A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-25 / 39. szám

Nyolcéves lehettem — emlékszem —, amikor apám baltáit kezembe vettem, babrálgattam velük. De igen elvert, mert tiltotta tőlünk az éles, veszélyes szerszámokat. De ha kilépett a portáról, elment halászni vagy a barátaival mulatni, csak felkutattam őket a fészerben és faragcsáltam velük. Kanálkákat, fatálacskákat: csináltam mindazt, amit ellestem apámtól.

Tizenegy éves koromban viszont apám már nem hogy tiltott volna a fejszéktől, a faragástól, hanem be is fogott a munkába. Igen örült, hogy értem a szakma csínját-bínját, hogy minden külön tanítás nélkül tudom a mesterség ellesett fortélyait. Azóta dolgozom önállóan: ma már egy híján ötvenéves vagyok. És hat év kihagyásával nem csináltam életemben semmi mást, csak azért nem, mert hegesztő lettem, beválasztottak képviselőnek a nemzeti bizottságba, és intéztem a mi kis tanyánk közösségének az ügyeit. Mert ide még a villanyt is csak ezerkilencszázhatvanban vezették be, addig mécsesek mellett kuksoltunk. De azóta, hogy van „világ", tévé, meg minden kényelem, vígabban megy az életünk sora. Mert lakunk itt elegen a Budki-erdőn, vagy negyven-ötven család, négyötszáz ember. Pontosan nem tudnám megmondani. Jön, megy a népség, de főleg a fiatalabbja megy elfele innen, nem maradnak már meg azok a régi kis viskókban, a tekenökészítő mesterség mellett. Közel ötvenéves fejjel én vagyok a legfiatalabb, aki még érti a munkát, dolgozik is. Mert hát van nekem is hat gyermekem, közülük, igaz, esak egy a fiú, de az is inkább beült a volán mögé, sofőrködik. Hiába rimánkodtam neki, jó, becsületes, szép munka ez: nem kell eljárni hazulról, magad ura lehetsz, a fizetség is tisztességes. Ha naponta rendszeresen dolgozik az

■f />