A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-25 / 39. szám

nyed, szellemes, megjelenítő, észrevétlenül didaktikus és lenyűgözően szórakoztató egyszerre. Az „Égi szekér" a mezőgazdasági repülők különös, veszélyektől sem mentes életét, munkáját mutatja be oly módon, hogy ezernyi mozaikból áll össze az a kép, mely reális módon ad számot ezeknek az embereknek nélkülözhetetlen munkájáról, életük apróbb-nagyobb örömeiről, gondjairól. „Hétpróbás" veterán pilóták és zöldfülű kezdők színes kavalkádját vonultatja fel az olvasók előtt. Vannak köztük a Horthy-Magyarország egykori légierejének kivénhedt pilótái, az ötvenes években egyszerű munkásokból, suszterokból kiképzett hivatásos katonapilóták, „sztálini sólymok” (ahogyan ök nevezték magukat és ahogyan Moldova is emlegeti őket), akiket a katonai káderpolitika sűrű rostája kiszórt a „seregből", s mivel nem tudtak lemondani a repülésről, a MÉM Repülőgépes Szolgálatánál kapaszkodtak meg. De vannak köztük kezdők is, főiskolán kiképzett, a korszerű vadász- és bombázógépekhez kitűnően értő fiatal pilóták, akik csak családi vagy egyéb körülményeik pillanatnyi alakulása miatt lettek mezőgazdasági repülök és később vagy a néphadsereg vagy a polgári légiforgalom pilótáiként szeretnének dolgozni.

A Magyar Népköztársaság mezőgazdaságának kimagasló eredményeit, az ország magas színvonalú élelmiszeriparát, élelmiszerrel való bőséges ellátottságát jól ismeri a nagyvilág. Kétségtelen, hogy ezeknek a figyelemreméltó eredményeknek az elérésében komoly szerep jutott a mezőgazdasági repülőknek is, akik sokszor életük kockáztatásával, látástól-vakulásig, napi többszörös bevetésben vívják a növényvédelem békés „légi csatáit", fáradhatatlanul kiveszik részüket az egész mezőgazdaság azon küzdelméből, mely a magasabb terméshozamokért, a kultúrnövények minőségének és mennyiségének optimális eléréséért folyik. Moldova könyvében izgalmas pillanatfelvételek villannak fel a hétköznapok e hőseinek életéről, munkájáról. Megrendítő és megdöbbentő sorok olvashatók az egyik KA—26-os helikopter vezetőjének haláláról szóló rendkívüli repülőesemény kivizsgálási jegyzőkönyvé'ben. A jegyzőkönyv arról a szomorú eseményről szól, amely a helikoptervezető 16 óra 45 perckor megkezdett aznapi 26-ik felszállása után következett be néhány perccel. A pilóta a térképébe be nem rajzolt 20 kilovoltos villanyvezetékbe ütközött. Gépe lezuhant, kigyulladt, a pilóta ruhája égni kezdett. A pilóta súlyos égési sebeket szenvedett, melyekbe néhány nappal a katasztrófa után az egyik budapesti kórházban belehalt.

Bármely izgalmas és érdekfeszítö regénynél is izgalmasabb olvasmány az új Moldova-könyv. Mindenki számára kitűnő riportkönyv, de a mezőgazdaságban dolgozók számára túl a remek olvasmányélményen különösen hasznos könyv az „Égi szekér", mert nem csupán egy rendkívül nehéz munkaterület dolgozóinak életéről, munkájáról vall lenyűgöző módon, hanem arra is rádöbbenti az olvasót, hogy a mezőgazdaság, mindennemű mezőgazdasági tevékenység olyan munkaterület, amelyre hatványozottan érvényesek József Attila örökbecsű szavai: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes ..

Sági Tóth Tibor

A HUN-MAGYAR „ROKONSÁGIRÓL

Aki rendszeresen olvassa a Kortárs című irodalmi folyóiratot, annak aligha kerülte el figyelmét a tavaly novemberi Számban Kunszabó Ferenc útirajza, illetőleg az annak kapcsán született hozzászólások, kiegészítések vagy vitairatok, melyek ez év márciusában és júniusában jelentek meg.

„Hunok Svájcban?" — kérdezi Kunszabó írásának címében, majd igenlően válaszol rá: hunok, mégpedig a magyarokkal rokon fvagy azonos?) hunok. A szóban forgó útirajzra elsőként fíadó György reagált, aki pontos kutatómunkával elénk tárta az egész svájci „rokonság" történetét 1833 végén vagy 1834 elején háromtagú utazótársaság érkezett a svájci Anniviers völgybe, ahol — állítólag — Attila seregétől leszakadt hunok utódaira leltek. Erről szóló feljegyzéseik egy német ismeretterjesztő folyóiratban jelentek meg, ahonnan Toldy Ferenc Tudománytára által hamarosan Magyarországra is eljutottak, s mondanom sem kell talán, hogy a század legvégéig állandóan visszhangra találtak. Ezt követően nagyon hosszú ideig semmit sem hallhattunk a svájci „hunok" felől, míg végül is Múzsnay Jenő Münchenben kiadott könyve (A Val d’Anniviers fantomja, 1978) ismét reflektorfénybe helyezte őket Kis idő múltán pedig már magyarországi rokonkereső és -találó is akadt Kunszabó Ferenc személyében.

Miként vélekedik Fiadó György a svájci rokonság felől? Szerinte sem az anniviers-i lakosság hun eredetére, sem a magyar-anniviard (hun) rokonságra nincs elfogadható érv.

Lássuk, helytállók-e Kunszabó megállapításai a modern nyelvtudomány szemszögéből ítélve! Bereczki Gábor, a pesti egyetem nyelvésze a júniusi Kortársban mindenekelőtt higgadtságra inti a vádaskodó Kunszabót mondván, nem a finnugrisztika „kincstári jellege" az oka, hogy a magyar-hun nyefvrokonítás nem állhatja meg a helyét, mint ahogyan nyelvünk uráli származása sem azért igaz, mert ez az ún. „hivatalos" álláspont A dicső régmúltat kutató Kunszabó kegyes csalásai, mint például a magyar, kun és hun népek alaptalan azonosítása, csak tovább ködösítik a magyarság amúgy sem tisztán látott történetét Ami pedig a svájci hunokat illeti, róluk „nem sok mondanivalóm van — írja —, mivel a hunokról én is jóformán csak annyit tudok, amennyit a kutatóik, azaz nagyon, nagyon keveset. Három hun szó maradt ránk, s vagy húsz személynév. A kísérletek, amelyek valamilyen más nyelvvel próbálják őket kapcsolatba hozni, nem jártak sikerrel. Bennünket, magyarokat a hozzánk került hun mondák fűznek egy szállal erősebben a hunokhoz, mint a Kárpát-medence többi népét."

Ha csupán a Kortáriban olvasható véleményekre lennénk kíváncsiak, ezzel egyelőre lezártnak tekinthetnénk a hun-magyar rokonság ügyét, amely azonban sokkal több szakembert nyugtalanít mint az eddig felsoroltak száma.

Tudjuk, hogy a hun-magyar testvériség gondolata nem új a magyarságnál. Attilávai, a világverő hun vezérrel való összetartozásunk hite évszázadok óta él a néphagyományban: először csupán a szájhagyomány, később pedig, Kézai Simon krónikájával (1282 körül) kezdődően, amely a csodaszarvas-mondát először foglalta írásba, az írott források is őrizték.

Időzzünk el egy pillanatig az említett sejtelmes elbeszélésnél, amely amellett, hogy a magyarok eredetmondája, az általunk ismert hun mondakörnek is — legalábbis sokáig azt hittük — része!

Ménrót két fia, Hunor és Magor egy szarvasünőt üldözve messze elhagyták hazájukat, így jutottak el Meotis vidékére, ahol, miután feleségül vették az alán fejedelem lányait.

letelepedtek. Az új haza azonban idővel kicsinek bizonyult ezért Hunor népe nyugatnak indult Magor pedig visszatért keletre, apja földjére.

A mondái ikerpárban a múltban a hunok és a magyarok ősapját azaz a két nép testvériségének megszemélyesítőit látták. Újabban kétségek merültek fel, s általánosabb az a nézet, mi szerint Hunor alakja mögött az onogur népet kell sejtenünk. Egyelőre azonban nézzük a monda folytatását, hiszen az onögurokhoz még módunkban lesz visszatérni.

Hunor népe, élén az „Isten ostoré "-val létrehozta a hun világbirodalmat, melynek központja éppen a mai Magyarország területe volt. A hunok uralma vezérük halála után megtört. A következő esemény, amelyre a történelemből érdemes odafigyelnünk, a 896. évi magyar honfoglalás. (Ez a honjviszsza/foglalás fűződne Magor népéhez.) Benedek Elek a Nagy Magyarok Élet ében így fogalmazta meg a két esemény közötti összefüggést: „midőn a maroknyi magyar elindult honkereső útjára, azt a földet kereste, mely egykor Attila földje volt s honfoglaló munkájában nagy erőssége volt a hagyomány táplálta büszke tudat, hogy ezt a földet a vele atyafi hunnok vére áztatta egykoron s valóképpen a testvér örökét foglalja el". Ezt a véleményt oszthatta Kézai is, hiszen hun-történetének megírásakor Attila egyik unokáját, Edement is a magyar honfoglalók közé sorolta. S hasonlóképpen vélekedhettek más források is, amelyek hitelességét évszázadokon át nem is kérdőjelezte meg senki sem.

„Azóta — panaszolja László Gyula —, különösen nyelvtudományunk kibontakozásával a helyzet teljesen fonákjára fordult: ma mesének tudománytalan kitalálásnak minősítik krónikáink őstörténeti részét." („Emlékezzünk régiekről. ..") Miért mondja ezt a régészpro-Csótó László: Anya és leánya (fehér tus)

fesszor, talán bizony ő elhiszi? Úgy tűnik, kisebb-nagyobb módosításokkal ugyan, de valóban hisz a krónikáknak: a „kettős honfoglalás"-ról alkotott elmélete szerint a 896-os magyarok egy 670. évi honfoglaló nép követői voltak Ez a nép pedig azonos az „onogur magyar", Hl. kései avar néppel. [Arról van szó, hogy az „onogurok felolvadtak a velük tartó népekben, a magyarokban", s átvették azok nyelvét „Ezek az onogurok nálunk (ti. a Kárpát-medencében — F. P.) avar uralom alá jutottak", és egészen az avar vezetőréteg bukásáig avar néven voltak ismertek, (vö. László Gyula: A kettős honfoglalás"/!/

Természetesen sem az onogurok, sem az avarok nem egyeztethetők a hunokkal. Azonban „a hun-magyar azonosság vagy rokonság történeti megfogalmazása szoros kapcsolatban van az avar néppel is, mert a tévesztés rendszerint e hármast érinti" /Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba 1 :2;), de az onogur-hun kapcsolatokra is jócskán van adatunk, és hadd tegyem még hozzá, hogy a hun-magyar rokonság — legalábbis László Gyula így látja — sem teljesen légből kapott. Ugyanis a magyarság még a honfoglalást megelőző időkben hun uralom alá került.' „Hogy önként hódolt-e meg a hunoknak, vagy legyőzték, nem tudjuk, egy azonban sejthető: a hun fejedelmek saját családjuk valamelyik sarját állították népük élére." Ebből pedig az következik, hogy Árpád fejedelem valóban hun ősökre vezethette viszsza családfáját „Ám tehet — bizonygatja tovább a régész —, hogy még ezen felül is közünk van a hunokhoz: egyrészt Árpád magyarjai erősen törökös hagyományú nép volt könnyen lehetséges tehát, hogy ugyanonnan, ugyanabból a nagy ázsiai népcsoportból származtak, mint a hunok. De az avarok egy része is hun származású volt s... a magyarságnak sokkal több köze van az avarokhoz, semmint eddig gondoltuk volna, mert feltehető, hogy jelentős avar tömegek nyelve magyar volt. Ne hagyjuk említés nélkül, hogy a hun rokonság hite az onogurok révén is bekerülhetett nemzeti hagyományukba. Szerte a földkerekségen mai napig is onogurnak neveznek minket (unger, venger, hungarus, ungar stb. stb.), ami nyilván azt mutatja, hogy az onoguroknak döntő szerepük volt népünk kialakulásában. Az onogur-hun kapcsolatokról pedig bőveri vannak adataink." („Emlékezzünk régiekről ...")

László Gyulán kívül az utóbbi években még valaki kardoskodott az esetleges hun-magyar rokonság mellett. Hásonyi László turko/ógus szerint „Attila legkisebb fia, írnek volt Kobrát ősapja. Kobrát öt fia közül Bayan (a Gazdag) igen valószínűleg az Árpád-ház őse lett. Egy másik fia, Küver meg, László Gyula jól indokolt föltevése szerint a kisebb magyar rész, pl. a székelyek első honfoglalásának vezére." (Hidak a Dunán) Innen pedig már csak egy lépés, és Csaba hun királyfi mondáját amely a székelyeket hun töredéknek tartja, is igaznak mondhatjuk.

Kétségtelen, hogy szép (volna), amit László Gyula és Ftásonyi László állítanak, jelenleg mégsem az ő véleményük az elfogadott. Sokkal többen vallják azt a nézetet, miszerint a hun-magyar atyafiság eszméje úgy született, hogy „a hunokat követő nomád népekben a visszatérő hunokat vélték felfedezni mind a kortársak, mind a későbbi történetírók. A nomád életmód, harcmodor, stb. hasonlóságain túl a magyarság esetében bizonyos névbeli összecsengés is ösztönzőleg hatott a Huni- Hungari etimológikus kapcsolásra." (Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba.)

FEHÉR PÉTER ÍR