A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-10-02 / 40. szám
HAJNALI RIGÓK Hajnali négykor bekiabáltak, ahogy a torkukon kifért (bár az ablak alatt a fáknak zöld korcsmáiba még alig ért, még nem is ért új fénye a napnak) s mint a bolondok, úgy kacagtak, kurjongattak az ablak alatt vad vigadozásban a kerti rigók. Hajnali négykor e szárnyas égi korhelyek dala vert ma fel. Micsoda hangok csetepatéi! Füttyök, sípok, ezer meg ezer! Bosszantott ez a csibészlárma, de a szívem nemsokára együtt dalolt, egy nótára vert veletek, buta sárgarigók. nyugtalanító tünet... Az a helyzet, hogy ma már egész Párizs átállt az ellenzékhez. Pillerault csak vonogatta a vállát. Mit számíthat az, hogy Camot meg Gamier-Pagés is helyet foglal a baloldali padsorokban? — Olyan ez. mint a nagyhercegségek kérdése — folytatta Moser —, nos hát! ez is nagyon veszélyes ... Nem kétséges! hiába nevetnek. Én nem mondom, hogy háborút kellene indítanunk Poroszország ellen, nehogy elhízzon Dánia kárára, de hát mégis lehetett volna valamit tenni... Igen, igen, amikor a nagy halak elkezdik felfalni a kicsiket, sohasem lehet tudni, hogy hol állnak meg ... És ami Mexikót illeti... Pillerault, akinek ma olyan jó napja volt, hogy az egész világgal meg volt elégedve, kitörő kacagással szakította félbe. — Ó, nem, barátocskám, ne untasson minket a maga mexikói rémüldözésével... Mexikó dicsőséges lap lesz a Császárság történetében ... Honnan a fenéből veszi, hogy a rendszer haldoklik? Vagy nem jegyezték tizenötszörösen túl a januári háromszázmilliós kölcsönt?... Elsöprő siker... Nézze csak! 67-ben, igen, három év múlva találkát adok magának, amikor megnyitják a Világkiállítást, amit épp most határozott el a császár. — Én mondom magának, hogy minden rosszul megy! — állította kétségbeesetten Moser. — Ugyan, hagyjon békében, minden jól megy! Salmon végigmérte őket, egyiket a másik után, szórakozottan mosolyogva, Saccard pedig, aki hallgatta őket. személyes helyzetének nehézségeit arra a válságra vezette vissza, amely, úgy látszik, a Császárságot fenyegeti. Megint tönkrement: lehet, hogy a Császárság, amelynek pályáját köszönheti, ugyanúgy fog megbukni, mint ö, egy csapásra a legmélyebb szakadékba omolva a legfényesebb sors magaslatáról? Ó! tizenkét év óta mennyire szerette és védte ezt a rendszert, amelyben élt, nagyra nőtt, teleszívta magát éltető nedvvel, mint a fa, melynek gyökerei, megfelelő talajba ereszkednek! De ha a fivére ki akarja tépni onnan, ha kiűzi azok közül, akik kimerítik az élvezetek zsíros talaját, akkor inkább minden vesszen el az ünnepi éjszakák végső nagy összeomlásában. Most emlékeibe merülten várta spárgáját a teremben, ahol a mozgolódás nöttön-nött. A szemben levő széles tükörben meglátta arcmását, s meglepődött. „Csekélységemet nem kezdte ki az idő" — gondolta, ötvenéves volt, de harmincnyolcnak is alig látszott, megőrizte a fiatal férfi soványságát, élénkségét. Sötét és beesett bábuarca. hegyes orra, keskeny, fénylő szeme még szinte megnyeröbb lett az évek múlásávat, még mindig az örökifjúság rugalmas báját tükrözte, sűrű hajában még egyetlen ősz szál sem éktelenkedett. És feltartóztathatatlanul emlékezetébe tolult Párizsba érkezése, az államcsíny utáni napon, azon a téli estén, amikor üres zsebbel, kiéhezetten, veszett étvággyal az utcára került. Amikor először bejárta a várost, még mielőtt kicsomagolt volna, csámpás csizmájával, zsíros felöltőjével bele kellett vetnie magát a városi forgatagba. hogy meghódítsa Párizst. Az óta az este óta sokszor nagyon magasra hágott, milliók hömpölyögtek át a kezén, anélkül, hogy valaha is rabszolgája lett volna a vagyonnak. féltve őrizte, eleven, létező valamiként dugta-zárta volna. Állandóan hazugság, koholmány tanyázott pénzszekrényeiben, ahonnan ismeretlen lyukakon keresztül kicsordogált az arany. És most megint itt van az utcán, ugyanúgy, mint a pályakezdés rég letűnt idején, éppen olyan fiatalon, éppen olyan csillapíthatatlan étvággyal, és az élvezeteknek. a hódításnak éppen olyan kínzó szomjúságával. Mindenbe belekóstolt, és sohasem lakott jól, úgy gondolta, azért, mert sem lehetősége, sem ideje nem volt hozzá, hogy kellőképpen belemarjon az emberekbe és a dolgokba. Ebben a percben nagyon nyomorúságosán érezte, hogy kevesebb, mint egy kezdő, akiben legalább az ábrándok és remények tartják a lelket. És elfogta a láz, hogy mindent újra kezdjen, és mindent újra visszahódítson, még magasabbra hágjon, mint amilyen magasan valaha is volt. és végül a legyőzött városra tehesse a lábát. Többé nem a gazdagság kacsalábon forgó kastélya érdekelte, hanem a vagyon szilárd oszlopokon nyugvó palotája izgatta, az igazi aranykirályság, amely teli pénzeszsákokon trónol! Moser újra felemelkedő baljós és éles hangja egy pillanat alatt kizökkentette révedezéséből Saccard-t. — A mexikói expedíció havonta tizennégymillióba kerül, ezt bebizonyította Thiers ... És igazán nem kell vaknak lenni hozzá, hogy ne lássuk: a Kamarában megingott a többség. A baloldalon most harmincegynéhányan vannak. Maga a császár is nagyon jót tudja, hogy a korlátlan hatalom már lehetetlen, hiszen maga áll a szabadságmozgalom élére. Pillerault már nem méltatta válaszra, megelégedett egy megvető kuncogással. — Igen, tudom: azt hiszik, hogy szilárd a piac. az üzlet nagy. De várják ki a végét!... Rengeteget romboltak és építettek újjá Párizsban, kérem. A nagy közmunkák kimerítették a megtakarított tőkéket. Ami azokat a nagy hitelintézeteket illeti, amelyek magukat virágzónak hiszik, várják csak ki, amíg az első összeomlik, és meglátják, hogy a többi sorjában utána fog bukfencezni. .. Arról nem is beszélve, hogy a nép forrong. Itt van ez a Munkásintemacionáló, amelyet most alapítottak, hogy könnyítsenek a munkások helyzetén, én ettől személy szerint nagyon félek. Franciaországban napról napra erősödik a tiltakozás, a forradalmi mozgalom... Én mondom maguknak, hogy a féreg már rágja a gyümölcsöt. Minden megrothad. Ez ellen mindenki zajosan tiltakozott. Ennek az átkozott Mosernek, egészen biztosan epeömlése van. De ő maga. miközben beszélt, le nem vette a szemét a szomszédos asztalról, ahol Mazaud és Amadieu a nagy zaj közepette folytatta halk vitáját. Lassanként az egész terem nyugtalankodni kezdett a hosszúra nyúló bizalmas beszélgetés miatt. Mit mondhatnak egymásnak, hogy így suttognak? Amadieu kétségkívül megbízásokat ad, új tőzsdei mesterkedést készit elő. Három nap óta rossz hírek kezdtek terjengeni a szuezi munkálatokról. Moser összevonta szemöldökét, és ö is lehalkította hangját. — Tudják, az angolok meg akarják akadáS mintha én volnék a hajnal, mintha én volnék a kert úgy megteltem e friss zsivajjal, úgy telezengett az irigyelt állati jókedv bölcsessége, hogy valami könnyű égbe, földöntúli békességbe, vittek, emeltek a földi rigók. Hajnali négytől harsogott a korhelynóta az ablak alatt; úgy zengett az a dal, hogy azóta nélküle is csupa fütty a nap; csupa fütty, pedig elhallgattak s reggelre emlék maradt csak, hogy milyen éktelenül mulattak hajnali kertben a sárgarigók. 80 éve, 1902. szeptember 29-én hunyt el Émile Zola, a kiváló francia író lyozni, hogy tovább folytassák a munkát. Ebből még háború is lehet. Erre a képtelen hírre Pillerault kiborult. Ez hihetetlen volt, de a feldobott hír nyomban valószínűvé vált, s asztaltól asztalig szállt: Anglia ultimátumot adott, követelve a munkálatok beszüntetését. Amadieu nyilvánvalóan csak erről beszélhetett Mazaud-val, akinek megbízást adott, hogy értékesítse öszszes szuezi részvényeit. A pánik moraja felcsapott a zsíros illatoktól terhes levegőben, az edénycsörgés egyre növekvő zajában. És ebben a pillanatban az izgalom a tetőfokára hágott, mert berohant a tőzsdei ügynök egyik megbízottja, a kis, kedves képű Flory, aki dús gesztenyebama szakállt viselt. Kezében egy halom cédulával a főnökéhez szaladt, odaadta neki a papírokat, a fűiébe sugdosva. — Rendben! — mondta nyugodtan Mazaud, és a cédulákat betette jegyzetfüzetébe. Aztán elővette óráját: — Mindjárt dél lesz! Mondja meg Berthier-nek, hogy várjon meg. Maga legyen ott, menjen fel a sürgönyökért. Amikor Flory elment, folytatta a beszélgetést Amadieu-vel, és zsebéből újabb cédulákat vett elő, a térítőre, a tányérja mellé rakta őket. A mellette pillanatonként elhaladó vendégek távoztukban mondtak neki valamit, amit két falat között sietve feljegyzett egy papírdarabra. A bizonytalan eredetű, légből kapott álhír úgy dagadt, mint egy viharfelhő. — Maga is elad, ugyebár? — kérdezte Moser Salmorrtól. De ez utóbbinak néma mosolya olyan finoman kiélezett volt, hogy szorongása nem csökkent, és most már maga is kételkedni kezdett az angol ultimátumban, szinte nem is emlékezett rá, hogy ö találta ki. (részlet) 11
