A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-09-18 / 38. szám

Walter Scott IVANHQE Aymer prior megragadta az alkalmat, hogy átöltözzék. Lovaglóruháját felcserélte egy még drágább kelméből készült reverendával, amely fölött pazarul hímzett karinget viselt. A tömör arany pecsétgyűrűn kívül, amely egyházi méltóságát jelezte, ujjait drágakö­vekkel ékes gyűrűk is borították, minden egyházi rendszabály ellenére. Saruja a legfi­nomabb bőrből készült, amelyet kereskedők hoztak be Spanyolországból. Szakáltát a le­hető legrövidebbre nyírta, amennyire csak rendjének szabályai megengedték. Fején a kiborotvált tonzurát dúsan hímzett, bíborszí­nű sapka takarta el. A templomos lovag külseje is megválto­zott. Ha nem is rakta tele magát piperkőc cifraságokkal, gazdag öltözékében sokkal parancsolóbb jelenség volt, mint az útitársa. Páncélingét sötét bíborszínű, prémmel sze­gélyezett selyem ujjassal cserélte fel, amely felett széles redőkben omlott alá makulátlan fehér, hosszú talárja. Köpenye vállán viselte rendjének — fekete bársonyból kivágott — nyolchegyű keresztjét. Magas süvege már nem takarta el homlokát, melyre aláhullt sűrű, göndör haja; hollófekete fürtjei szinte egybefolytak rendkívül sötét arcbőrével. Já­rásának és egész lényének méltóságteljes könnyedsége lenyűgöző lett volna, ha nem rontja el az arcára dermedt gőg, amelyet úgy szokott meg, hogy korlátlan hatalmat gyako­rolt mindenütt, ahol megfordult. A két magasrangú urat kísérőik követték, mindegyiket az övéi. Mögöttük tiszteletteljes távolságban vezetőjük következett, kinek külsejében nem volt semmi érdekes vagy nevezetes, legfeljebb a szokásos zarándok­öltözék. Egész testét durva fekete daróckö­­pönyeghez hasonlított, ujjak helyett egy szö­vetdarab fityegett alá a válláról; az ilyen lebemyeget akkoriban sclaveyn, vagy sclavo­­nian néven ismerték. Csupasz lábain szíjak­kal megerősített, durva bocskort viselt, fején széleskarimájú kalapot, mely arcát árnyékba borította; a kalap karimáját rátűzött kagylók díszítették. Kezében hosszú, vasvégű botot tartott, melynek felső végére pálmaágat erő­sített — ez egészítette ki a zarándok ruháza­tát. Szerényen követte a bevonuló kíséretet és utolsónak lépett a terembe. Amikor látta, hogy az alacsonyabb asztalnál alig fér el Cedric cselédsége és a vendégek kísérete, a vezető félrehúzódott egy pádhoz, amely a falnál állt, az egyik nagy tűzhely kiugró pár­kánya alatt. Ott mintha egyetlen gondja az lett volna, hogy ruháját szárítgassa, türelme­sen várva, hogy valaki felkeljen az asztaltól és helyet adjon neki, vagy pedig az udvar­mester vendéglátó gondossága eljuttassa neki vacsoráját ott is, ahol egymagában letelepedett. Cedric felállt, hogy vendégeit fogadja. Ar­cáról öntudatos büszkeség és vendégszere­tet sugárzott. Lelépett az emelvényről és három lépést tett vendégei felé, azután meg­állt és várta a közeledésüket. — Tisztelendő prior úr — mondta —, saj­nálom, de fogadalmam nem engedi, hogy továbbmenjek vendégeim elé őseim házá­ban, még akkor sem, ha olyan vendégekről van szó, mint te vagy és a Szent Templom e vitéz lovagja. Udvarmesterem már megma­gyarázta nektek látszólagos udvariatlansá­gom okát. És kérlek, bocsáss meg, ha anya­nyelvemen szólok hozzád. Ti is válaszoljatok ezen a nyelven, ha járatosak vagytok benne. Ha pedig nem, értek annyit a normann nyelvből, hogy szavaitokat követni tudjam. — A fogadalmakat — felelte az apát — nem szabad megszegni, derék frankiin vagy, ha megengeded, inkább így szólítalak: ér­demdús thane, ámbár ez a cím már kissé elavult. Igen, a fogadalmak olyan kapcsok, amelyek a mennyek országához fűznek min­ket — kötelékek, amelyek az áldozatot az oltár szarvaihoz kötik — és éppen ezért, mint már mondottam, a fogadalmakat nem sza­bad megszegni vagy elhanyagolni, hacsak az anyaszentegyház fel nem oldoz betartásuk alól. Ami pedig a nyelvet illeti, szíves-örö­„Földbevert cölöpökre /szegezett bá­dog :/ ez a ház/ Rongyok egészítik ki/ a lakberendezést" — írja egyik versében Agostinho Neto, aki maga is egy ilyen bádogkunyhóban látta meg 60 eszten­deje a napvilágot Angolában, egy fővá­ros melletti kis településen Kaxikane­­ban, 1922. szeptember 17-én. Pedig szülei — európai szemmel nézve — értelmiségiek voltak; apja protestáns lelkész, anyja tanítónő. Élet­­körülményeiket tekintve azonban alig különböztek a portugál elnyomás alatt élő nyomorultak millióitól. Óriási erőfeszítésükbe kerül az is, hogy fiuk elvégezhesse a középiskolát, hogy ér­telmiségi munkakörben helyezkedhes­sen el. Előbb egy amerikai metodista püspök titkáraként, később a fővárosi egészségügyi szolgálat alkalmazottja­mest érintkezem azon a nyelven, amelyen tiszteletreméltó nagyanyám, Hilda ol Midd­­leham beszélt, aki úgy halt meg, hogy majd­nem a szentek glóriája övezte fejét. Ha nem veszed dicsekvésnek, azt mondanám, hogy nagyanyám jámborságban vetekedett híres névrokonával, Whitby-i Szent Hildával, isten legyen leikéhez kegyelmes! Amikor a prior befejezte mondókáját, amelyet kedveskedő és engesztelő bemutat­kozásnak szánt, megszólalt a templomos is. Kurtán, de nyomatékosan kijelentette; — Én mindig csak franciául beszélek, Ri­­chárd király és nemesei nyelvén. De értek annyit angolul, hogy érintkezni tudjak az itteni bennszülöttekkel. Cedric szeme felvillant. Valahányszor ösz­­szehasonlították előtte a két vetélkedő nem­zetet, agyát elöntötte a vér. De eszébe jutott, mit követel tőle a vendégszeretet. Haragját elfojtva, intett vendégeinek, hogy foglaljanak helyet. Két székre mutatott, mely valamivel alacsonyabb volt, mint az övé, de szorosan mellette állott. Azután jelt adott a szolgák­nak, hogy tálalják fel a vacsorát. Mialatt a szolgák siettek, hogy a parancs­nak eleget tegyenek, Cedric megpillantotta Gurth kanászt, aki Wambával együtt éppen ebben a percben lépett be a terembe. — Küldjétek ide azokat a csavargókat! — kiáltott fel a ház ura türelmetlenül. És amikor a két bűnös ott állt előtte az emelvényen, így förmedt rájuk: — Hogy van az, gazfickók, hogy ilyen sokáig kódorogtatok? Hazahoztad a rádbízott kondát, Gurth, vagy otthagytad a rablók és martalócok kezében ? — A konda biztonságban van, uram — felelte Gurth. — Minden a legnagyobb rend­ben van. — Az is rendben van, te zsivány, hogy két órán keresztül egészen mást kellett gondol­nom és bosszút forraltam szomszédaim el­len olyan gazságokért, amiket el sem követ­tek! Vigyázz magadra! Legközelebb, ha meg­­ismétled ezt, láncra veretlek és börtönbe csukatlak! Gurth ismerte gazdája lobbanékony ter­mészetét és hallgatott, nem is próbált men­tegetőzni. De a bohóc, aki mestersége kivált­ságai alapján joggal számíthatott Cedric el­nézésére, így felelt kettőjük helyett: — Szavamra, Cedric apó, ma elment a sütnivalód! — Micsoda? — rivalít rá a gazdája. — Mindjárt elküldlek a várnagyhoz, hogy vész­ként dolgozik, megteremtve apránként a lehetőséget (és anyagiakat) álmának megvalósításához, hogy orvos lehessen. Az amerikai metodista egyház támoga­tásával előbb a coimbrai, majd a lissza­boni egyetemen tanul és szerez orvosi diplomát. Orvosként visszatér Angolá­ba, s ettől kezdve — annál is inkább, mivel portugál nőt vett feleségül — lehetett volna ő is assimilado, vagyis a gyarmatosítókkal kollaboráló értelmisé­gi (mint előtte és utána sokan mások), ő azonban az ellenkezőjét, népe szolgála­tát, a gyarmatosítók elleni harcot vá­lasztja. írásban, tettben egyaránt. 1945-től kezdődően már verseket ír, mert elsősorban a költészet kínál lehe­tőséget a (közvetett) politikai cselek­vésre. Az ötvenes években emiatt több­ször bebörtönzik. Költészetének és sze­mélyiségének súlyát bizonyítja, hogy ki­szabadításáért olyan híres írók szállnak síkra, mint Aragon, Sartre, Mauriac, Guillén stb. Még börtönben van, amikor 1960-ban megválasztják az Angolai AKIT A LEGNAGYOBB SZEREPRE VÁLASZTOTT KI A SORS szővel tanítson meg tisztességre, ha bolond­ságodban ilyen sokat megengedsz rríagad­­nak. — De előbb mondd meg, ha olyan okos vagy — felelte Wamba —, vajon ésszerű és igazságos-e megbüntetni valakit másnak a hibája miatt ? — Persze, hogy nem, bolond — mondta Cedric. — Akkor hát, apó, mért akarod vasraveret­­ni ezt a szegény kondást, a kutyája. Fangs hibájáért? Mert esküszöm, egy percet se vesztegettünk útközben, mihelyt együtt volt a konda. De Fangs nem tudta az állatokat összeterelni, amíg nem meg hallottuk az esti harangszót. — Akkor akaszd fel a kutyádat, ha az a hibás — fordult Cedric hevesen a disznó­pásztorhoz — és szerezz magadnak más kutyát. — Engedelmet apó — szólalt meg újra a bohóc —, ez volna csak a siralmas igazság­szolgáltatás! Hát tehet róla Fangs, hogy sántít és ezért nem tudja összeterelni a disznókat? Azok a bűnösök, akik a két mellső lábán lenyesték a körmeit. Biztos vagyok benne, hogy a szegény kutya, ha megkérde­zik, ehhez a művelethez sohasem adta volna meg a beleegyezését. — És ki merészelte megcsonkítani a ku­tyát, amelyik az én jobbágyomé? — kérdezte a szász haragra lobbanva. — Hogy kicsoda ? Hát az öreg Hubert, Sir Philip de Malvoisin erdésze. Elcsípte a kutyá­ját, amint az erdőben csavargott. Erre ráfog­ta, hogy szarvast hajszolt és megsértette az ő gazdájának jogait. — Az ördög vigye el Malvoisint az erdé­szével együtt! — dühöngött a szász. — Majd megtanítom én őket arra, hogy a nagy erdő­törvény értelmében itt nincs vadászati tila­lom. No, de hagyjuk ezt most. Menj, fickó, a helyedre, te pedig, Gurth, szerezz egy másik kutyát, és ha az erdész hozzá mer nyúlni, majd én megtáncoltatom! Gyáva fickó le­gyen a nevem, ha le nem vágom jobb keze mutatóujját! Nem fog többé íjat feszíteni. Bocsássatok meg, tisztelt vendégeim. Olyan szomszédok vesznek körül, hogy rosszabbak a te pogányáidnál, lovag úr, odalenn a Szentföldön. De ím, egyszerű vacsoránk itt van az asztalon. Lássatok hozzá és ha lako­mánk túl szerény, kárpótoljon benneteket az a tudat, hogy szívesen adom. Csakhogy a lakoma, amelyet az asztalra Népi Felszabadítási Mozgalom (MPLA) tiszteletbeli elnökévé. A gyarmatosítók felett aratott győzelem után pedig ő lesz az Angolai Népi Köztársaság elnö­ke. Ezt a tisztséget tölti be 1979-ben bekövetkezett haláláig. Európában manapság ritkán fordul elő, hogy valaki író és államférfi legyen egy személyben. Afrika — a „születő kontinens" — esetében ez nem egye­dülálló jelenség, a felszabaduló orszá­gokban azonban szinte szükségszerű­ség. Költő és politikus, politikus és költő volt Agostinho Neto is. Hogy nem „hét­köznapi" politikus, azt már régebbről tudjuk. S hogy nem „vasárnapi költő", azt is tanúsíthatja bárki, aki beleolvas magyarul is megjelent „Vérzünk és vi­rágzunk" című verseskötetébe. Olyan ember volt — írta róla Csák Gyula — „ .. .akit valamennyi honfitársa közül, századokra visszamenően, talán a leg­nagyobb szerepre választott ki a sors." Most lenne hatvanéves. NÉMETH GYULA 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom