A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-30 / 44. szám

A 02-es témakör (Gondolatok Püspöki Nagy Péter: Boldogfa című monográfiája kapcsán) Egyetlen kiadónk, a Madách Könyv- és Lapkiadó nevét szinte a legutóbbi időkig a szépirodalmi müvek fémjelezték. Csak az elmúlt esztendőkben kezdtek megszaporod­ni (?) a „fehér hollók", először népköltészeti kiadványok formájában (bár ez a műfaj még édestestvére a műköltészetnek), majd törté­neti munkák képében. Ugyan nincsenek még sokan az ún. 02-es témakör képviselői, a minőség is ingadozó, létük mégis örömmel töltheti el a hazai magyar könyvvásárló—ol­vasó közönséget. Honi szellemi életünk egy újabb ágának, a néprajzi történeti diszciplí­nák fokozatos megizmosodásáról tanúskod­nak. És ez öröm, kettős öröm. hiszen ezt a talpraállást érdeklődő közösség figyeli fe­szült várakozással, amit többek között az is bizonyít, hogy a legutóbb — aránylag nagy példányszámban (3300) — megjelent ilyen jellegű munka gyorsan eltűnt könyves­boltjaink pultjairól. Pedig első pillantásra Püspöki Nagy Péter könyve bizony igencsak helyi érdekűnek látszik, hiszen egy aprócska falu. Boldogfa történetéből meríti témáját. Érdekelheti-e vajon e kis mátyusföldi helység története a csallóközi vagy a bodrogközi olvasót? A válasz egyértelmű: igen, sőt... Mint ahogy egy költő műve sem attól nagy vagy kicsi, hogy Kisgyarmaton ill. Párizsban született-e, így a történeti munka értéke sem a feldolgozott forrásanyag „születési helyé­től", sokkal inkább az alkalmazott tudomá­nyos kutatómunka módszertani kiforrottsá­gától, az adatok áttekinthető csoportosításá­tól, következtetéseinek megfontoltságától függ. Hallani olykor vidéki kiadványokat bí­rálva: „igen, igen, ez bizony módszertanilag gyengécske, de hát egy regionális kiadvány­ba megfelel". Nos, ismétlem: egy kiadvány nem attól regionális, hogy hol látott nyomda­­festéket, hanem attól, hogy milyen színvona­lú! Mucsaiak lehetünk Budapesten is . .. Az­tán meg minden kis település története tégla a nemzet, az ország históriájának falában. Hát ezért sem lehet helyi érdekű semmilyen jól megírt történeti munka! De térjünk most már rá végre Püspöki Nagy Péter könyvére! A munka öt fö részre tagolódik: az első Boldogfa 1245—1719 közötti történetével foglalkozik. A második a műemléktemplom építési szakaszainak tör­téneti-művészettörténeti áttekintését adja; a harmadikban pedig a templom falában talált római sírfelirat egyik lehetséges olvasatáról kapunk képet. A negyedik részben adaléko­kat közöl a szerző Boldogfa és környéke történeti földrajzához, ill. társadalom­­történetéhez. Végül pedig ötvenhét, a témá­hoz és területhez szorosan kötődő oklevél tartalmát ismerteti kivonatosan. Ebből a nagyvonalú felsorolásból is láthat­juk, Püspöki Nagy Péter lenyűgöző anyagis­meretével, módszertani alaposságával szinte újkori polihisztorként lát munkához. Otthon van ő a középkori latin oklevélolvasásban éppúgy, mint az ókori epigráfiában; a művészettörténetben éppúgy, akár csak a történeti földrajzban (legfeljebb csupán a régészet eredményeit és módszertani lehe­tőségeit hagyta néhány helyen figyelmen kívül). Komoly munkásnál nevetséges is megjegyezni, most azonban — mivel koráb­ban más honi tudományos kiadványokat ily szempontból már bíráltam — mégis megjegyzem, hogy a szerző hivatkozási gya­korlata filológiailag pontos, következetes. Forrásanyagával dolgozva Püspöki Nagy Péter egy sor új, sajátos következtetésre jut, mint pl. a román kori templom római elődje, a római kori sírfelirat olvasása vagy éppen az ún. Pályázóköz történeti-földrajzi meghatáro­zása ... (E feltevéseknek, kutatási eredmé­nyeknek természetesen ki kell még állniok a speciális szakterületek művelőinek kritiká­ját). Ha meggondoljuk, nincs könnyű helyzet­ben a hazai magyar történész: kizárólag szűk szakmai körnek írni luxus lenne, ha meg az ún. „nagyközönséghez" szól, fönnáll annak veszélye, hogy a magyarázkodás, „népműve­lés" közepette elsikkad a lényeg. Püspöki Nagy Péter nagyszerűen vette ezt az aka­dályt is! Kristálytiszta nyelvezetével, világos gondolatmenetével méltán kedvelt olvasmá­nya, szellemi tornája lehet e munka minden, gondolkodni nem rest érdeklődőnek. LISZKA JÓZSEF Hektor a Szkamandroszban fürdött, és bosszankodott, mert katonái negyed­óránként szaladtak hozzá képtelen ötletek­kel. — Öld meg Achillészt — ez volt a viszonválasz mindig, valahányszor Hektor el­magyarázta nekik, hogy kívánságuk értelmetlen. A Szkamandrosz nem volt nagy folyó, Szárpédon, míg élt, állandóan fitymálta. Mi ez a Xantuszhoz képest — szokta volt mon­dogatni, aztán meghalt amaz emlékezetes ütközetben, s testét olyan piszkosan ragad­ták el a görögök, hogy szinte bosszúállás volt ez a rátapadt vér és piszok: bezzeg most jó lenne a Szkamandrosz, lefüröszteni. Halála megdöbbenést és részvétet keltett Trójában, kezdték róla elismerni, amit életében nem ismertek el (hogy hős), e kezdték szeretni benne, amit életében nem szerettek (hogy gúnyolódó), feledésbe ment, hogy púpos és a trójai nők megbocsátották, hogy (állítólag) homoszexuális volt. Szóval Szárpédon emlé­kezetét beborította a mindent megszépítő mitizálás köde, de a Szkamandrosz nem lett ettől sem nagyobb, sem kisebb. Néha még térdig sem ért, nagy kövek feküdtek a med­rében, némelyik kiállt a víz színe fölé, nem csoda, hogy Achillész száraz lábbal tudott átszaladni rajta a trójaiakat üldözve. Kőről kőre ugrált a rémült katonák után, akik közt egy pillanat alatt elterjedt, hogy a gyorslábú bajnok a vízen jár. Hektor egy darabig ordí­tott, megnyugtatni szerteszaladó népét: sza­marak, a kövön jár, nem a vizen — de ordíthatott már ekkor. A trójai katonák nem kiokosítást vártak, hanem azt, hogy Hektor jöjjön elő, és ölje meg Achillészt. Hektomak nem volt kedve hozzá, ezért kezdett fürdeni. — Majd délután — mondta kicsit idege­sen az ötödik küldöncnek, aki, miként az előbbi négy, Achillész fejét követelte rajta. Hektor ekkor már a Szkamandroszban állt, igyekezett a vértöl és verejtéktől meg­szabadulni. — Legundokabb viselet a páncél — gondolta közben. Térdét kitörte a lábvért, és ezért érthetően ingerült volt. Egy térdseb nagyon tud fájni,' különösen egy ilyen kidör­zsölés okozta seb. Aztán lefeküdt aludni. Az ötödik küldönc egy darabig várt még, egyik lábáról a másik­ra nehezedve. Nem volt kedve visszamenni a hírrel, hogy majd délután ... Egyrészt, mert a rossz hír hozójáról feltételezik, hogy nem is ment el Hektóiig, másrészt, mert a táborba egy nagy füves pusztán kellett volna vissza­menni, s itt elcsíphette volna Achillész. Hek­tor közben már elaludt, kicsit idegesen attól a gondolattól, hogy félóránként esetleg újra felköftik, félálomban arra gondolt, hogy leg­jobb lenne egy táblát tenni maga mellé — Achillész megölése ügyében egyelőre senki­vel sem tárgyalok; az intézkedések folyamat­ban vannak... Aztán egészen elaludt, nyugodtan, mint egy csecsemő, senki se vigyázott rá, de így is teljes biztonságban volt. A csatatéren közben sokan meghaltak, Achillész percenként legalább két, de néha három trójait is megölt, ki lehetett számítani, hogy egy délután legalább három-négyszáz ember élete bánja Hektor lustaságát, aki még mindig késlekedik közbelépni. — Mez­telenül feküdt az egyik bokor tövében, feje az árnyékban, teste a napon, s szépet álmo­dott: szebb városról, mint Trója, jobb nőről, mint Andromaché. A nap már lefelé hajlott, mikor felébredt, arra, hogy valaki nézi. Öreg katonák szeretik mondani, hogy hosszas nézés éppen úgy fölébreszti őket az álomból, mint a botütés, és ez megment sok veszélyes helyzetből. Hektor nem hitt az ilyesmikben, valószínűleg nem a hosszan néző szempár kozmikus sugarai ébresztették fel, hanem az a körül­mény, hogy eleget aludt. Mindjárt észrevet­te, hogy Achillész ül közvetlenül mellette, teljes harci díszben, tarajos sisakkal, s pajzs­­zsal, véresen, piszkosan és zordan. Hektor egy pillanatig kényelmetlenül érezte magát. — Légy üdvözölve — mondta aztán, sze­meit dörzsölgetve. Achillész morgott valamit szokott barát­ságtalan modorában, aztán hallgatva nézték egymást egy darabig. Hektor fölült, nyújtóz­kodott, kisimogatta hajából és szakéllából a beleragadt fűszálakat; ő szóljon, ő jött ide, gondolta közben, s várta, hogy a másik majd csak csinál valamit. Végre, mikor öltözködéshez kezdett, s mi­kor Achillész látta, hogy váratlan és komor megjelenése sokkal kevesebb hatást ért el, mint amennyire számítani lehetett, akkor megszólalt komoran és fenyegetően: — Végre megvagy. Miután időközben eltelt néhány perc, a fenyegetés már sokkal kevésbé volt vész­jósló, sőt majdnem nevetséges volt, szöveg­­mondáshoz hasonlított egy színdarabban, amit csapnivalóan rossz rendező rendez. Hektor egy pillantással nyugtázta a fenyege­tést, felvette a tunikáját, mellvértjét, aztán leült, hogy visszacsatolja a lábvasakat; igen nehezen és kényelmetlenül ment, kitört tér­dénél igyekezett fűvel kitömni, de ez nem sokat segített. Mi lenne, ha lábvas nélkül mennék, töprengett kicsit ingerülten. Az in­gerültsége volt az oka, hogy szándékánál kevésbé udvariasan szólt Achillészhez. — Egész délelőtt öldösöd az embere­imet ... Aztán rájött, hogy szamárságot mondott, s megértőén hozzátette: — Bár hisz igaz ... háború van. — Úgy ...! — Achillész a letaszított titán öngúnyoló keserűségével kacagott fel. — Öldösöm az embereidet! Háború van .. .! De mennyire az van — tette hozzá pillanatnyi szünet után. Hektor nem szólt semmit, azt a tényt, hogy háború van, nem tartotta további meg­beszélésre szükségesnek. Végül is úgy dön­tött, hogy kitört bal lábára nem csatolja fel a vértet. Amivel tulajdonképpen be is fejezte az öltözködését, s várakozóan nézett a má­sikra, hogy az mit akar. Ha itt van, mára valószínűleg befejeződött az ütközet. Az övéi visszavonulhattak a vár előtti ideiglenes tá­borba, vagy magába a várba, ha a tábort esetleg nagyon fenyegették Achillész mirmi­­donjai. Párbajozzanak itt még ők ketten? Semmi értelme. De mert a hallgatás már kínossá vált, Hektor megkérdezte közömbös udvariasság­gal: — S egyébként, hogy szolgál az egész­séged, Achillész? A bajnok erre csak egy hörgő morgást hallatott, s megvicsorította a fogát. Nincs barátkozó kedvében, állapította meg Hektor tárgyilagosan. Akkor nyilván ve­rekedni akar. Sóhajtott; nagyon jól érezte magát a fürdés és délutáni alvás után. Mire való ez ... — Én tulajdonképpen hedonista vagyok — mondta őszintén. — Szeretem az élvezete­ket... bort, fűszeres ételt... nőket... S utálom a háborút. — Sajnálkozó mozdulatot 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom