A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-30 / 44. szám
Oly időben Oly időben éltem, midőn halványodtak a királyok, hátráltak, hátráltak, s hirtelen porrá estek. A lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott. Nem sajnáltam őket hogy sorra odavesztek. Kezem hátul kulcsolva botomra nehezedtem. Felettem évek úsztak, mint fellegek oly gyorsan. Estékre emlékszem... csak vártam, míg köröttem a táj horpadni látszott, mint tenger fuvalomban. A táj, a városok, a zsarnokok szobrai — Oly esendő volt mindez s nyúló, mint ostoba álom! Csak vártam, mikor fognak már arcra omlani, porfelhőt és bűzt vetve, végig a láthatáron. Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem meredten. Előttem vetés habzott s mosta dühödten lábam. Mint tőr szúrásai: hosszúkat lélegeztem ... Csak bokáig álltam ebben a világban. Közöny és szomorúság. Ifjú lány állt mellettem, alakja lágyan ingott ide-oda a szélben. Sóhajtva váltamra dőlt elaludt kimerültén. Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem. őrülteket, különös gépeket látna vagy lassított mozgófényképet. Ott ültem az öreg Róka bácsi mellett a szekérülésen. Harmadórája vánszorogtak velünk az ökrök a tanya felé vezető úton, melyet gyalogosan félóra alatt megtettem volna; harmadórája hallgattunk. Az öreg egyszerre elnyújtottam hosszan felsóhajtott, majd kisvártatva nehéz búvármozdulattal háta mögé fektette a sudaras ostort. Aztán óvatosan, mintha karjának minden rezdülése szúró nyilalást okozhatna, megtapogatta kabátja belső zsebét. Mintha beteg szívet, mintha egy üszkös sebet tapogatott volna. A pipa nem volt ott; erre jó ideig maga elé bámult, eltöprengett, mintha a pipa helyét valami rejtvényből kellett volna kitalálnia. Végre, mint akinek nincs más választása és mégis beveszi az orvosságot: belenyúlt a kabát külső zsebébe. Belenyúlt és újra úgy elbámészkodott, hogy a kezét is a zsebében feledte. Előkerült a pipa és Róka bácsi bólogatva rámeredt, mintha sose látta volna. Nagy körültekintéssel fölnyitotta a kupakot. A pipaszurkáló előkészítése tovább tartott, mint a pipáé. De végre megtörtént a tisztogatás is, kézben volt a dohányzacskó is. Már csak a tömés volt hátra, de az öreg véletlenül az égre nézett. Megvárja míg az a felhő elvonul? A gyufával úgy bánt, mintha a kezében levő szál a legutolsó tűzcsiholó alkalmatosság lett volna s attól függne az emberiség sorsa, mert a földön minden láng kilobbant. A pipa egyre-másra kialudt, mert az öreg szívni is elfeledkezett. Negyven éve volt béres. Es mindent megmagyaráz. Napi munkát, mely reggel két-három órakor kezdődik és este kilenc-tíz órakor fejeződik be, ember nem negyven, de még négy évig se bírhat. Munkát, melyet egyetlen becsületes szabadnap vagy ünnepnap sem szakít meg, mert hisz az állatokat akkor is kell gondozni. Ilyen munkaidő akkor is sok volna, ha csak csöszködéssel, vagy valami más bottámasztó mesterséggel telne el. Elég volna a csendes megőrüléshez, ha egyhelyben ülve, akár egy virágos mező közepén kellene eltölteni. De a cselédek munkája nem játék. Vizet húzni, trágyát hordani, szekeret rakni, almozni napi tíz-tizennyolc órán át minden vigasz, izgalom, öröm, minden látható eredmény nélkül esztendőkön át, — képzeljék el, ha még nem próbálták. S vegyék hozzá, hogy a pihenő sem pihenő, mert minden pillanatban megzavarhatják. Azt az uradalmak is tudják, hogy a csirások — a tehenészek — munkáját három-négy évnél tovább senki sem tartja ki. Akivel az éjjel-nappal tartó munka nem végez, azt leteríti az istállók trágyaszagtól csípős levegője, melyből a „tisztességes" csirás csak percekre szabadulhat. Vagy akkor, mikor már tüdejét köpi és van benne annyi tisztesség, hogy vérét a küszöbön kívül hányja. Ismétlem ezt az uradalmak is tudják, de ez nem jelenti, hogy — hacsak az intéző a saját felelősségére nem intézkedik — ellene bármi is történik. ILLYÉS GYULA VERSEI Nem menekülhetsz Lenéztünk a hajógépházba, ahol a dugattyúk között a fűtők futkostak pucéran s vörösen, mint az ördögök; a forró lég mintha valóban pokolból zúdult volna ki — Micsoda munka!... „Megszokták már", szólt könnyedén mellettem valaki. Nyugszéken ültem a hajón már, csukott könyvemmel térdemen; kétfelől kéklő hegyek úsztak, ápolták megfáradt szemem. Dombok és felhők... megiratlan vers volt ez is, az utazás, futó képeit lágy ütembe fonta a lenti tompa dohogás. Úsztam a vízen, fönt a fényen, boldogan, hogy felül vagyok, költői szintjén a világnak, amely alattam békéden dohog, izzad és köpköd fuldokolva — — Megszokták... — nyugtattam magam — Megszokták ? — nyilait belém ekkor a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan. Megszokták ? — Meg tudtad te szokni — fvolt benne részed) — a kapát ? Emlékszel? Emlékezz apádra! mit szokott ő meg ? A halált! Sorsa derekán mit szokik meg mind-mind — (hisz tudod) — a szegény? Kínlódva jártam föl-alá már a hajó lüktető födélzetén. — Bolond vagy — sziszegtem magamban. — Áruló! az vagy, semmi más! — csattan egy másik hang szivemben s tagolta egyre rá a dohogás. — Áruló! Hazug! Nyomorult vagy! Lapuló bérenc!... — Ha megint alul kerülnél, a fűtőkhöz: megszöknöd azt a fojtást azt a kint?... A korlátnak dőlve vívódtam s úgy éreztem, mintha apám fűtene lent, mint rég fütött is napszámra a gróf birtokán. Mintha apám és minden ősöm dohogott volna ott alant, jajongott volna föl a sírból, — Verte a rengő padló talpamat Néztem kapkodva a vizet, a futó tájat, mintha velem már nem is ez a hajó futna, hanem a dohogó történelem. Mintha dühöngve, hányingerlőn az rázna, könyörtelenül tagolva a szót: nem feledhetsz, nem menekülhetsz, — bárhová kerülj! A zene szava Egy szót, csak egyet ejtene, abba vörösödik bele, azért feszül meg a zene, azért dadog, nem leli azt a szót egy messzi, még ember-előtti tiszta szót szeretne kilökni, azért van emlékkel tele, szívcsorditásig a zene, s vált annyi hangra — hasztalan! mert az a szó, az hangtalan; aggastyánként azért dohog, hümmög s morog, azért sipít úgy, mintha asztma rohamaiban fulladozna, nyelve hegyén volt, az imént majdhem kimondta az igét, a könnyítőt, az oldozót azt az emberfölötti szót! — azért csillant föl a szeme s kacagott már-már a zene, kezét tördelve, fölzokogva, azért fut hirtelen sarokba, mert elfeledte azt a szót a rend-tevőt, a fényhozót attól visít húr-pattanásig, hogy a hátgerinc belefázik, attól nyúlik föl s nyaklik össze s fülel eszelősként a csöndbe — Hal Iga, mire is? Hogy „Szeress"!? Mert attól még boldog lehetsz? Egyszerre olyan önfeledten, mint boldog nők a szerelemben, attól sikolt majdnem megkapta azt a szót — attól hörög, mert aztán mégse jött, attól fetreng, veti magát, akár a vajúdó anyák, vagy az újszülött csecsemők; attól röhög, mint vad lovak és tébolyultak s vad folyamok, ha mélybe hullnak, arcán a fénylő hasadék, ahogy fogát villantja, — egy szót, egy ég-sugallta, egy távoli, tán még isteni ős-szót szeretne ejteni, egy villámfényű hirtelent arról, hogy mit jelent annyi vággyal a szívben, annyi hittel csak embernek maradni. Ezért törnek egymásra ismét s ismét futamok, dallamok, hogy egymásból kikényszeritsék ezt a szót, ezt a konokot. Fölsikolt egy-egy még: segítség! mint ki szivébe tőrt kapott, aztán görögnek tova ismét, folyamban birkózó habok, megannyi hasztalan halott. Mert kezdődik megint, mert nincs vég, mert megleli tán az is üdvét, ki a legfőbbről csak dadog. 11
