A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-06 / 45. szám

ALEKSZEJ TOLSZTOJ (részlet) Tejfehér hajnali ködben vágtatott el öt lovas: nyírott sörényű pej lovon Ros­­csin, valamivel előtte pompás, fekete kancán a kis Dundics, Bugyonnij egyik szá­zadparancsnoka, életvidám, hallatlanul vak­merő, derék szerb, aki mint hajthatatlan forradalmár, második hazájaként szerette a beláthatatlan orosz földet, és a beláthatatlan orosz forradalmat; ő meg Roscsin arany vállpántos, világos tiszti köpenyben voltak, mögöttük ügetett hetykén félrecsapott, ko­­kárdás sapkájában, altiszti rangjelzésü be­kecsben Latugin, Gagin és Zadujvityer. Azt a feladatot kapták, hogy be kell jutniuk Voronyezsbe. kipuhatolni a tüzérség állásait, a lovasság és a gyalogság létszámát, s végül a helyőrség parancsnokának, Skuro tábor­noknak kézbesíteniük kell egy lepecsételt borítékot, amiben Bugyonnij levele volt. Dundics szerette az életét, és szeretett vele veszedelmes játékot játszani, s ezekben a friss, októberi napokban, amikor izmai csak úgy feszitették katonazubbonyát, a reggel mindenféle jó szaggal teli ködében különö­sen nehezen bírta a tétlenséget. Ö maga jelentkezett, hogy átadja a pecsétes levelet Skurónak. Felkereste Roscsint: — Vagyim Petrovics, maga nagyszerűen alkalmas erre a kis kalandra, jól ismeri a tisztek szokásait, és mindenféle ceremóni­ájukat. Nem volna hajlandó átszaladni velem Voronyezsbe? Egynapi út, jó kis lovaglásnak ígérkezik. Bugyonnij pompás lovakat ad alánk, Petuskát és Aurorát... Nevetséges, hogy hajlandó-e ... Vagyim Petrovicsot csak a tisztek ceremóniájáról ejtett szavak érintették kellemetlenül. De valójában egész este azzal foglalkozott, hogy kioktatta társait, hogyan kell feszítenie egy közkatonának, hogyan kell tisztelegni, felelni, milyen az önkéntes hadseregbeli tisztek kül­seje : Drozdovszkijék többnyire csíptetőt hor­danak holt vezérük emlékére, és gúnyos orrhangon beszélnek, Komyilovékra az üve­ges pillantás és a megvető közöny jellemző. Markov tisztjei piszkos köpenyükről és ká­romkodásukról híresek. A megbeszélés szerint, ha feltartóztatják és megkérdezik őket, ezt felelik „Bizalmas levelet viszünk Voronyezsbe az önkéntesek tartalék ezredének parancsnokától, aki délről érkezett Kasztornaja körzetébe". Ez eléggé homályos, s egyúttal meggyőzően hangzik. Vagy háromórai gyors ügetés után, a köd­ből alighogy kibontakozó fehéres ég alatt megjelentek Voronyezs templomkupolái, tüzoltótomyai, vörös háztetői. Egész úton egyetlen járőr sem tartóztatta fel őket; csak távcsövei megnézték a város felé ügető öt lovast, aztán továbbmentek. A legelső iga­zoltatásra a hídnál került sor. A rozoga tahidat őrizték, tekintélyes külsejű férfiak járkáltak rajta ellenző nélküli sapkában, s vállukra vetett fehér bőrkabátban, aminöt az ukrán asszonyok hordanak — s tudj' isten, miért, valamennyi körszakállt viselt. A túlol­dalon néhány junker cigarettázott a hídfőál­lások körül. Dundics megállította a lovát, leugrott róla, és a nyereghevedert kezdte húzogatni. — Hamis papírokkal előhozakodni nem nagyon ajánlatos — mormogta. — A folyó megáradt, átgázolni valahol szintén nem kel­lemes, csuromvizesek leszünk. Szóval a hí­don kell átmennünk. — Annyi baj legyen, kivágjuk magunkat — mondta mogorván Latugin. Zadujvityer hahotázni kezdett : — Vakuljak meg, ha azok ott a hídon nem csuhások ... — Lépésben és vidáman előre! — vezé­nyelt Dundics, és macskaügyességgel pat tant nyergébe. A hídon a szakállasok felhor­kantak: — Állj, állj! — Dundics feléjük tartott, sarkantyúval csiklandozva Petuskát. De azok akkora lármát csaptak, s úgy hadonásztak puskájukkal, hogy a ló eléjük érve dühösen felágaskodott, és csapkodott a farkával. Meg kellett állítani. Több kéz kapott a kantárszár felé. Latugin odaugrott, és rákiáltott az egyikre: — Te nyavalyás, hogy mersz Öméltósága gyeplőjéhez nyúlni! És egyáltalán kifélék vagytok, igazoljátok magatokat! — Hallgass! Állítsd meg a lovat — szólt rá félvállról a legnagyobb nyugalommal Dun­dics, és kipödrött bajusza alatt mosolyra villantva fehér fogait, lehajolt nyergéből a szakállasokhoz: — A hídra szóló igazolványt kívánják? Nincs nálam. Dundics alezredes vagyok, ez itt a testörségem ... Rendben van? Köszö­nöm. Nevetve megsarkantyúzta lovát, az állat nyerítve felágaskodott, sima, szürke hasát mutatta, és úgy elnyargalt az őrség mellett, hogy alig tudtak félreugrani. De Dundics nyomban megzabolázta, és lépésben ment át. A túloldalon izgalom támadt. A junkerek eldobták a cigarettát, földig érő köpenyük szélében botladozva, az agyagos lövészárok­hoz iramodtak, ahonnét két géppuskát von­szoltak elő a lovasok ellen. A hídfőállás őrparancsnoka, egy langaléta, beesett arcú, lelógó bajszos tiszt olyan undorítóan isme­rős, lusta hangon kiabált, hogy Roscsin ösz­­szeszorította fogait a viszolygástól: — Hej, ott a hídon, le a lóról, igazolványt előkészíteni, különben lövök... Dundics félrehúzva száját, odaszólt Ros­­csinnak: — Hiába, támadnunk kell. A keze már a kardja markolatán volt. Roscsin gyors mozdulattal visszatartotta: — Tyeplov! — kiáltott a hosszú tisztre. — Hagyd azt a géppuskát... Én vagyok, Va­gyim Roscsin ... Gyorsan leszállt lováról, és száron vezetve, egyedül ment át a hídon. Ez a tiszt az a bizonyos Tyeplov volt, hajdani ezredtársa, iszákos, hetvenkedő, ostoba fráter, akit Ros­csin egy ízben komolyan figyelmeztetett, hogy pofon vágja, ha tovább szemtelenkedik, és jártatja a száját. Tyeplov gyanakodva nézett a közeledő Roscsinra, s lassan tokjá­ba csúsztatta revolverét. — Alig ismertelek meg ... Talán sokat ittam ... a kutyafáját... szervusz ... Roscsin nem vette le kesztyűjét, úgy adott kezet. Mit csinálsz itt? Micsoda pohos, szakállas barmokat válogattál össze magadnak?... Ideje volna, hogy ezred legyen a kezed alatt... Hogy? Megint lefokoztak, mi? Per­sze részegeskedésedért? — Ejnye, a kutyateremtésit, Vagyim Ros­csin! — selypítette Tyeplov, akinek bajsza alatt, elülső fogai helyén lyuk feketéllt, és a szeme alatt a lilás zacskók remegni kezdtek. — Az égből pottyantál ide ... Már azt hittük, átszöktél... — Köszönöm! — Roscsin villogó szemmel nézett a szemébe. (Tyeplov mindig félt egy kicsit ettől a pillantástól, és jobbnak látta elejteni ezt a témát.) — Szép kis vélemény­nyel vagytok ti rólam ... Egész idő alatt Odesszában voltam Grisan-Almazov mel­lett ... Most pedig az ötvenegyedik tartalék ezred főnöke vagyok. Talán mégis látni óhaj­tod az igazolványomat? — kérdezte kihívó­an, aztán megfordult és intett: — Dundics, gyere csak, nem kell leszállnod a lóról . .. Tyeplov haragosan szipogott, mindig félt Roscsintól: — Ugyan, kérlek, ne bolondozz .. „ Nem értem, miért beszélsz velem mostanában ilyen különös hangon, Roscsin ... Hova mentek? — Skuro tábornokhoz. Egy ezreddel jö­vünk támogatni benneteket. Állítólag be­gyulladtatok Bugyonnijtól... — Hát igen, hiszen tudod, micsoda bor­dély ez itt minálunk... Az egész polgári lakosságot mozgósították, a nyugalmazott generálisokat is, meg holmi barom irodaku­kacokat ... Az én nyakamra átöltöztetett pópákat küldtek. Roscsin kivette a tárcáját, zsákmányolt külföldi cigaretta volt benne, amit tegnap kapott a törzsnél. Tyeplov rágyújtott, és tü­dőre szívta az illatos füstöt. — No, nézze meg az ember, igazi külföldi, a kutyateremtésit. Honnan? Nekünk meg csak kapadohányt adnak ... Pokoli gyomor­égésem van tőle ... Adjál, kérlek, még egy­­párat tartaléknak ... — No és hogy vagy általában, Vaszka? — Kutyául... Pénz az nincs ... Unom az egészet... — Fél szemmel Dundicsra s a három mogorva lovasra sandított. — Ha lumpolni akartok Voronyezsben, annak befü­tyültek, uraim ... A vörös csőcselék mindent kisöpört, nem maradt egyetlen kocsma, egyetlen örömtanya sem, még kiszuszogni sem tudja magát sehol az ember. — Ismerkedjetek meg: Dundics alezredes. — Tyeplov törzskapitány. Tisztelegtek egymásnak. Dundics egész arca nevetett, szeme csillogott. — Kár, nagy kár — mondta —, pedig mi lumpolni akartunk egy kicsit ... Pénzmagot is hoztunk .. . — Na persze, magánlakásokban még van­nak kislányok, békebeli pálinka is akad. a spekulánsoknál pezsgő is . .. Ötszáz rubel üvegje, hát nem rémes? — Tyeplov kidülledt, örökké könnyező szemében őszinte felhábo-10

Next

/
Oldalképek
Tartalom