A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-06 / 45. szám
ALEKSZEJ TOLSZTOJ (részlet) Tejfehér hajnali ködben vágtatott el öt lovas: nyírott sörényű pej lovon Roscsin, valamivel előtte pompás, fekete kancán a kis Dundics, Bugyonnij egyik századparancsnoka, életvidám, hallatlanul vakmerő, derék szerb, aki mint hajthatatlan forradalmár, második hazájaként szerette a beláthatatlan orosz földet, és a beláthatatlan orosz forradalmat; ő meg Roscsin arany vállpántos, világos tiszti köpenyben voltak, mögöttük ügetett hetykén félrecsapott, kokárdás sapkájában, altiszti rangjelzésü bekecsben Latugin, Gagin és Zadujvityer. Azt a feladatot kapták, hogy be kell jutniuk Voronyezsbe. kipuhatolni a tüzérség állásait, a lovasság és a gyalogság létszámát, s végül a helyőrség parancsnokának, Skuro tábornoknak kézbesíteniük kell egy lepecsételt borítékot, amiben Bugyonnij levele volt. Dundics szerette az életét, és szeretett vele veszedelmes játékot játszani, s ezekben a friss, októberi napokban, amikor izmai csak úgy feszitették katonazubbonyát, a reggel mindenféle jó szaggal teli ködében különösen nehezen bírta a tétlenséget. Ö maga jelentkezett, hogy átadja a pecsétes levelet Skurónak. Felkereste Roscsint: — Vagyim Petrovics, maga nagyszerűen alkalmas erre a kis kalandra, jól ismeri a tisztek szokásait, és mindenféle ceremóniájukat. Nem volna hajlandó átszaladni velem Voronyezsbe? Egynapi út, jó kis lovaglásnak ígérkezik. Bugyonnij pompás lovakat ad alánk, Petuskát és Aurorát... Nevetséges, hogy hajlandó-e ... Vagyim Petrovicsot csak a tisztek ceremóniájáról ejtett szavak érintették kellemetlenül. De valójában egész este azzal foglalkozott, hogy kioktatta társait, hogyan kell feszítenie egy közkatonának, hogyan kell tisztelegni, felelni, milyen az önkéntes hadseregbeli tisztek külseje : Drozdovszkijék többnyire csíptetőt hordanak holt vezérük emlékére, és gúnyos orrhangon beszélnek, Komyilovékra az üveges pillantás és a megvető közöny jellemző. Markov tisztjei piszkos köpenyükről és káromkodásukról híresek. A megbeszélés szerint, ha feltartóztatják és megkérdezik őket, ezt felelik „Bizalmas levelet viszünk Voronyezsbe az önkéntesek tartalék ezredének parancsnokától, aki délről érkezett Kasztornaja körzetébe". Ez eléggé homályos, s egyúttal meggyőzően hangzik. Vagy háromórai gyors ügetés után, a ködből alighogy kibontakozó fehéres ég alatt megjelentek Voronyezs templomkupolái, tüzoltótomyai, vörös háztetői. Egész úton egyetlen járőr sem tartóztatta fel őket; csak távcsövei megnézték a város felé ügető öt lovast, aztán továbbmentek. A legelső igazoltatásra a hídnál került sor. A rozoga tahidat őrizték, tekintélyes külsejű férfiak járkáltak rajta ellenző nélküli sapkában, s vállukra vetett fehér bőrkabátban, aminöt az ukrán asszonyok hordanak — s tudj' isten, miért, valamennyi körszakállt viselt. A túloldalon néhány junker cigarettázott a hídfőállások körül. Dundics megállította a lovát, leugrott róla, és a nyereghevedert kezdte húzogatni. — Hamis papírokkal előhozakodni nem nagyon ajánlatos — mormogta. — A folyó megáradt, átgázolni valahol szintén nem kellemes, csuromvizesek leszünk. Szóval a hídon kell átmennünk. — Annyi baj legyen, kivágjuk magunkat — mondta mogorván Latugin. Zadujvityer hahotázni kezdett : — Vakuljak meg, ha azok ott a hídon nem csuhások ... — Lépésben és vidáman előre! — vezényelt Dundics, és macskaügyességgel pat tant nyergébe. A hídon a szakállasok felhorkantak: — Állj, állj! — Dundics feléjük tartott, sarkantyúval csiklandozva Petuskát. De azok akkora lármát csaptak, s úgy hadonásztak puskájukkal, hogy a ló eléjük érve dühösen felágaskodott, és csapkodott a farkával. Meg kellett állítani. Több kéz kapott a kantárszár felé. Latugin odaugrott, és rákiáltott az egyikre: — Te nyavalyás, hogy mersz Öméltósága gyeplőjéhez nyúlni! És egyáltalán kifélék vagytok, igazoljátok magatokat! — Hallgass! Állítsd meg a lovat — szólt rá félvállról a legnagyobb nyugalommal Dundics, és kipödrött bajusza alatt mosolyra villantva fehér fogait, lehajolt nyergéből a szakállasokhoz: — A hídra szóló igazolványt kívánják? Nincs nálam. Dundics alezredes vagyok, ez itt a testörségem ... Rendben van? Köszönöm. Nevetve megsarkantyúzta lovát, az állat nyerítve felágaskodott, sima, szürke hasát mutatta, és úgy elnyargalt az őrség mellett, hogy alig tudtak félreugrani. De Dundics nyomban megzabolázta, és lépésben ment át. A túloldalon izgalom támadt. A junkerek eldobták a cigarettát, földig érő köpenyük szélében botladozva, az agyagos lövészárokhoz iramodtak, ahonnét két géppuskát vonszoltak elő a lovasok ellen. A hídfőállás őrparancsnoka, egy langaléta, beesett arcú, lelógó bajszos tiszt olyan undorítóan ismerős, lusta hangon kiabált, hogy Roscsin öszszeszorította fogait a viszolygástól: — Hej, ott a hídon, le a lóról, igazolványt előkészíteni, különben lövök... Dundics félrehúzva száját, odaszólt Roscsinnak: — Hiába, támadnunk kell. A keze már a kardja markolatán volt. Roscsin gyors mozdulattal visszatartotta: — Tyeplov! — kiáltott a hosszú tisztre. — Hagyd azt a géppuskát... Én vagyok, Vagyim Roscsin ... Gyorsan leszállt lováról, és száron vezetve, egyedül ment át a hídon. Ez a tiszt az a bizonyos Tyeplov volt, hajdani ezredtársa, iszákos, hetvenkedő, ostoba fráter, akit Roscsin egy ízben komolyan figyelmeztetett, hogy pofon vágja, ha tovább szemtelenkedik, és jártatja a száját. Tyeplov gyanakodva nézett a közeledő Roscsinra, s lassan tokjába csúsztatta revolverét. — Alig ismertelek meg ... Talán sokat ittam ... a kutyafáját... szervusz ... Roscsin nem vette le kesztyűjét, úgy adott kezet. Mit csinálsz itt? Micsoda pohos, szakállas barmokat válogattál össze magadnak?... Ideje volna, hogy ezred legyen a kezed alatt... Hogy? Megint lefokoztak, mi? Persze részegeskedésedért? — Ejnye, a kutyateremtésit, Vagyim Roscsin! — selypítette Tyeplov, akinek bajsza alatt, elülső fogai helyén lyuk feketéllt, és a szeme alatt a lilás zacskók remegni kezdtek. — Az égből pottyantál ide ... Már azt hittük, átszöktél... — Köszönöm! — Roscsin villogó szemmel nézett a szemébe. (Tyeplov mindig félt egy kicsit ettől a pillantástól, és jobbnak látta elejteni ezt a témát.) — Szép kis véleménynyel vagytok ti rólam ... Egész idő alatt Odesszában voltam Grisan-Almazov mellett ... Most pedig az ötvenegyedik tartalék ezred főnöke vagyok. Talán mégis látni óhajtod az igazolványomat? — kérdezte kihívóan, aztán megfordult és intett: — Dundics, gyere csak, nem kell leszállnod a lóról . .. Tyeplov haragosan szipogott, mindig félt Roscsintól: — Ugyan, kérlek, ne bolondozz .. „ Nem értem, miért beszélsz velem mostanában ilyen különös hangon, Roscsin ... Hova mentek? — Skuro tábornokhoz. Egy ezreddel jövünk támogatni benneteket. Állítólag begyulladtatok Bugyonnijtól... — Hát igen, hiszen tudod, micsoda bordély ez itt minálunk... Az egész polgári lakosságot mozgósították, a nyugalmazott generálisokat is, meg holmi barom irodakukacokat ... Az én nyakamra átöltöztetett pópákat küldtek. Roscsin kivette a tárcáját, zsákmányolt külföldi cigaretta volt benne, amit tegnap kapott a törzsnél. Tyeplov rágyújtott, és tüdőre szívta az illatos füstöt. — No, nézze meg az ember, igazi külföldi, a kutyateremtésit. Honnan? Nekünk meg csak kapadohányt adnak ... Pokoli gyomorégésem van tőle ... Adjál, kérlek, még egypárat tartaléknak ... — No és hogy vagy általában, Vaszka? — Kutyául... Pénz az nincs ... Unom az egészet... — Fél szemmel Dundicsra s a három mogorva lovasra sandított. — Ha lumpolni akartok Voronyezsben, annak befütyültek, uraim ... A vörös csőcselék mindent kisöpört, nem maradt egyetlen kocsma, egyetlen örömtanya sem, még kiszuszogni sem tudja magát sehol az ember. — Ismerkedjetek meg: Dundics alezredes. — Tyeplov törzskapitány. Tisztelegtek egymásnak. Dundics egész arca nevetett, szeme csillogott. — Kár, nagy kár — mondta —, pedig mi lumpolni akartunk egy kicsit ... Pénzmagot is hoztunk .. . — Na persze, magánlakásokban még vannak kislányok, békebeli pálinka is akad. a spekulánsoknál pezsgő is . .. Ötszáz rubel üvegje, hát nem rémes? — Tyeplov kidülledt, örökké könnyező szemében őszinte felhábo-10
