A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-02 / 40. szám

LARRY SISNER Maradjunk együtt Tíz nap elmúltával aztán megérkezett a har­madik levél. Thomas részeg volt, de egy pillanatra szinte megkövült a rémülettől. Nem merte kinyitni a boritékot. Megint He­len írt. Ezúttal a kukacokra panaszkodott. A pohár betelt. Thomas, mint egy ámokfu­­tó, nekiszaladt a domboldalnak. Hazafelé rohanL Néhány perc elmúltával eldördült a várva várt lövés. Mosolyogtam. Be kell vallanom, hogy a világ elsötétült s szemem előtt, amikor Thomas oltárhoz ve­zette Helent. Mi azonban igen jó barátok maradtunk. Minden gondolatom Helen körül keringett. Nem tudtam szabadulni tőle, bo­londultam érte. A bosszú nem maradhat el! Ezért szépen és folytonosan arról kezdtem beszélni, hogy Thomas csak a vagyona miatt vette el és egy szép napon átküldi a másvi­lágra. Helen kinevetett, de aztán elkomoro­­dott az arca. Talán a vagyonra gondolt... mindegy. Elhitte minden szavamat. Ezután tréfára vettem a dolgot. — Van egy ötletem — mondtam. — Te mindig tele vagy ötletekkel — vála­szolta Helen. — Tegyük fel, Helen — csak egyszerűen tegyük fel — hogy Thomas megszabadul tőled. Megtörténhet. Jó volna valamivel em­lékeztetni a fiút mindarra, amit elkövetett, írjál neki leveleket a másvilágról. — Nem értelek. — Tegyük fel, hogy Thomas valóban meggyilkol. Te most megírod a leveleket s én a halálod után feldobom őket a postán. Tőled nem lehet csak úgy egyszerűen meg­szabadulni, nem igaz? — Ez tréfa ? — Mondjuk ... — Nagyon komoly tréfa —jegyezte meg a nő, de azért megírta a leveleket. Összesen hármat. Többre nem is volt szükség. Thomas tehát nem kerülheti el a megérdemelt bünte­tést, ha Helénnek a haja szála is meggörbül. Már egy hónapja annak, hogy eltemettük Thomast. Helen mellé fektettük a jegenyés­­ben. Ezzel megfizettem mindenért. Mindket­ten eltűntek az élők sorából. Ma reggel aztán az öreg AI egy rózsaszínű boritékot kézbesített nekem. A levélben rö­vid üzenet. A szöveg: „Te kis csirkefogó!Harry, Harry... ezt nem tételeztem fel rólad. Thomas meg én elhatá­roztuk, hogy elfeledjük a múltat és mindent megbocsátunk. Tudjuk, hogy nélkülünk ma­gányos vagy. Siess, jöjj hozzánk minél előbb. Megint hármasban élhetünk majd, mint ré­gen. Csak mi hárman... Heten" nünket. — Én szokásomhoz híven nyomom a sódert, — ahogy manapság mondani szokás — amit a táblán a könnyebb megértés kedvé­ért illusztrálok. Önök eközben újságot olvas­nak, alszanak, vagy a körmüket resze/getik, a hölgyek pedig kézimunkáznak. Meg vagyok értve? — Igen! — válaszoltuk kórusban, majd óri­ási nagyot ásítottunk. — Kitűnő! — örvendezett a tanár úr. — Látom nem kezdők. Ezek szerint tudják, hogy nálam mi a szokás. Kérdés nincs, minden tiszta és világos! Akkor hát mindent bele!, És hosszú nyökögés mökögésbe bocsátko­zott, s a táblára mindenféle ostobaságot fir­kált Törökbasákat paprikajancsit és efféléket. — Megörülök — mondta a szomszédom. — Megőrülök! — Milyen csillapítót szedsz? — fordultam hozzá részvéttel, s nyomban kiszórtam a padra vagy féltucat sokszínű tablettát. Mindegyikből fölcsippentett egyet s csak úgy szárazon le­­nyeldeste. Nyomban jókedvre derült Ahogy már említettem, eléggé homogén társaság voltunk, kivéve egy izgága alakot, aki azt állította magáról, hogy valamikor főmér­nök volt. Éppen annál a vállalatnál, amelyiknél a tanár úr tűzoltó parancsnok. Ezért most tartozik neki, mármint az előadónak egy félde­ci vodkával, amit az ebédnél meg is rendel. — Maga mérnök ? — néztem rá kételkedve. — Az eredeti szakmám útkaparó, szolgálat­iéra. —- Tiszteletem — hajoltam meg előtte. — Köszönöm — mondta leereszkedően és közben a jegyzetfüzetemet lapozta. — Maga egy zseni — mondta és valami idegen dalt dúdolva odébállt A tanfolyam befejeztével a főnök ismét magához rendelt — Mutassa a füzetét! — mordult rám ke­ményen. — Tessék! — nyújtottam feléje büszkén. — Ezt megnézheted te mnda bürokrata — mond­tam kissé durcásan, ami nagy hiba volt. Ahogy szemlélte művemet az arca erősen színbe változott Majd egy dühös mozdulattal lecsapta az irkát — Tudja maga milyen füzet ez? Autenti­­zátt Ebbe maga nem firkálhat azt amit akar. Maga egy felelőtlen fráter. Tulajdonképpen rajzok ezek ? — üvöltötte. Hirtelen csend lett. Én elkeseredtem. Legjobban az fájt hogy felelőtlen fráternek mondott ami nem igaz De gyorsan rádöbbentem, hogy válaszolnom kell. — Tűzoltó készülékek kérem — nyöszörög­tem. — És mit kellett volna iderajzolnia ? Török­basákat focicsapatok nevét és mindenféle malacságot Hogy nem tudja milyen a török­basa ? Ugratni akar? Vagy elfelejtette megta­nulni az édesanyjától annak idején a pont. pont vesszőcskét? Menjen márI Fogadni mer­nék, hogy magának még kedvenc táncdaléne­­kese sincs. Nem barátom, ilyesmit nem ját­szunk. A füzetet szépen hazaviszi és átírja anélkül, hogy egy lapot is kitépne belőle. A nem idevalókat egyszer, de csak egyszer, folytonos ferde vonallal áthúzza! Megértette ? — Igenis — rebegtem reszketve. — Azt is elképzelem, hogy az előadásokon ébren volt és újságot sem olvasott. így volt? Hát ezért küldtem én magát már negyedszer is ugyanarra a tanfolyamra? Csak álltam szótlanul és rettenetesen szé­gyelltem magam. — És el ne felejtse, ha készen lesz a rajzok­kal, tanulságképpen odaírja e mondatot: „Az ember legnagyobb erénye a rend és a fegye­lem". Most pedig elmehet! Ma sem emlékszem, hogyan kerültem ki a folyosóra, csak azt tudom, hogy sokáig ott álltam és valamin erősen töprengtem. 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom