A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-18 / 51. szám
Hallottukolvastukláttuk Innen'onnan SZÍNHÁZ Csendes Don November derekán, a csehszlovák—szovjet barátsági hónap, valamint a NOSZF 65. évfordulója tiszteletére rendezett szovjet és orosz drámafesztivál kiemelkedő eseményeként hazánk három városában: Bratislavában, Brünnben (Brno) és Prágában vendégszerepeit a Georgij Tovsztonogov vezette világhírű társulat, a Leningrádi Gorkij Akadémiai Nagy Drámai Színház. Érdekes, hogy a szovjet vendégek ezúttal nem eredeti színpadi műveket, hanem két jelentős prózai alkotás színpadi adaptációját mutatták be a csehszlovák közönségnek: Mihail Solohov négykötetes, eposzi távlatú regényének, a Csendes Donnak és L. Ny. Tolsztoj A ló halála (Holsztomer) című novellájának színpadi változatát. Sajnos, a körülmények véletlen összjátéka úgy hozta, hogy jómagam „csak" a Solohov-mű több mint három órás tovsztonogovi változatát láttam — az időben hosszúra nyúlt előadás figyelemlankasztó veszélye ellenére, ritka színházi élményben részesülve. Solohov hömpölygő cselekményű regényét színpadra átültetni szinte reménytelennek tűnő vállalkozás. Tovsztonogovnak sikerült a lehetetlen. Nem dramatizálta a regényt, hanem a színpad törvényei szerint újrafogalmazta. Hű maradt Solohovhoz, megtartotta a regény cselekményvonalát, de úgy sűrítette az eseményeket, hogy a részletekben felcsillanjon az egész. A színpadon, természetesen, a regény főhősének: Grigorij Meljehovnak életútja elevenedik meg, de ez az életút képes kifejezni az egyén és a történelem ellentmondásos viszonyát. Tovsztonogov értelmezésében Grigorij olyan ember, aki a történelem forgatagában képtelen eligazodni. Kivételes egyéniség, többre, nagyobbra hivatott mint falubeli társai; mégis dobják-taszítják a történelem változásai. Újra meg újra dönteni kényszerül, s ő dönt is, de általában későn, mert ez a látszólag szüntelenül cselekvő ember lényegében kiszolgáltatott. Ebből az állandó lépéshátrányból törvényszerűen következik egyedülmaradása. Erénye az előadásnak, hogy térben következetesen tagolt, időben jól követhetően bontott; rendezőileg és dramaturgiailag azonban szigorúan szerkesztett: az epizódok mindig az egész részeként élnek. Ezt látszik igazolni az előadás epilógusát jelentő zárókép is: Grigorij túl minden megpróbáltatáson és szenvedésen hazatér a szülői házba, ahol egyetlen életben maradt családtagjával, a fiával találkozik. Szalmaszálként kapaszkodik a fiúba, hiszen rajta kívül nincs már senkije széles e földön. Ezzel a képpel, valamint a regény szerzőjének intelemszerűen megelevenedő hangjával zárul az előadás. (M. P.) KIÁLLÍTÁS Festészeti Bienná/é Bármennyire furcsa, a VI. kassai (Košice) Nemzetközi Festészeti Biennálé legizgalmasabb alkotásait az ötödik biennálé nagydijasának, Milan Chovanecnek külön teremben kiállított művei jelentik. Félreértés ne essék: ezzel nem azt állítom, hogy a mostani tárlat anyaga valamivel is gyengébb, mint az eddigi kassai biennálék anyagai, vagy azt, hogy az eltelt két év alatt semmi sem változott a kiállított országok — Bulgária, Kuba, Lengyelország, Magyarország, NDK, Románia, a Szovjetunió és Csehszlovákia — képzőművészetében, hiszen egy országonként öt-hét embert, tiz-tizenkét alkotást bemutató tártat a progresszív módosulások és irányzatok bemutatására legfeljebb elvileg, gyakorlatilag aligha képes. De a Kelet-szlovákiai Galéria munkatársainak szemmel láthatóan nem is ez volt a törekvése, hanem az, hogy a békéért folytatott küzdelmet, a nyugodt, alkotó munka jegyében fogant mindennapokat hogyan, miként élik az emberek az említett országokban. Eszmeileg ennyi, nem több, nem kevesebb. Művészileg? — kérdezhetné bárki, hiszen e recenzió első mondata félreérthetetlenül erre utal. Nos, Milan Chovanecet dicsérő első mondatommal kizárólagosan annak a szubjektív véleményemnek adok hangot, amely szerint a jeles szlovák művész hat festménye és öt grafikája számomra átfogóbb képi-esztétikai krónikáját nyújtja korunk gondjainak, küzdelmeinek és életérzéseinek, mint az idei őszön látott biennálé bármelyik alkotása. Hadd szóljak ezekután az idei tárlatról, amelyen a kubaiak mintha Seurat- és Léger-képek igézetében mutatkoztak volna be; kivételt talán csak Juan Pablo Villar két montázstechnikával készült olajfestménye képez, amelyek viszont a mi Ptatzner Tiborunknak a hatvanas-hetvenes évek fordulóján készült alkotásait idézik. A lengyel Zygmunt Magner alkotásai a szlovák Brunovský buja, a természet csodáitól talányos és tékozló világára emlékeztette a hazai tárlatlátogatót. A világ képzőművészetében jártas néző Salvador Dali szellemét érezhette a román Cornel Bradescu triptichonján. A sok remineszcenciából csupán ennyit. Az Ex Aequo díjat két magyar, a magyarországi Topor András és a szlovákiai Roskoványi István nyerte. Roskoványi Esti mese és Régiségek című olajfestményeivel a kassai festőiskola legrangosabbjainak, közöttük is a Jakoby-piktúra szellemének folytatását jelentheti. A Fényképkiállításon című olajfestmény, amelyet a kiállítóterem falain lógó két, nyomasztóan hatalmas, ádáz csatákat megörökítő fénykép fog satuba, egy jól öltözött, kopaszra nyírt, kissé koravén, kamaszodó — és megitletődött kölyköt ábrázol, aki mintha megijedt volna a fotók reá nehezedő súlyától. E riadt tekintetű, mindnyájunkat figyelmeztető gyermek portréjáért kapta meg az 1947-es születésű jereváni Szergej Ovszepjan a nagydíjat. Szigeti László KÖNYV Kriza Ildikó: A legendaballada A Gondolat Kiadó jóvoltából olyan néprajzi kiadványt kaphattunk kezünkbe, mely a maga nemében hézagpótló, ugyanis ebben a műfajban — legalábbis az anyaggyűjtés (1972) és a feldolgozás idejéig — kevés magyarországi kiadvány látott napvilágot, ilyen átfogó jellegű, összehasonlító munka pedig most először. „Ezzel a kutatással pótolni szeretném az elsősorban reprezentatív folklór műfajok kutatásán alapuló tudományunkban fellelhető hiányok egyikét" — mondja a szerző a bevezetőben. Az epikai-lírai alkotások között aránylag jól behatárolható helyet elfoglaló, felépítésben a balladához hasonlítható, annak tragikumábrázolásától azonban távolálló románcjellegü legendaballada egyértelműen kizárja azt a lehetőséget, hogy egyetlen műfaji keretbe szoríthassuk az e címszó alatt felsorolható alkotásokat. A románc fogalmának tisztázatlanságát jól érzékeltetik az eddigi folklórelméleti munkák, első szövegkiadványok. A könyv az elméleti kérdések tisztázása során próbálja meg meghatározni a legendaballada helyét, jellegét és szerepét a népköltészetben, majd a továbbiakban a legendaszerű epikai-lírai folklór-alkotások elterjedtségét vizsgálja, ismerteti a kutatás főbb eredményeit, a műfaj sajátosságait, megjelenési formáit és funkcióját. A további részben bemutatja az irodalmiság és félnépi epikailírai alkotások kezdeti szakaszát, ezen belül a népies epikus énekek első jelentkezéseit, a ponyvaballada kialakulását, az epikus Mária-énekeket, balladákat, majd a zárófejezetben felvázolja a legendaballada jelentőségét a népköltészetben. D. Varga László HANGLEMEZ Márkus László lemeze Korunk magyar színházi világának kimagasló, rokonszenves és igen sokoldalú egyénisége Márkus László. Shakespeare- vagy Molnár-darabban ugyanúgy láthatjuk öt, mint Bertolt Brecht Kurt Weill által megzenésített Koldusoperájában, ismerjük őt filmekről, hallottuk őt kabaré és egyéb szórakoztató műsorokban, láttunk sanzont és örökzöld melódiákat énekelni a televízióban. A könnyű műfajról úgy vélekedik, hogy ő azt is komolynak tartotta mindig. Lengyel György kiváló dramaturgiai érzékkel válogatta össze azokat a darabrészleteket és verseket, melyek a lemez A-oldalán szerepelnek. Ezen az oldalon mutatkozik be ugyanis Márkus László, a prózai színész. A darabrészletek között szerepel Jacques monológja Shakespeare A- hogy tetszik című művéből és Claudius imája a Hamletból. Harpagon monológja Moliére Fösvényéből, a báró és Szatyin jelenete Gorkij Éjjeli menedékhely című darabjából, és_ egy jelenet Molnár Ferenc „A hattyú" című darabjának. I. felvonásából. A versmondó Márkus László Weöres Sándor Önarckép és Paprikajancsi szerenádja, valamint Szép Ernő Ne hidd című versének előadásával mutatkozik be. A darabrészletek a tehetséges színművész pályájának egy-egy kiugró sikerét elevenítik fel, a három költemény pedig jól tanúsítja, hogy Márkus Lászlónak a versmondás is egyik „erős oldala". A lemez B-oldala az énekes színész Márkus László — kellemes meglepetést jelentő — zenés üdvözlete. Ez az üdvözlet Zerkovits Béla immár örökzöld melódiáinak egyvelegével kezdődik, Daniderff „Titine" című közismert kedves dalocskájával és Tamássy Zdenkó-Karinthy Frigyes „Halottas kocsi" című sanzonjával folytatódik, majd két musical-részlet következik: Viktor dala és az Etikett-dal Ránky-Hubay-Vas „Egy szerelem három éjszakája" című musical-jéböl és a Cápadal Kurt Weill-Bertolt Brecht Koldusoperájából. „Emberről, humorról, életről és színházról igyekszem szólni — hiszen a Színház az életem!" — nyilatkozza Márkus László lemezének borítóján. Nos, ezt a hitvallást a lemez kitűnően dokumentálja. Sági Tóth Tibor My/KHMHbl, 3AnMCblBAÍÍTE PEUEflTbl! A Moszkvában megjelenő Nyegyelja című lap megrendezte a legfinomabb házikalács-sütő versenyt. A győztes a moszkvai helyőrség egyik tizedese. Vlagyimir Potokin lett, aki édesanyjától tanulta a finom ízek elkészítését. A karatézó dán lány, Mette Jensen, aki még csak tizenhat éves, nyolc szilikát téglát vág ketté „gyengéd, női kacsójával". Sidney Rométól egy interjúban megkérdezték, van-e filmforgatással kapcsolatos felejthetetlen emléke? Ezt válaszolta: „Egy jelenetet biztosan nem fogok elfelejteni. A Che című filmben a forgatókönyv jóvoltából Marcello Mastroiannitól kaptam egy kiadós verést, amelyet rendezői utasításra a pucér hátsó felemre mért, látható élvezettel. De a forgatócsoport tagjai sem mutattak irántam részvétet, fülig ért a szájuk a nevetéstől. Remélem egyszer még leverhetem rajtuk ezt az adósságom". 8
