A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-30 / 44. szám

Csütörtök van, szeptember havának második napja. A már több százszor megtett úton indulok el újra; Tornaijáig (Šafárikovo) szeretnék eljutni. Persze, különösképpen előre sosem tervezek. Ha csak lehet, a véletlenre bízom magam. így aztán annak is örülök, ha egy-egy autóstoppos kerül utamba.

Az autópálya elágazásánál egy fiatal fiú integet. Most sem a külsőségeket tekintem: hajának hosszát, öltözékét, esetleges szakállát. Megállók. Hová? — kérdezem. Nyitrára. Beül. Elmondja, hogy főiskolás, maradt még két vizsgája tavalyról, megy érdeklődni, mikor lesznek a vizsgák. Most egyikünk sem bőbeszédű. Viszont Szered után megered utasom nyelve;

— Ez aztán veszteség nélküli munka — mutat az út mentén kukoricát vágó gépre, amely a levágott szár tetemes részét a pótkocsi helyett szanaszét fújja. A környék, az út telis-teli zöld kukoricalevelekkel. — A mezőgazdasági főiskolán tanulok, ha igaz, az idén végzek. Ha belegondolok, jövőre már hasonló munkát fogok irányítani. Vannak komoly terveim, de mit ér a terv, az iskolában megtanult elmélet, ha az élet, a gyakorlat, a valóság merőben más. Mert mi már a számítógépes irányítást, tervezést tanuljuk, s itt, a valóságban nem tudják megoldani, hogy a megnőtt kukoricát a pótkocsi tartályába fújja a gép és ne a földre. Hát nem paradoxon ...!?

Mit mondjak neki? Talán azt, hogy fel a fejjel, majd csak győz a haladás? Esetleg azt, hogy ez nem jellemző, vannak már a valóságban is „számítógépes szövetkezetek". Igaz lenne ez is, igaz lenne az is, mégse mondok semmit. Minek? Aki jól lát, annak nem kell szemüveg.

Ipolyság (Šahy) sem akar kilógni a sorból: a városba vezető út feltúrva — jó hosszú ideje már. Akárcsak Verebélyen, itt sem látni a munkásokat, akik lézengve vagy komolyan dolgozva azon igyekeznének, hogy minél előbb elkészüljenek a munkálatokkal. Mert nem igaz, hogy kétszer, háromszor, négyszer

16