A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-25 / 39. szám

meg. Csupán hosszú, fekete haját hordja kontyba tűzve. Odakint felugat a kutya, autótülkölés hal­latszik. Tompa lábdobogás a hólepte küszö­bön, és nagy meglepetésére a falubeli boltos hatalmas átakja jelenik meg az ajtóban. Kipi­rult arcán széles mosoly, kucsmáját prém­­galléros bőrkabátjához ütögetve igyekszik menteni az olvadó hórétegtől. — Jó estét!... Elnézést — mentegetőzik, amint a drága gallért is tisztogatni kezdi. Pillanatok alatt csuromviz lenne — teszi hozzá magyarázatképpen. — Jó estét — viszonozza Vasné halkan a köszönést. Két kezét összekulcsolja maga előtt. A Miklós gyerek meg úgy nézi a boltost, mint valami látomást. — Nohát, így fogadjuk a vendégeket?! — kedélyeskedik amaz, és az asztalkára helyezi a magával hozott fonott kosarat, amelynek szélén császárszalonna vége kandikál kifelé! A gyereket forróság önti el izgalmában, na­gyokat nyel. — Csak nem nekünk hozta mindezt...? — emeli az asszony fáradt tekintetét a férfi­ra. — De bizony, maguknak. Frissen sült ke­nyér is van benne, kettő, és egy rúd téliszalá­mi. Ma kaptam árut. Persze, ez olyan ... „pult alatti", tudja. — Igazán köszönjük, dehát... — Semmi dehát! Annyit dolgozott ne­künk, s a feleségem — fintorodik el — .. bolondul a csecsebecsékért, térítőkért! Igaz is! Elkészült ez a ..., a legújabb? — Éppen most fejeztem be — Vasné seb­tében előkeríti a csomagot, kihengeríti a térítőt az újságpapírból. — Nagyszerű! Ha én mondom, elhiheti. Mennyit fizetek? — Hát... így ..., legfeljebb száz-százöt­ven. Dehát, foglaljon helyet. A boltos leveti nehéz kabátját, mindketten leülnek. Három darab ropogós százast simít ki az asztal lapján. — Százötvenet.. — Ugyan, hagyja már — szakítja félbe a férfi. Inkább kerítsen elő két poharat, hadd koccintsak magával — emel ki egy félliteres üveget a kosárból. — Jó erős, hazai szilva. Igen hideg van itt. No, igyunk az örömhírre! — Miféle örömhírre? — Az elnöktől ígéretet kaptam: másfél éven belül kezében lesz a lakáskiutalás, Vas­né asszony! — Hihetetlen ... Ugye, most „ugrat"? — Komolyan beszélek. Egészségedre! Az asszony köhögni kezd a pálinkától, amaz jóízűen felnevet mély, öblös hangján. kört írt a levegőben és megpaskolta vele a vaskalapot, mintha vágtára biztatná. — Az anyját ne! — rikkantotta. — Zene állj! Ez nem ide való! Galambok röppentek az emberek fölé. Hir­telen lecsaptak rájuk és csőrükbe szedték az emberszárnyakat. Szarka János rekedten fel­röhögött. — Másszunk csak le szépen egyenként gazduramék! Majd én segítek — és már nyújtotta is csontos kezét áhitatos Tóth Ven­del felé. A legényke már nyugodtan gubbasztott a hősök emlékművén. A sapka ellenzője az orrára lógott, mintha félne, hogy szemébe süt a hold. A szertartás már a vége felé járt. A lám­pákban tövig égtek a gyertyák. A zászlókat a templom falának támogatták a legények. Majd behordja őket az egyházfi, ő dolga, azért fizetik. Tétován tekingéltek maguk köré, mintha keresnének valamit. — Megvan! — és elindultak a hősök szob-Kintröl motorbúgás hallatszik, valaki túráz­tatva indít. — Én ostoba! Majd elfelejtettem. .. Sza­ladj, Miklós fiam, hozzál gyorsan két vödör szenet! Nahát — folytatja fejcsóválva—, hi­szen a fiúk már lehányták az összesét, bizto­san a fészer mellé. Innét a motorbúgás, most jókora sétát tehetek hazáig. Na nem baj. Aranyat ér ez a vén masina, a világért sem adnám el. Majd segítek vele a hurcolkodás­­nál — teszi hozzá várakozásteljesen. A vele szemben ülő nő szemlesütve suttogja: — Mivel háláljuk mi ezt meg ..? — Majd módját ejtjük — legyint a másik. Emberek vagyunk, segítünk egymáson. Igyunk még egy kupicával! Nemsokára kellemes meleget ont magá­ból a duruzsoló kályha, Miklóska boldogan majszolgatja a lekanyaritott szalonnadara­bot, a sarokba húzódva. A kenyér gyürkéje is finom, az mindig neki jár. — Hanem — fészkelödik a férfi —, bizal­mas beszédünk volna, Vasné asszony — jelentőségteljesen a gyerekre pillant. Való­ban négyszemközt — toldja meg a nyomaték kedvéért. Ismét a kosárba nyúl. — Nesze, fiam, fogyaszd el. De menj ki vele. Megfut­tathatod a kutyádat is. — Mézeskalácsot tart a kezében. Az asszony tenyerébe temeti az arcát, tán két perc telik el így az egyre melegebb konyha csendjében. Aztán lassan felemeli a fejét, s azt mondja: — Menjél, kisfiam. Eredj már — nógatja idegenül. Miklóska értetlenül bámul rájuk. Az ajtónál visszafordul, a szekrényhez siet. Előveszi a szürke felöltőt, és úgy, ahogy van, magához szorítja. Engedelmesen iszkol kifelé, eleget téve jóakarójuk kívánságának. Szentül megfogad­ja, hogy naponta a nyakára fog járni, miben lehet a segítségére. Leoldja Bogáncs nyakáról a láncot. A nagy, fehér kutya kitartóan pihenteti hűséges, csil­logó szemét a gazdáján. Az meg hátára teríti a kabátot. — Hideg van. Bogáncs, ugye — mondja. Nem fázol? — túr belé a hóáztatta vastag bundába. A kutya hálásan megnyalja a kezét. A gyermek visszanéz, s látja, hogy a ház­ban kihunyt a fény. Mellbe vágja valami, torkát furcsa érzés szorongatja. Várakozik vagy negyedórát, aztán megnyugszik mégis. Azok ott benn egész bizonyosan a rossz szellemet űzik el a háztól. Elindulnak a holdfényben szikrázó dunnán. A kis ember erős barátjára néz, végigsimít a fején, és arra gondol: ha a szellem errefelé menekülne. Bogáncs megvédi majd ... ra felé. Határozottan mentek, mint akik tud­ják mit akarnak. — Szállj le onnan te gyalázatos! — kurjan­tották. — No, nézd csak, most is fején a sapkája. Nem kell levenned, már késő. — Veled minden évben el kell bánni, te istentelen? Te sosem tanulod meg, hogy az Úr színe előtt fedetlen fővel kell megjelenni. Vagy ha más nem, hát annyi maradna meg benned, hogy alkalmazkodjál hozzánk, a többséghez. No, gyere csak! — Karonragad­­ták öt, és elcipelték a régi megszokott helyre, az utca közepére, ahol legvastagabb a por, s ott a legtekintélyesebb legény szertartáso­san fenéken rúgta. Az egész körmenetből csupán ez az egy pillanat volt reális. A fiú éppen úgy bukott orra, mint a valóságban, pontosan úgy nyúj­tózkodott el a porban, mint annak idején, a sapkája is úgy repült le a fejéről, mint régen, amit ugyanazokkal a mozdulatokkal emelt fel és leporolta vele a ruháját. Majd visszaballa­gott a hősök szobrához, de a körmenet résztvevőiből már senkit sem talált ott. ff FIATAL KOLTOK VERSEI TALLÓSI BÉLA Remény Festett világ fátyolos hangod gondolataim rojtos sátora festékes alatt puha ujjait gyűjtögetem arcomba törli nevetésed az ecsetből csöpögő megmaradt festék színeit kibuggyan szemem zöldjéből a kép selymes fűbe eltűnik rejtőzött lábnyomaid csak amikor vezetnek mesét mond elveszett ágyam mellett játékunk a sötét sírja felé a festékek titkait kifecsegem a vászonra s lehunyt szemem ujjaid vasrácsai mögött sínéit viselem képzeletem bőrömön áhított börtönében s talán könnyű álommal öt pici szerelvény zsong körül újra útraké! a festett világ ♦ MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Ásatás ahogy lefelé ásol hamuréteg vallomást tesznek tűzhely vagy tűzvész a rétegek után a hajszálgyökerekkel a kövekre vésett átfont takaró alatt átírható jel szerszámok de aki írta csontok cserepek itt maradt... CSÁKY KÁROLY kiegészítés mert vagyunk ó engedjük meg minden létezés által ezért magunknak csak egymástól a szembenézést teljesedhetünk s köze/gésünkért a tovább/átást 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom