A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-11 / 50. szám
hogy közeledik a vonat Zsolna (Žilina) felé, a Vág túlsó partján a rőtbarna f yk. fák között már messziről fehérük Budatin zömök vártornya. A szokatlanul fehér várkastély hirtelen a menyasszonyi fátylat idézi fel bennem az őszi tájban és a boldogtalanul szerelmes várkisasszony halövány arcát, akit a kegyetlen apa befalaztatok a vár sziklaüregébe. E legenda századok múltán is élt a nép ajkán és számos iró feldolgozta. Arany János Katalin című terjedelmes, a népies romantika minden szépségét felvonultató elbeszélő költeményében örökíti meg a szerencsétlen Szunyogh Katalin történetét. Mednyánszky Alajos a Festői utazások a Vág folyón Magyarországon című könyvében Budatin várával kapcsolatban a gyermekkorában hallott eredeti mondát meséli el szinte balladai tömörséggel. Szunyogh Gáspárnak, a budatini dölyfös és kegyetlen várúrnak volt egy szépséges leánya Katalin, akit a vastag falak szinte elrejtettek a világ elől. De egy fiatal lovagnak, Forgách Ferencnek az őrök megvesztegetése árán mégis sikerült meglátnia és abban a pillanatban egymásba szerettek. Az apa azonban hallani sem akart az eljegyzésről, mivel lányát Oroszlánykő urának Jakusith Jánosnak szánta, akinek temérdek kincse és vagyona volt. A kiutasított Forgách egy éjjel azonban titokban visszatért, hogy még egyszer láthassa a kedvesét, de Szunyogh Gáspár gyanút fogott. Bőszült haraggal, fegyveres szolgákkal rohant a női lakosztály felé, s a fiatal lovagnak csak annyi ideje maradt, hogy kiugorjon az ablakon, s a Vág vizén ringó csónakon elmenekült. Szunyogh Gáspár átkot és halált kiáltozott és rettentő mérgében, hogy a családján esett szégyent megtorolja, lányát egy sziklamélyedésbe falaztatta, három napra való kenyeret és vizet téve mellé, hogy elég ideje maradjon a bűnbánatra és vezeklésre. Forgách ahogy megtudta a szörnyű hírt, fegyveres szolgáival lóra pattant, sebesen vágtatott Budatin vára alá és az éj leple alatt kiszabadította szerelmét a szörnyű börtönből. De nem jutott messzire, mert egy keskeny völgyben szembetalálta magát Jakusich fegyvereseivel. A vőlegény is a lány kiszabadítására sietett, amikor a hold világánál meglátta aráját, rettentő düh fogta el és Forgáchra támadott. A bajvívásban megölte Forgáchot és Oroszlánykő várába vitte a félig holt, fehérarcú menyasszonyt. Eddig a balladai történet. Mednyánszky hiába kereste már a vakmélyedést, nem találta, s amint könyvében megjegyzi: „Amikor a vár elvesztette ódon köntösét, alighanem a korai időknek ez az emléke is áldozatul esett a szükség vagy az ízlés követelményeinek." A vár keletkezéséről, gyakran változó urairól, pusztulásáról és újjáépítéséről most nem kívánok szólni, mert ezt elvégezték előttem a történelembúvárok. Inkább a mostani állapota érdekel. A kellemes őszi időben, a helybeliek szíves útbaigazítására hallgatva, nem a főkapun, hanem oldalról, a mellékbejáraton közelítem meg a várkastélyt. így egy kicsit izgalmasabb, mert egyszerre a várudvaron, a hatalmas komor falak előtt találom magam. Kihaltnak látszik a várkastély, a csend és az egyedüllét egy pillanatra a középkor hangulatát idézi fel bennem. Óvatosan körülnézek és önkéntelenül is minden beugrásban, vaküregben Szunyogh Katalin fehér arcát keresem. S ahogy nézelődöm, az egyik keskeny ablakból egy kíváncsi női szempár tekint le rám. Felmegyek a lépcsőn. A vastag ajtó mellett tábla hirdeti, hogy a kastély a Vágmenti Múzeumnak ad otthont. Becsengetek, az ajtóban az ablakból már ismert, kedvesszavú lány fogad. A legendáról nem is merem faggatni. Míg a termeken végigkísér, elmondja, hogy nyáron nagyon sok a látogatójuk, így ősszel, vagy télen már kevesebben járnak errefelé. A földszinti nagyteremben képzőművészeti jellegű kiállítások váltakoznak. Most éppen a körmöcbányai (Kremnica) iparművészeti középiskola harmadik osztályos tanulóinak munkáiból látható egypár figyelemreméltó, érdekes alkotás. A modern törekvések találkoznak itt a régi korok divatjával. A dús, fiatalos fantáziával megtervezett nyakékek, fülbevalók, melltűk és érmék mellett szinte puritánul hatnak az iparcikkek (hűtőszekrény, gép- és bútortervek stb.) szerény, de praktikus formái. A többi földszinti, keskeny folyosókkal összekötött termekben a Vág mentén élt népek kultúrájáról kapunk rövid áttekintést a kőkortól egészen napjainkig. Nyomon követhetjük Zsolna (Žilina) városának fejlődését is a céhektől a századvégi ipari létesítményekig. Régi, kutyabőrre írt kiváltságlevelek, megfakult zászlók, zömök, megvasalt céhládák, szerszámok, cinkancsók néznek ránk némán a falakról, a homályos ablakmélyedésekből és érezzük, amint megcsapja arcunkat a történelem nehéz, fojtott levegője. Az emeleten egy állandó, és a mága nemében egyedinek mondható kiállítás fogad. A szlovák drótosok életét tárja elénk megkapó őszinteséggel, a valósághoz hűen, bőséges tárgyi és képanyaggal. Már a lépcsőkön felfelé haladva elámulunk az egyszerű nép csapongó fantáziáján. A drótból font hatalmas sasmadár. mintha a magasból egyenesen felénk akarna repülni kiterjesztett szárnyaival. És az ajtóban varázslatos mosolyával vár bennünket a mesebeli királykisasszony. A gonosz boszorkány égő szeme egy pillanatra megborzongtat és mintha nagy sárga szemével a vállán ülő bagoly is pislogna. Itt láttam csak igazán, hogy mi mindent lehetett drótból készíteni. A mesevilág után a praktikus tárgyak sokfélesége is szembetűnő volt. Egérfogók garmada, kalitkák, galambdúcok, drótozott cserépedények, fényképkeretek, gyertyatartók és gyermekjátékok stb. Mindebből én csak a cserepek drótozásának műveletét figyeltem meg gyermekkoromban. Nehéz életük volt a drótosoknak. Sokat beszélhetne erről a külön vitrinben kiállított göcsörtös, fekete vándorbot, a kopott faláda, a bőrtáska és a már félig elnyűtt bocskor. A századvégi, kinagyított, sárguló fényképek teljes valóságban mutatják meg e szorgos és sokat vándorló iparosok életét. Egy régi igazolványon, melyet Tucsnik József nevére állítottak ki a hatóságok 1902-ben, meglepődve veszem észre, hogy a foglalkozás rovatban sodronyos van beírva a drótos helyett. Ezt sem tudtam eddig. Búcsúszóra alig maradt időm, mert élesen megszólalt a kastély csengője és az addig csendes udvar megtelt vidám gyermekzsivajjal. A dečini iskolások jártak errefelé őszi kiránduláson és most szeretnék megtekinteni a budatini kastély múzeumát is. A Vág hídjáról még egyszer visszatekintek az őszi napfényben fürdő várkastélyra és pár perc múlva a túlsó parton elnyel a város mindennapi forgataga. OZSVALD ÁRPÁD Fotó: Absolon 4
