A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-02 / 40. szám
25 ÉVE, 1957. OKTÓBER 3-ÁN HALT MEG SZABÓ LŐRINC, A XX. SZÁZADI MAGYAR LÍRA KIEMELKEDŐ KÉPVISELŐJE Szabó Lőrinc MOZART HALLGATÁSA KÖZBEN „Csak a derű óráit számolom", mondta pár szó s egy vasrúd a falon, a napóráé. Láttam én is a latin szöveget s lelkem bánata irigyelte a vidám öreget aki oly bölcs betűket vésetett a buta kőbe... Bár, ki tudja, nem rögtönzés volt-e csak, szellemesen dacos sugallat az a gondolat? Dac és sugallat bennem is akadt egykor, de az árny mindig súlyosabb maradt a fénynél... A felhők fölött kellett volna elfogni az örök tündöklést! a nap arany árvizét, tengerét! az édes könnyelműség lepkeszámycsókú pillanatait s főképp azt melyben a mámor lakik, az ifjú gyönyört melynek kései ÉMILE ZOLA A Tőzsdén éppen tizenegyet ütött az óra, amikor Saccard belépett a Champeaux étterem fehér-arany termébe, amelynek két hatalmas ablaka a térre nézett. Egy szempillantással végigpásztázott a kis asztalok során, ahol az elfoglalt vendégek egymás hegyénhátán szorongtak, és nem látván a keresett arcot, nagyon meglepődött. Amint a kiszolgálás forgatagában egy tálakkal megrakott pincér elment mellette, megkérdezte: — Mondja csak, Huret úr nem volt még itt? — Nem, uram, még nem. Erre Saccard elhatározta, hogy leül az egyik ablakmélyedésben álló asztalhoz, amelyet épp most hagyott ott egy vendég. Azt hitte, hogy elkésett, és amíg az asztalkendőt kicserélték, kifelé tekintgetett, a járdán elhaladó járókelőket kémlelve. Még amikor újra megterítettek sem rendelt mindjárt, egy percre a május eleji napfényben pompázó téren pihentette tekintetét. Ebben az időpontban, amikor az emberek ebédeltek, a tér majdnem teljesen üres volt: a zsenge, üdezöld gesztenyefák alatt üresen maradtak a padok, a rács mentén a kocsiállomáson fiákerek sora húzódott, a Bastille téri omnibusz megállt a rendezőiroda előtt, a kert sarkán, de utas se le, se fel nem szállt. A nap merőlegesen sütött, sugarai elárasztották az épület oszlopzatát, két szobrát roppant lépcsőjét; a bejárat előtt még csak a szépen elrendezett székek serege állott. De amikor Saccard megfordult, a szomszéd asztalnál Mazaud-t, a tőzsdeügynököt ismerte fel. Kezet nyújtott neki. — Nini, ön az? Jó napot! — Jó napot! — felelte Mazaud, szórakozottan kezet adva. mása most annyi váddal van teli: a szeszként libbenőt a legvadabb, a villámgyors tigris-szitakötőt a kékzománc tüzet a zizzenőt ki kedvesével a kéj nyolcasát gyűrűzve libben láng-deleken át s alkonyi csöndön!... Tavak, mocsarak szittyói közt, szikrázó ég alatt ma is szállók én... csak testben öreg... INono! — mordúl bennem a szörnyeteg igazság}... Igen, azt a testtele n úszást lebegést kéne, istenem, utolérni, a könnyűt úgy, amint a gyermekkor csinálta, most, megint: a sellőkét a vízben, szúnyogét fátyolködében, csak az örök ég örök hajósa lenni, ahogyan ma is visz a képzeletem-agyam, valahányszor párologtat-emel a kép, mint karmestert a pálca, mely fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt! Ó, igen, a fényt napot a derűt illatok táncát szélhalk őzikét s fent a kékben a habos gőzökét. azt kellene most visszahozni, hogy átjárjanak új, forró áramok, nem a grönlandi szörnyek, nem ezek a jegesmedve s rozmár hidegek, melyektől annyit szenved a szegény, hogy a pokolba vágyik, s annyit én; — kinti rémüktől félve hallgatom Mozartot s tűnődöm a tavaszon vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig az is vén volt már, ötvenötödik!): és felsóhajtok: gyógyíts meg. Zene, te, Mindenségé, édes üteme a fájdalomnak. Varázsfuvola, varázsjáték, te, tündér mámora hitnek, reménynek: árnycsík a falon a nagy fényben, s a szívben nyugalom, s üvegparázsként égő sugarak az élő lomb tengerzöldje alatt, s bölcsesség, a vidám öregeké, amilyen azé lehetett, azé a napórásé, ki — „Non numero boras nisi seranas!" — drága jó intelmét adja, még most is, tanácsul: „Csak derűs órát veszek tudomásul!" Ez az alacsony, nagyon élénk, jóképű barna férfi most, harminckét éves korában örökölte egyik nagybátyjának a tisztségét. És úgy látszott, hogy teljesen lefoglalja a vele szemben ülő kövér, vérbörzsönyös, borotvált arcú vendég, a híres Amadieu, akit a Tőzsde nagyon tisztelt fényes üzleti sikere óta, amit a selsis-i bányarészvényekkel ért el. Amikor a papírok tizenöt frankra estek, és azt hitték, hogy bolond, aki megveszi őket, minden vagyonát, kétszázezer frankot, belefektette az üzletbe, csak úgy találomra, minden számítgatás és puhatolózás nélkül, az ostobák szerencsés csökönyösségével. A meglevő és jelentős kincsek feltárása ma már ezer frankra emelte a részvények árfolyamát, s így mintegy tizenötmilliót keresett a manőveren, és buta művelete, mely miatt zárt intézetbe kellett volna csukni, most a nagykoponyájú pénzemberek rangjára emelte. Mindenki dicsőítette, és kikérte tanácsát. Azóta nem adott megbízásokat, csak megelégedetten feszített egyedülálló és mesés trónusán. Mazaud bizonyára arról álmodozott, hogy megszerzi kliensének. Saccard, mivel még egy mosolyt sem tudott kicsalni Amadieutől, a szemben levő asztalt üdvözölte, ahol három ismerős spekuláns jött össze, Pillerault, Moser és Salmon. — Jó napot! Jól vagyunk? — Igen, meglehetősen___ló napot! Ezek is, mintha hidegek, majdnem ellenségesek lettek volna. Pedig a nagyon magas, nagyon sovány, szegletes mozgású, kardlap orrú Pillerault kóbor lovagokéhoz hasonlatos csontos arcán általában megvolt az a bizalmaskodó kedvesség, amely a nyaktörő kockázatot alapelvvé emelő játékost jellemzi, mert szerinte valahányszor meg akarta fontolni a dolgokat, fejest ugrott a szerencsétlenségbe. Kirobbanóan derűlátó, szüntelen áremelkedésre számitó természet volt, aki mindig győzelmet remélt, ezzel szemben az alacsony termetű, májbajtól sárga bőrű Moser folyton siránkozott, mindig a világ végétől való félelem gyötörte. Ami Salmont illeti, ő nagyon szép férfi volt, már az ötvenedik évét taposta, csodálatos, éjfekete szakállal büszkélkedett, és mindenki hihetetlenül erős, vidám fickónak tartotta. Sohasem beszélt, csak egy-egy mosollyal válaszolt, senki sem tudta, milyen játékot űz, vagy egyáltalán játszik-e, hallgatása «lyan hatással volt Moserre, hogy amikor bizalmasan közölt vele valamit, rohant, hogy megváltoztasson egy megbízást, mert Salmon szótlansága alapjában megrendítette elképzeléseit. Az iránta tanúsított közöny miatt Saccard, miután körülnézett a teremben, továbbra is lázasan és kihívóan nézte a többieket. Ezután csak a három asztalnyi távolságra ülő, magas levantei fiatalembernek intett fejével, a szép Sabataninak, akinek hosszú barna arcában csodálatos fekete szem villogott, de kaján, nyugtalanító szája elcsúfította. Ennek a fiúnak a kedvessége végképp felbőszítette: valamelyik külföldi Tőzsde tette tönkre, s azok közé a titokzatos fickók közé tartozott, akiket szeretnek a nők. Tavaly ősszel tűnt fel a porondon, már látta dolgozni mint strómant egy bankösszeomlásban, és lassan megszerezte a tőzsdeügynökök és a szabad piac bizalmát korrektségével és még a leggonoszabbak iránt is tanúsított, fáradhatatlan jóindulatával. Saccard előtt megállt egy pincér. — Ól igen . . . Amit akar, rövidkarajt, spárgát. Aztán visszahívta a pincért. — Biztos benne, hogy Huret úr nem volt már itt előttem, és nem ment el ? — Ól egészen biztos. így hát idejutott a csőd után, amely miatt októberben ismételten fel kellett számolnia helyzetét, és hogy lakást bérelhessen, el kellett adnia a Monceau park melletti palotáját : ha belépett az étterembe, ahol valaha uralkodott, csak az olyanok üdvözölték, mint Sabatani, ma már nem fordult utána minden fej, és nem nyúlt feléje minden kéz. Kellemes játékostárs volt, még ez után a legutóbbi botrányos és végzetes telekügy után, amelyből csak a bőrét mentette meg, sem neheztelt senkire. De a visszavágás láza fellobogott benne, s így Huret elmaradása, aki pedig határozottan megígérte, hogy itt lesz már tizenegykor, hogy beszámoljon a lépésről, amelyet az akkor fénykorát élő bátyjánál, Rougon miniszternél tett, nagyon felbőszítette, éspedig különösen ez utóbbi ellen. Huret, az engedelmes képviselő, a nagy férfiú kreatúrája, csak bizományos volt. Lehetséges, hogy így cserbenhagyja Rougon, aki egyedül tehetett érte valamit? Sohasem volt jó testvér. Hogy a katasztrófa után megsértődött, hogy nyilvánosan szakított vele, nehogy kompromittálja magát, ez még érthető, de most, egy fél év után nem kötelessége-e, hogy titokban segítségére siessen? És most lenne szíve, hogy visszautasítson egy döntő támogatást, amelyet közvetítő révén kért, mivel nem merte személyesen felkeresni, mert félt, hogy dühbe gurul ? Csak egyetlen szavába kerülne, hogy talpra állítsa ebben a ronda és hatalmas, de féken tartott Párizsban. — Milyen bort parancsol, uram? — kérdezte az italos. — A szokásos bordeaux-it. Saccard annyira elmélyedt, és annyira étvágytalan volt, hogy hagyta kihűlni a karajt, de az asztalterítőn elhúzódó árnyék láttán most felemelte fejét. Massias alkusz volt, egy nagy, vörös fiú, akit régebben olyannak ismert, aki szükséget szenved, és minden munkát vállal, és aki most, a tőzsdei jegyzéssel a kezében siklott el az asztalok mellett. Vérig sértette, hogy meg se állt, úgy ment el mellette, de Pillerault-nak. meg Mosemek megmutatta az árfolyamot. Azok szórakozottan. a vitában elmerülve, alig néztek bele: nem, most nem adnak megbízást, talán majd később. Massias nem merte megzavarni a ráksalátára hajoló híres Amadieu-t, aki éppen Mazaud-val beszélgetett halkan, viszszament Salmon felé, aki elvette az árfolyamot, hosszan tanulmányozta és szó nélkül visszaadta. A terem megélénkült. A sok alkusz nyomában minden pillanatban csapódott az ajtó. Távolabb hangos szavakat váltottak, az üzleti szenvedély az idő múlásával mind magasabbra hágott. És a szüntelen kifelé tekingető Saccard látta, hogy a tér lassacskán benépesedik, kocsik és gyalogosok gyűlnek, eközben a Tőzsde napsütötte lépcsőjén feltűnt egy-egy ember fekete foltja. — Ismétlem — mondta Moser lesújtottan —, hogy a március 20-i pótválasztás nagyon 10
