A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-30 / 44. szám

Szovjet írók Illyés Gyuláról

NYIKOLAJ FEDORENKO

„Az ötvenes években több más magyar íróhoz hasonlóan Illyés Gyula is átélte a kételyek, a bonyolult eszmei útkeresés időszakát, s ezt a telki válságot verseiben a rá jellemző igényességgel próbálta meg kifejezésre juttatni.

Előfordul azonban, hogy a mélyről fakadó lelki bánat segít a súlyos belső harcát vívó ember természetének megismerésében. Ilyen vonatkozásban jellemző példa az Új Versek című gyűjtemény (1961). Érezhető, hogy Illyés számára az alkotómunka nem önvigasztálást, hanem megtisztulást jelent, amely felébreszti a lelkiismeretünket oltalmazó tudatot és emlékezetet. Az ember jellegzetes tulajdonsága, hogy időről időre döntéseket kell hoznia, s ezeknek a döntéseknek ki keli állniok érettségének, elvhűségének próbáját. (...)

„Illyés Gyula verses és prózai müveit számos nyelvre fordították le a világ mindkét felén. 1969-ben adták ki oroszul Kézfogások című verseskötetét. Itt említhetjük meg azokat a verseit, amelyek 1973-ban láttak napvilágot az Inosztrannaja Lityeratura című folyóiratban, és széles körű elismerésben részesültek. Ugyanabban az évben, Petőfi Sándor születésének százötvenedik évfordulója alkalmából a Hudozsesztvennaja Lityeratura kiadta oroszul Illyés rendkívül mélyenszántó monográfiáját, amely nagy mértékben gazdagította Petőfi életéről és munkásságáról alkotott képünket. Ebben a könyvben Illyés tudományos pontossággal idézi fel a

költő életrajzát, és ugyanakkor elmélyült elemzést ad verseiről, mégpedig egy valódi ihlettel megírt, lebilincselő lírai elbeszélés keretében. Különösen figyelemreméltóak e könyvnek a mai magyar költők nagy elődjét értékelő sorai. (...)

VLAGYIMIR OGNYEV

„A nemzeti és az általános emberi mindig fontos probléma marad Illyés számára. Különben az is lehet, hogy ez egyáltalán nem is probléma. Fontos, hogy megállapodjunk abban, mit értünk ezeken a szavakon. Minél többet olvasom a műveit, annál világosabban látom, hogy nincs két — egy paraszt és egy kifinomult értelmiségi — Illyés. Egyetlen llylyés létezik — a népi Író, ennek a kifejezésnek a legteljesebb értelmében. Érződik rajta az elsőszülöttség, a népi gyökerekhez való tartozás, a mesterkéletlen, természetes demokratizmus, s az erős és rendíthetetlen érzés. És ez az író rendkívül kultúrált — szüntelenül arra törekszik, hogy a divatot ne lehessen elfogadni haladásnak, a paraszti szürrealizmust az összeurópai és a magyar út művészi szintézisének. Van benne valami

józan idegenkedés az átveendő formáktól, még akkor is, ha ezek, tegyük fel, újat jelentenek a francia költészetben. Illyés úgy látja, néhány fiatalt ez a veszély fenyegeti. De ugyanúgy elfogadhatlan a számára a vidékiesség, a provincializmus, azoknak a tudatlan embereknek az ostoba önteltsége, akik büszkék rá, hogy nem ismerik a világ kultúráját. Illyés tudja, hogy csak a saját történelmét élő nemzet művészei emelkednek arra a szintre, ahol a „nemzeti" már rendelkezik az európai és a világkultúra tekintélyével. Ezért tartja természetesnek, hogy költőként, íróként népe szellemiségét fejezze ki.

SZERGEJ ZALIGIN

„Illyés Gyula 1934-ben irta meg azóta is híres könyvét, a Puszták népét. A pusztán béresek laktak, egy nagyobb földbirtok, többnyire grófi uradalom mellett, amelyet megfelelő tisztviselők segítségével vagy maga a tulajdonos igazgatott, vagy bérbe adott meghatározott időre egy-egy mezőgazdasági vállalkozónak.

Az író bevezeti az olvasót a pusztai esetett, nem nézett Achillészre, nem neki' mondta, csak úgy a levegőnek, esti napsütésnek és saját magának.

— Már nem szereted sokáig — mondta Achillész. — Most megöllek.

Hektor sóhajtva bólintott: mégis verekedni kell. Fejére rakta a sisakot, felöltötte a pajzsát, s udvariasan előre mutatott Achillésznek: parancsolj — mondta a tekintet, s lehetetlenné tette az ildomtalan gyanút, hogy hátulról esetleg orozva akarná leszúrni. Hallgatagon mentek Trója felé, hogy mint hadvezérekhez illik, a két tábor közt verekedjenek meg.

Útközben azt mondta Achillész: — Megöllek, s a hulládat a keselyüknek dobom.

Kis szünet után hozzátette:

— Legalább nem látod meg a városod pusztulását.

Erre Hektor ingerült lett, s felé fordulva megvetően húzta el a száját.

— Ugyan, ne szamárkodj már. Fecsegtek, mint egy öregasszony, hogy leromboljátok Tróját, s közben harcolni se tudtok. Melyikőtöknek van fogalma a hadvezetésről ? Agamemnonnak talán? Vagy neked? Csak nekimentek karddal, szekérrel a sornak, mint egy mészáros és vagdaltok. Idehajóztatok háromszor akkora sereggel, mint nekem van, mennyi ideje már? Kilenc éve? S a múlt héten szorítottalak benneteket a tengernek, s gyújtottam fel húsz hajótokat. Ha a katonáimat két hónapig gyakorlatoztatom ... -r- s legyintett bosszúsan szabad jobb kezével — mit...! a tengerbe kergetlek valamennyiötöket.

— Hát majd meglátjuk — mondta Achillész s dárdájával a pajzsára csapott. Kongó, mély hangot adott a pajzs, mintha egy üstre vágnak rá kalapáccsal. Hektor bosszúsan nézett rá.

— Hogy lehet ilyen nehéz fegyvereket viselni — mondta. — Mióta a te fegyvered hordom, állandóan izomlázam van. Olyan vagyok benne, mint egy tergenyés öszvér.

Achillész nem felelt, mentek tovább szótlanul. Kiértek a cserjés részből, s eléjük tűnt Trója égbe nyúló falaival.

— Itt? — kérdezte a tekintetével Hektor, de Achillész továbbment, a vár felé. Hektor látta, hogy az ideiglenes tábort feldúlták a görögök, az övéi nyilván a falak mögött vannak. S Achillész is azt akarhatta, hogy lássa, mert rámutatott.

— Látod? Ez a trójai tábor. A falakig kergettelek benneteket.

— Látom — mondta Hektor minden meghatódottság nélkül. — Benn is hagyom a katonákat legalább két hétig, pihenjenek.

— Úgy beszélsz — mondta Achillész —, mintha csinálhatnál te még valamit ezen a világon. Avagy azt hiszed, hogy te végzel velem?

— Nem hiszek semmit — mondta Hektor.

— Mióta idejöttetek a hajóitokkal, mindig kelhettem volna azzal, hogy ez az utolsó napom. De hát sose keltem így. Mondtam már, én alapjában véve a nyugalmat és az élet élvezését szeretem, én olyan világba születtem bele, ahol a mások munkájából megkap már az ember mindent, amit akar. Még a gond sincs, hogy dolgoztassak: a jog, a törvény, a vallás már mind az, hogy én jól éljek. Hogy tudnám én azt naponta számításba venni, hogy estére meghalhatok?

— Pedig meghalsz — mondta csökönyösen Achillész. Bosszantotta, hogy nem sokat ért abból, amit Hektor mond, s a beszédet hajlandó volt gyávaságnak tekinteni.

— Természetesen könnyen megtörténhet

— mondta Hektor. — De nem lesz olyan nagy tragédia a számomra. Csak ti féltek tőle, mert szeretnétek elérni még, amit mi már elértünk. — Átvette a pajzsát karjáról a vállára, s így kényelmesebben lépegetve folytatta derűsen, majdnem jókedvűen. — Miért fogunk mi itt mindjárt verekedni? Mert a hadvezéreknek így ülik? De miért illik így? Mert be kell bizonyítaniuk, hogy hősök. Neked küzdeni kell, mint egy oroszlán, hogy megmaradj királynak a városodban s alvezémek Agamemnon alatt (aki maga is elég

tudatlan, hogy a vezér és alvezérségeket a verekedő kedv, s ne a hadviseléshez való értés alapján osztogassa), hogy a híredet elvigyék messze földekre ... Én, ha ki se jönnék Trójából is első ember lennék benn ... ha most elszaladnék előled, be a kapun, senki se nézne rám görbén, hogy gyáva vagyok. Ez az egész verekedés csak neked lesz élvezet.

— Csak annyiból — mondta Achillész —, hogy bosszút állhatok Patrokloszért.

— Látod, szegény Patroklosz is ... Jött a kapukat ostromolni. Nem volt elég neki, hogy megszalasztott bennünket. Nem is nagyon tudtam róla, kicsoda, csak szétvertem a kapu körül a görögöket, hogy az enyéim bejussanak, nagyon fejetlenül szaladtak viszsza ... ott ugrott elibem a szekérről. Később mondták, hogy a te öltözékedben volt, amit most hordok. Említettem, hogy elég nehéz.

— Bosszút állok — mondta Achillész. — A bosszú igazság.

Hektor nevetett: — Persze, a magad igazsága. Az igazi ugyan az lenne, ha a rabszolgáim próbálnának agyonverni... bosszúból... de hát úgy látszik, csak rajtuk veszünk össze. Szeretnéd őket megszerezni... Meg is értem. Nem tudod ugyan anynyira hasznukat venni, mint én, de hát azt hiszem, mindenki csak a tökélyig viheti... tovább nem. Akkor elölről — talán nem is egészen elölről, de újrakezdik mások.

Achillész nem tudott erre mit mondani, érezte, hogy ha tovább is csak fenyegetőzne, az már nevetségessé tenné Hektor előtt.

Szakállát vakargatva annyit mondott hát, tőle telhető barátságosan:

— Sokat tudsz.

— Igen, sokat — mosolygott Hektor barátságosan —, és csupán feleslegeset. Ez az a tudás, ami nem visz előre, mindezt csak azért tudom, mert tudom. Nem okoz örömet, az élet élvezése okoz csak örömet ez meg csak arra való, hogy meg is magyarázzam magamnak, miért van igazam. Látod, ez meg az én igazságom. De itt vagyunk már a vár

lédházakba, kiviszi a szántóföldekre, elviszi az istállókhoz, néha, de nagyon ritkán, bepillanthatunk az urasági kastélyba is, megmutatja a nappalokat és az éjszakákat, az ünnepeket és a hétköznapokat, a telet és a nyarat, a tavaszt és az őszt megismerjük az öregeket és a gyermekeket — azokat akik itt születtek a pusztán, s akiknek már az ősei is itt születtek és haltak meg — és az idénymunkásokat, akiket egy meghatározott munkára fogadtak meg; az író, igen nagy hozzáértéssel mindent elmond és mindent megmutat, úgy, ahogy létezik, úgy, ahogy létezett, mi több: minden apró részletet, a nap alig észrevehető mozzanatait is föltárja, s mindezt magas művészi formában. A könyvnek nincsen cselekménye a szó megszokott értelmében, de van benne valami más: az akkori Magyarország egyik legnagyobb lélekszámú rétegének életét ismerheti és értheti meg az olvasó, s nem csupán a szokások, hanem a jellemek és az emberek közti viszony alakulását is figyelemmel kíséri; és persze ott vannak az egyes emberi sorsok, az irodalmi típusok, a sajátos stílus és írásmód.

Nem hiszem, hogy ez a műfaj spontán módon, váratlanul született meg Magyarországon, csak azért, mert jelentkezett a megfelelő író, s aztán a többi író felkapta és továbbfejlesztette a műfajt. Úgy érzem, másról van szó, arról a figyelemről, amellyel ez az irodalom a múltban és a jelenben is követi a nemzet fejlődését, szociális állapotát lelki alkatának formálódását.

előtt, itt már dobhatunk dárdát egymásra, ha úgy tetszik.

A táborból előjöttek a görögök nézni a harcot, a trójaiak a falról néztek aggodalmas és bizakodó várakozással. — Most vége Achillésznek — mondogatták, főként azért, mert szerették volna, ha csakugyan vége lesz. Voltak, akik nyilakat hoztak elő, hogy Achillészre lőjenek, ha alkalom adódik, s mérgelődtek, hogy Hektor miért nem jön közelebb a falakhoz, miért nem jön lőtávolba. Izgultak, és fogadásokat kötöttek.

Achillész dobott előbb, s az Hektor feje fölött ment el. Az ő dobását pajzzsal védte ki. Váltottak még vagy háromszor dárdát, aztán Achillész nem dobta ki a magáét Akkor kardra mentek, Hektor a torkán kapott sebet.

— Jaj — sápadtak el a trójaiak a falakon, s a holnapra, holnaputánra gondoltak, mikor ki kell menni a mezőre, vagy mikor Achillész megrohamozza a falakat.

— Hurrá — ujjongtak a görögök, s többen közülük arrra gondoltak, hogy Achillészt kellene Agamemnon helyet fővezérré tenni.

Hektor fuldokolva szedte a levegőt, még élt, mikor Achillész lehajolt fölé, hogy visszavegye az elvett fegyvereit. Nem is örült olyan nagyon a győzelemnek, inkább haragudott Hektorra, hogy ilyen könnyen hagyta magát legyűrni. Ahogy lehajolt fölé, találkozott még egyszer a szemük, a Hektoré már megtört volt, nem derűs és csillogó, mint még az előbb, beszéd közben, s Achillész látta, hogy kifejezhetetlen iszonyattal mered maga elé a semmibe, s a szája tajtékot túrt a kíntól, hogy még egy csöpp levegőhöz jusson.

— Hogy fél a haláltól a nyavalyás — gondolta, s egyszeriben elégedett lett. — Csak hazudozott az előbb az ő igazságairól.

Párizs a falról arra gondolt, hogy micsoda ügyetlenül vívott Hektor, a katonák meg azt beszélték, hogy Achillésznek Paliász segített, Hektomak meg kellett halni, mert eljött az ideje.

15