A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-04 / 36. szám
szág között már a húszas évek elejétől kitűnően működött a vámunió, ami azt jelenti, hogy vámterületük egységes, egymás között az áruforgalmat egységesen bonyolítják le, az unión kívüli államokkal egységes vámrendelkezéseket alkalmaznak. Később a Hollandiával kibővített vámunió gazdasági egyezségre lépett, majd 1970-től megszüntettek mindennemű vám- és útlevélellenörzést a három ország közös határain. így aztán, aki mondjuk átlépi a nyugatnémet—holland határt, már a táska legeldugottabb zugába is teheti útlevelét: a Benelux-államokon belül egyetlen „határállomáson" sem kérik tőle. Azért mondtam el ezt, mert a turista ebből az egész uniósdiból szinte csak ezt észleli. Az már kevésbé feltűnő számára, hogy ez a három kis ország elsőnek próbálkozott meg kontinensünkön a gazdasági integrációval, amely komoly sikereket, jelentős gazdasági fejlődést hozott mindhárom tagország számára. így aztán a 70 ezer négyzetkilométeren élő 24 millió embernek viszonylag magas az életszínvonala, az országoknak magas a nemzeti jövedelme — évi 7 ezer dollár egy főre számítva. Persze, a világméretekben tapasztalható gazdasági visszaesés, az életszínvonal stagnálása, a munkanélküliek számának egyre nagyobb mértékű gyarapodása a Benelux-államokra is súlyos kihatással van. Mindezt leginkább a két „nagy ország", Hollandia és Belgium érzi különösen. Luxemburg viszont mintha könnyebben viselné a krízist. Mert Luxemburg, mint minden igazi európai miniország sok szempontból titokzatos, különös, rejtélyes üzletekből él, úgy, ahogy él. A két és fél ezer négyzetkilométer területű, közel négyszázezer lakosú országnak meglehetősen viharos volt a történelme. Sokak szerint az egyik legdicsöbb dátum 1867 volt, amikor is a londoni konferencián „örökös semlegességet" kért és kapott Luxemburg. Mindezt sem az első világháborúban nem vették figyelembe a németek, sem a másodikban Hitler katonái, sőt 1948-ban már maguk a luxemburgiak sem: a semlegességet törölték az alkotmányból, és Luxemburg belépett a NATO-ba. Bár hadserege nincs, mindössze egy díszszázada és katonazenekara, mégis hír- és távközlési szempontból fontos NATO-tagország. Persze Európa és a világ számára még sok egyéb szempontból is fontos Luxemburg. A miniállamok mintájára itt is jelentős adózási kedvezményeket élveznek a bankok, az itt bejegyzett cégek, vállalatok ... Nem véletlen hát, hogy közel száz nagy banknak működik fiókintézete a fővárosban, hogy az országban kétezer holding vállalat jegyezteti magát, s tőzsdéjén a napi tranzakciók nagysága meghaladja a 10 millió dollárt. S ezek után már az sem véletlen, hogy Luxemburgot évente másfél millió külföldi keresi föl. Sokan bizonyára csak azért jönnek, hogy a környező országokhoz képest itt valamivel olcsóbban egyenek, igyanak, italt vásároljanak, szállodát béreljenek. Mások üzleti, sokszor nem épp tiszta üzleti ügyleteiket intézik. S bizonnyal meglehetősen magas azoknak a száma is, akik „éppenséggel útba ejthetjük" jelszó alatt lóhalálában keresztülutaznak rajta, hogy elmondhassák, ezt is láttuk, itt is jártunk. Mert, igaz, ami igaz, Luxemburgban — akár az országban, akár a városban — nincs semmi különlegesebb látnivaló. A pazar holland, a patinás belga városok után csak a dimbes-dombos táj nyújt egy kis érdekességet. A fővárosnak, Luxemburgnak pontosan annyi lakosa van, amennyi az országban a vendégmunkások száma: 90 ezer! Sok, aránytalanul sok itt az idegen, elsősorban a színesbőrüek, de szép számmal akadnak olaszok, görögök, spanyolok is. így aztán a 91 százalék luxemburgi, öt százalék német, három százalék olasz, egy százalék francia mellett most már rengeteg nációt jegyezhetne még a statisztika. S mondják, amíg az igazi őslakosok, az úgynevezett „letzeburgisch" dialektust beszélők a hetvenes években meglehetősen kecsegtető ígéretekkel csalogatták a minden nehéz vagy piszkos munkát vállaló külföldieket, addig ma éppen ők szeretnék az ország határain túl látni a legtöbb vendégmunkást. Bár a 140 ezer munkaképes lakos a harmincöt kohászati üzemben, a vasércbányákban s egyéb jól fizetett, „előkelő" munkahelyen remekül megtalálja a számítást, rájuk, a vendégmunkásokra mondták, mint kiszolgáló, a szolgáltatásokban dolgozó személyzetre volt szükség. Igaz, még most is szükség van rájuk, de már túl nagy az ár, amit ezért a luxusért fizetni kell. Pontosabban, „már túlságosan otthon érzik magukat a vendégmunkások, túlságosan szemtelenek lettek az őslakosokkal szemben, és túlságosan sok bajt, rendetlenséget okoznak" — mondta egy luxemburgi ismerősöm magából kikelve, s csupán mert nem tűrnék a nyomdafestéket, nem idézem tovább a szavait. Persze, a luxemburgiak másról is beszélnek még fennhangon, csak épp már örömmel, dicsekedve. Nevezetesen az óriási öszszegü, úgynevezett „ingyen" jövedelemről, amely évről évre befolyik a nagyhercegség államkasszájába. Csak a bankok adóbevétele meghaladja az évi 10 milliárd dollárt, a rengeteg egyéb „hivatalos" kedvezmény miatt befolyt összegekről már nem is beszélve. Mondják, ezekért a pénzekért egyetlen tonna vasércet sem kell kibányászni, egyetlen szőlőtőkét sem kell megművelni, egyetlen szarvasmarhát sem kellett kitenyészteni... Csupán kedvező adózási feltételeket teremteni és néhanapján szemet hunyni a holding vállalatok tranzakciói fölött. Mert mindennek ára van: a pénznek pedig duplán! A főváros nem szép és nem csúnya. Hangulatában van valami Amszterdam lezserségéböl és Brüsszel gőgjéből. Nem bővelkedik különleges épületekben, látnivalókban, bár, aki a hangulatok embere, az bizonyára szívesen elüldögél az Alzette patak fölötti szép ívű viaduktok valamelyikének kőkorlátján, és megbámulja a mélyben alatta elterülő táj csodás panorámáját. Kellemes, megnyugtató a látvány a zsúfolt forgalmú, szűk utcák képe után, ahol úgy közeledik autós és gyalogos, hogy még véletlenül se veszi figyelembe a közlekedésrendészeti előírásokat: megy, ki merre lát. Persze, roppant jó érzékkel és nagyon ügyesen csinálják, mert így is biztonságos és nagyon gyors a forgalom; csak épp az idegen meredezik értetlenül. Előtte is, a háta mögött is centiméterekre áll meg egy-egy autó. Anélkül, hogy vezetőik szidnák a drága jó édesanyámat, s elküldenének valahová... „lei Radio Luxembourg — Hier ist Radio Luxemburg." Ugye ismerősen hangzik. Ugyanis Luxemburg leghíresebb „nevezetessége" az óvárost körülívelő parkból sugárzó rádióadó. A meglehetősen suta kis épület falai között készül a rengeteg reklámmal tarkított zenés szórakoztató műsor. S annak ellenére, hogy a kis ország kis rádióállomása az egyik legdrágábban reklámot sugárzó adó, a reklámok mégis özönlenek. Hiszen a hírnév: az üzlet pedig üzlet. S ezt Luxemburgban igazán jól tudják! Zolczer János A szerző felvételei Emberi sorsok GYILKOSSÁG A FÉLEMELETEN .. .A büntetés bűntett-megelőző és nevelő célja nem annak szigorú keménységében, hanem inkább elkerülhetetlenségében rejlik. Nem csak az a fontos, hogy egy-egy bűntettért a vétkes súlyos büntetést kapjon, hanem az is, hogy lehetőleg egyetlen törvényszegő cselekedet se maradjon felderítetlenül. .. (Idézet a Büntető Törvénykönyvből) Hiába nyílt meg csukódott szinte egyfolytában az utcára néző bejárati ajtó, a városszéli kiskocsmában így is vágni lehetett a füstöt. Volt, aki csak egy ugrásra tért be ide, hogy megigyon egy sört vagy egy féldecit; de voltak olyanok is, akik már dél óta, vagy akár reggeltől üldögéltek a bamássárga asztalok mellett. Az utóbbiak csoportjába tartozott Dávid és Tibor. Mindketten, legföljebb alkalmi munkát vállalva, több hónapja már állás nélkül tengődtek. Néhanapján valamicske fizetség ellenében rendbetettek ugyan egyegy udvart, több-kevesebb pénzjutalom fejében lehordták a pincébe az idősebb emberek tüzelőjét, ám amihez különösen értettek, az a lopott holmik értékesítése volt. Elvégre pénz nélkül nem élet az élet, dohány nélkül a kocsmáros is becsapja előttük az ajtót, mondván: a régi adósságot nem illendő újabbal tetőzni. Tulajdonképpen örökre rejtély marad, hogy a két munkakerülő fiatalember közül melyiknek ötlött eszébe: egy óvatlan pillanatban kifoszthatnák Olga nénit, Dávid nagynénijét, akiről a nem éppen szerzetesi életmódot élő unokaöccs s lényegében a cimborája is tudta, hogy a múló évek során szép kis summát kuporgatott össze. Spórolós, jó beosztással élő asszony volt, úgyhogy havonta eltett valamicskét a nyugdíjából, ráadásul a férje után is maradt egy csinos tételt tartalmazó betétkönyv ... Dávid fantáziáját már régebben izgatta a hetvenes éveinek második felében járó néni jóindulatúan barátságos ígérete, miszerint halála után — más rászoruló rokona nem lévén —, ráhagyja majd a pénzét és otthonos lakásának teljes berendezését is. Igen ám, csakhogy Dávidnak egy lyukas garas sem volt a zsebében, úgyhogy már most viszketett a tenyere a pénzre, és semmi kedve sem volt kivárni, amíg a remek egészségnek örvendő asszony egyszer majd örökre lehunyja a szemét. A két jóbarát egymásra kacsintott, s azon nyomban el is indultak az idős hölgyhöz, hogy nagyobb összegben pénzt kérjenek kölcsön. Amikor Olga néni a kora esti órákban ajtót nyitott nekik, rögtön kénytelenek voltak belátni, hogy tervük füstbe ment. Az idős asszony nem egyedül tartózkodott a lakásban, hanem három-négy vendég is jelen volt, és az egész társaság bizony eléggé bizalmatlan pillantásokat vetett a kissé furán viselkedő, enyhén ittas férfiakra, akik néhány percnyi erőltetett társalgás után jobbnak látták a mielőbbi távozást. Dávid és Tibor dolgavégezetlenül, de legfőképpen bosszúsan hagyta el az idős hölgy félemeleti lakását, és napokig azon tanakodtak: miként juthatnának a kiszemelt pénz birtokába. Különösen Tibor volt elemében: — Föl a fejjel, barátocskám, előbb-utóbb miénk lesz az a motyó! Aki egyszer Á-t mond, az mondjon B-t is — szögezte le határozottan, és közben a düh is egyre jobban fütötte őt, mert eszébe jutottak tetemes adósságai. Igaz, volt akinek csupán egy húszassal tartozott, de voltak olyan hitelezői is, akiknek ötszáz meg ezer koronát kellett volna már régen visszaadnia. A kényelmetlen gondolatok hatására még elszántabbá vált a hangja: — Ha addig élek is, megszerezzük azt a pénzt! Nyugodtan bízd csak rám a dolgot — jelentette ki minden kétséget kizáróan, elvégre jócskán voltak tapasztalatai az efféle ügyekben, hiszen harminchárom éves kora ellenére jópár évet töltött már börtönben. Dávid egy gyűrött tízest, meg valami aprópénzt vett elő a zsebéből, és beleegyezőleg a barátjára kacsintott: — Gyere, igyunk még egy pohár bort valahol ... § § § A soronlévő napok azzal teltek, hogy Dávid és Tibor, többnyire sör vagy egyéb ital mellett üldögélve, Olga néni meglopásának haditervét szövögették. Valamelyik este — egy jobban jövedelmező, alkalmi szénhordással telt nap után — fejenként talán már a hatodik rundót iszogatták, amikor Tibor hirtelen ■fölállt a kocsmaasztal mellől s haverja vállára tette kezét: — Nem szeretem a meddő szócséplést, eleget fecsegtünk az öreglányról, most már a pénzre vagyok kíváncsi! Induljunk! Dávid mintha meghökkent volna egy pillanatra a váratlanul gyors elhatározás láttán, de cimborája nem engedte szóhoz jutni: — Én majd valami ócska trükkel kicsalom őt a konyhába, beszélgetni fogok vele, te pedig elemeled közben a szajrét. Ha igaz, hogy már többször is megmutatta neked, hol tartja az iratait és a pénzét, akkor gyerekjáték lesz az egész ... Dávid még egy bizonytalan pillantást vetett Tiborra, kételkedve kérdezni akart valamit, de amikor találkozott a tekintetük, inkább magába fojtotta a szót és ő is felállt az asztal mellől. Kissé kóválygó fejjel, de egyenes léptekkel indultak el Olga néni lakása felé. Tizenöt-húsz perccel később az idős hölgy mit sem sejtve ajtót nyit unokaöccsének és a vele érkező Tibornak . . . § § § A hetvenegy éves L. János hetente egyszer, általában mindig ugyanazon a napon szokta meglátogatni a nővérét. A két testvér ilyenkor együtt ebédelt. Evés, de főképpen kávézás közben elábrándoztak a múltról, s szinte mit sem törődve azzal, hogy már életük alkonyán járnak, még a jövőre vonatkozóan is szövögettek bizonyos terveket. A múló évek során úgy szokták meg, hogy örömeiket és gondjaikat, terveiket és emlékeiket együtt beszélték meg. Az idős férfi ezúttal is a tőle megszokott fiatalos léptekkel haladt fölfelé a lépcsőkön. A félemeleti ajtó elé érve becsöngetett. Odabenn csönd volt, a csengő másodszori berrenése után sem moccant semmi. IFolytatjuk) 17
