A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-25 / 39. szám

herdicsferenc

Alkonyaira beköszöntött a tél. Dölyfös szél hátán érkezett sejtelmesen, puhán. Csodás kristályokká dermedt az égen a víz, s a kihalt kis tanyára lereszkettek a játékos hópihék. Betakartak minden jót és rosszat, szépet és csúnyát. Felvette hát ünnepi ruháját a faluszéli temető közepén két éve emelt sírhalom is, amelynek a keresztfáján ennyi állt csupán: „Vas Miklós — élt harminchat évet”.

Egy régi családi sírbolt mellett burjánzott rajta a gaz, kora tavasztól a tél beálltáig.

A Miklós gyerekék szegényes házában meg nincs egy sarok, ahol menedéket találna az ember a kíméletlenül, alattomosan ölelő hideg elől. Miklóska összekuporodva, hátát a még langyos tűzhely falának vetve nézi, hogyan hímez az anyja.

A szép, fiatal Vasné mozdulatai egyre lassúbbak, erőltetettek, üjjai egészen meggémberedtek már, mégis kitartóan böködi a konyhaasztalra terített vászondarabot, amíg

ki nem serken a vér ujja begyéből. Hangosan felszisszen, lassan felszárítja a piros foltocskát. Újra munkához lát. Miklóska ezt már nem állhatja szó nélkül.

— Minek varr annyit... Ha fáj a keze ...?

— Nem varrók, hanem himzek. Ne kotnyeleskedjél — az asszony hangja ideges. — Egyáltalán, elkészültél a feladatoddal?!

— Igen, édesanyám — bújik hozzá Miklóska. — A tanító bácsi azt mondta, tiszta jeles lesz a bizonyítványom.

— Még szép... Jól néznénk ki, ha másként lenne. A második osztályban!

— Meg azt is mondta ...

— No mondjad már — ingerül az anyja hangja.

— Hát... Hogy a maga foglalkozása ... Szóval, hogy a takarítónő semmivel sem kisebb ... vagy értéktelenebb ember a másiknál.

— Jól van, jól...

— Édesanyám, költözzünk be a városba ... Legalább a faluba. Olyan szép kirakatok vannak ott, telis-tele játékokkal, meséskönyvekkel.

— No- látod — fájdalmas a mosoly a sápadt arcon. — És te azt kérded: miért varrók ennyit? Mit gondolsz, honnét vennénk a pénzt a költözködéshez? Miből rendezkednénk be tisztességesen?! A takarítónői állást is ... a boltos bácsi szerezte.

— A Jóska bácsi? Az a nagy ember, aki törökmézet hozott nekem — ragyog fel a gyermek szeme.

— Igen, az.

Miklóska fellelkesülten elöhalássza ütöttkopott ruhásszekrényükből a gondosan öszszehajtogatott, féltve őrzött kincsét: apja felöltője volt, míg élt. Üggyel-bajjal a vállára terítette. A földet sepri a megviselt, szürke ruhadarab, amint sietve az ajtó felé indul benne.

— Hová mégy?!

— Segíteni — válaszolja készségesen, titokzatosan mosolyogva.

— Hogyhogy segíteni?! Kinek? Hová?

— Hozok valamennyi rozsét innen az erdőszélről. Maga úgyis fáradt, s üres a fészer. A tanító bácsi azt is mondta, hogy valójában nincsenek szellemek — hadarja gyorsan, mintegy védekezésképpen.

— Csak ne akarjál okosabb lenni az anyádnál! Azt hiszed, minden szentírás, amit az iskolában hallasz?! Egyébként, későre jár — hangzik az elutasító válasz.

Miklós gyerek csalódottan engedelmeskedik. Példásan összehajtogatja a felöltőt, viszszahelyezi a szekrénybe. Odasompolyog a rádióhoz, a legkisebb hangerőre állítja, viszszatelepszik a kályha mellé. Hallgatagon bámul maga elé.

— Kapcsold ki azt az öreg kasznit!

Itt már ellenségesnek tűnik az anyja hangja. Megint engedelmeskedik, immár durcásan.

— Az esti mese lett volna — jegyzi meg végül.

— Örökké recseg ... Ki kellene cserélni.

Vasné gyűrött újságpapírba csomagolja az

elkészült térítőt. Nagyot sóhajtva feláll, hogy lámpát gyújtson.

Miklóska nem képes haragudni rá. Szép, karcsú alakja van, az arca is gyönyörű, mint a mesebeli királykisasszonyoké, állapítja

CSICSAY ALAJOS:

Húsvéti körmenet

A legényke feltápászkodott a földről, sapkájával leporolta a ruháját és felült a hősök szobrára. Arcára torz vigyor telepedett, mintha ráfagyott volna a gúny. Félszemmel felém sandított és azt kérdezte:

— Képes vagy már megírni a történetemet?

— A te történeted túlságosan egyszerű és rövid, nem tudok vele mit kezdeni — mondtam magyarázkodva.

Közben átsuhant fejem felett a körmenet, éppen úgy, mint valaha. Az embereknek még megvolt az angyalszárnyuk, óriási libatollakból és olyan méltóságteljesen lebegtették akár a vonuló túzokok.

Hiába öltöztek ünneplő maskarába, gyarló emberke maradt valahány. Lehettek mintegy félezren. Lassan repültek, nehezen, húzta őket lefelé a keményszárú parasztcsizmájuk. A pap torkaszakadtából énekelte: Feltámadt

Krisztus e napon álleluja ... A gyülekezet átvette a hangot, s ez erőt adott nekik. Felröppentek a magasba, és többször is megkerülték a templomtornyot.

— Nézd csak! — bökött feléjük ujjával a fiú és kemény mozdulattal mélyebbre húzta fején a micisapkát.

— Vedd le! — súgtam neki csendesen. — Vedd le te szamár!

A fiú felkacagott.

— Tényleg eretnek vagy? — kérdeztem tőle.

— Eretnek! Ugyan! — és lekicsinylőén biggyesztette az ajkát. Kényelmes helyet talált magának a kőből faragott vaskalapon, mintha nyeregben ülne, úgy lógatta a lábait, két oldalra.

A tömeg új énekbe kezdett, elnyújtott, hömpölygő húsvéti dallamba. Ekkor már ott ültek mindnyájan a rügyező hársfák tetején. Csak úgy hajladoztak alattuk a lédús vékonyka gallyak, s az öreg kántor lábával recsegtette a rozoga orgonát.

A gyülekezetben csupa ismerős grcra leltem. Ott volt közöttük Nagy Jónás, a mindig káromkodó középparaszt, aki tavaly nyáron vasvillával fenyegette az eget, s a mindenhatót lehülyézte, mert feldöntötte a vihar a szénaboglyáit. Mellette ült az áhítatos Tóth Vendel, aki suttogva beszélt és minden mondanivalójába beleszőtte, hogy öt mennyire szereti az Úr. Véghetetlen kegyelmének köszönheti, hogy még egyáltalán él, mert a srapnelszilánk, a tífusz, meg a sérvoperáció...

Most nem húzódtak el a gazdák a szegények mellől. Jutott hely mindenkinek a fa tetején. Nagyra tárták hatalmas imakönyveiket, hogy a cselédfélék is kiolvassák belőlük az ének szövegét. Valaki óriási piros betűkkel felírta a szemközti palánkra: „Éljen május elseje". A hívők úgy tettek, mintha nem látnák. Közben zúgtak a harangok. Kivételesen mind a hármat kongatták. A köteleken apró gyerekek csimpaszkodtak, s ugráltak, mint a jojólabda, föl-le, föl-le. Pontosan beillettek a harmóniába, akárcsak Szarka János szürke lábbelije. Ő most is abban a bakancsban lóbálta a lábát, amelyikben a múlt nyáron aratott. Szeretett időnként jóllakni zsíroskenyérrel, hagymával, de most nem erre gondolt. Átszellemülten fújta az álleluját, amit félénk oldalra pislogással a szomszéd könyvéből lepkodott.

— A superlátot, a superlátot hajtsák már össze! — rendelkezett az egyházfi, de a fán ülők rá sem hederitettek. A parasztok kövér élvezettel gyönyörködtek az alattuk abrakoló fényesszőrű lovaikban. Ők akár egy hétig is elünnepeltek volna. A Szarkafélék sem nagyon siettek, hagyták kínlódni az egyházfit egyedül. Az meg csak rángatta durván a baldachin tartórúdját, s dühében a fogát csikorgatta.

— Ugyan már, Péter, csillapodjék! — mondta szelíden a pap és szüntelenül küldte az áldást a jóságos arcú gyülekezete felé. A kántor valami régi forradalmi dalba kezdett. A parasztok ezt is utána énekelték. A legényke a hősök szobrán tágranyitotta a szemét. Hirtelen lekapta fejéről a sapkáját, hatalmas

10