekre reagáltunk a „Szélvihar" c. drámával, meghatottuk, illetve megnevettettük a nézőt a két újabb szovjet darabbal, a „Kisunokámmal" és a „Bolondos vasárnappal" és hosszú idő után újra Műnk István rendezésével színre hoztuk a „Figaró házasságát", a sikeres Sevillai borbély folytatását. Nem lenne teljes e felsorolás, ha elfeledkeznék arról, hogy „A kalandor grófnő" c. zenés vígjátékban színészeink egy új műfajban is a színpadra léptek. „Stodola Jozska karrierje" c. klasszikus szlovák vígjáték alkalmat adott a társulat komédiázó kedvét és tehetségét bizonyítani. Sok jó darab, sok szép siker, tízen felüli komáromi reprízek és sok sikeres tájelöadás volt a jellemzője ennek a korszaknak, melyet egy kicsit amolyan „hőskorként" is emlegetünk egymás közt. S az ember hajlamos arra, hogy „csak a szépre emlékezzék", melynek maga is alkotó részese volt.

SIPOSS JENŐ

Sokan úgy tartják, a Tanítónővel ért be a MATESZ vetése és forrott egybe igazán a társulat. Nagy része volt ebben Lendvay Ferencnek, magyarországi főrendezőnek, aki a Tanítónőt velünk együtt megalkotta. Munkássága, színészpedagógiája és módszere sokáig meghatározta munkánkat és új lendületet adott az amúgy is ívelő színjátszásunknak. Olyan '^adásainknak volt főrészese, mint a nagysikerű versesdráma, „A néma levente", Stehlík cseh író elgondolkoztató komédiája, a „Ketten a veremben", Rahmanov szovjet író „Viharos alkonyat" című drámája, vagy az ötödik évfordulóra bemutatott „Ármány és szerelem", Schiller halhatatlan drámája. Nagyon sokáig merítettünk abból, amit Lendvay Ferenctől tanultunk.

Erre az időre esnek olyan sikeres bemutatók is, mint Karel Čapek: „Az anya" című, háborúellenes drámája, Lope de Vega „A kertész kutyája" c. klasszikus vígjátéka, a Maupassant novella alapján készült „Fogadó a határszélen"; mesejátékaink, Tersánszky J. Jenő „A harmadik fiú" és ez emlékek írójának munkája, „A csodálatos erszény", bizonyítván azt, hogy a kicsinyek színháza is akarunk lenni, részükre is megindult a MATESZ.

15