A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-04 / 36. szám
SIKER HELYETT SZÍVINFARKTUS Az ötvenes évek közepén statisztikailag és klinikai tapasztalatok alapján bebizonyosodott, hogy léteznek olyan „veszélyességi tényezők", amelyek növelik a szívkoszorúérmegbetegedés esélyét: például a magas vérnyomás és a dohányzás. 1955-től a kutatók figyelmének középpontjába került a túlzott zsiradékfogyasztás is, amely jelentősen fokozza a vér koleszterin-szintjét. Ez aztán a feltételezések szerint elősegíti az erek falának természetellenes megvastagodását — vagyis az érelmeszesedést, — amely később elzárhatja a vérkeringést. Ha pedig a szívizmot tápláló koszorúerek valamelyike záródik el, akkor a szívizom egy része elhal: infarktus következik be. Meyer Friedman „A szív koszorúeres megbetegedés pathogenezise" című könyvében külön felhívta a figyelmet azokra a káros változásokra, amelyeket a koleszterin okoz az artériák falában. Klinikai tapasztalatai alapján azonban sejtette, hogy az addig ismert kockázati tényezőkön kívül léteznek még mások is. A probléma további vizsgálata során öszszehasonlitotta egy San Franciscó-i női klub tagjainak étrendjét a férjeikével. A férfiak között jóval magasabb számban fordult elő szívkoszorúér-megbetegedés, mint a nőknél; ha ennek fő oka a koleszterin és a telített zsírok túlzott fogyasztása lett volna, akkor a férfiak és nők étrendjének észrevehetően különböznie kellett volna. De nem különbözött. A feleségek majdnem ugyanazt ették, mint a férjek. .Milyen ismeretlen kockázati tényező okozta hát az eltérést? Végül a klub elnöke adta meg a választ erre a kérdésre, amolyan hályogkovács módján: „A stressz. Az öli meg a férjeinket. Amikor az enyém hazajön, mindig bele kell diktálnom egy Martinit, hogy feloldjam a szájzárát." Friedman maga is elismerte, hogy egyáltalán nem győzték meg a hölgy szavai. Mindazonáltal, biztos, ami biztos, kérdőíveket küldött szét üzletembereknek és orvosaiknak, válasszák ki tíz lehetséges ok közül azt, amelyik szerintük leginkább felelős a szívbetegségek nagy számáért. Négy üzletember közül három ugyanazt jelölte meg: a versengést és a rohanó élettempót. Egyetlen vizsgáltra azonban még nem lehet építeni; évekig tartó további kutatások eredményeképpen alakult ki a szívrohamra való hajlamot erősítő viselkedési formák elmélete. Friedman — munkatársával, dr. Ray H. Rosenmannal együtt — tanulmányozni kezdett egy csoport adókönyvelőt. Úgy gondolták, ők különösen nagy stressznek vannak kitéve, amikor januárban vagy áprilisban öszszesíteniük kell ügyfeleik adóbevallásait. Az adókönyvelők étrendje lényegében változatlan maradt, akár sok munkájuk volt, akár kevés. Ám ha valamilyen határidős feladatot kaptak, ugrásszerűen megnőtt vérsavójuk koleszterinszintje. Mikor Friedman az Amerikai Nemzeti Kardiológiai Bizottság ülésén bejelentette felfedezését, hogy a vérsavó koleszterinszintje nemcsak a táplálkozástól függ, szavait döbbent csend fogadta. Későbbi vizsgálatai is igazolták, hogy a hajszolt, túlságosan mozgalmas életet élő férfiak között gyakoribb a szívkoszorúérmegbetegedés (hétszer akkora arányú, mint ahogy arra a betegek kórtörténetéből vagy elektrokardiogramjának rendellenességeiből következtetni lehetne), mint a nyugodtabb életvitelűek között. Világossá vált azonban, hogy igazán meggyőző bizonyítékot csak egy olyan széles körű felmérés adhat, amelynek során egészséges embereket vizsgálnak meg, és rögzítik viselkedésformájukat, illetve az egyéb kockázati tényezőket, majd éveken át figyelik melyikük szenved szívkoszorúérmegbetegedésben. Ennek a felmérésnek az alapján indult be egy kutatási program 1960-ban a San Francisco-i öböl körzetében: több mint háromezer különböző foglalkozású férfival foglalkoztak rendszeresen nyolc éven át, hogy megállapíthassák a kockázati tényezők és a szívbetegségek összefüggését. A tanulmány kimutatta, hogy van egy olyan sajátos viselkedésforma, amely a szívkoszorúér-megbetegedések szempontjából kockázati tényezőt jelent. Ez független minden más kockázati tényezőtől — például a dohányzástól, vagy a magas vérnyomástól. Csak két típus? Mi is ez a viselkedésforma, amelyet a kutatók az egyszerűség kedvéért A-típusnak neveztek el? Nos, az A-tipusú ember először is krónikus időhiányban szenved. Igyekszik a lehető legtöbbet elvégezni a rendelkezésére álló időben, és egyre csak azon töri a fejét, miként gyömöszölhetne belé még valamit. Ezért aztán gyakran egyszerűen belevész a munkájába. Ellenségesen, néha egyenesen gyűlölettel viseltetik mindenki és minden iránt, aki vagy ami hátráltatja munkájában. Vigyázat: ez a típus nem azonos azzal a sikeres emberrel, aki mindent el tud intézni, akihez oly sokan szeretnének hasonlítani. A dinamikus menedzsertípusról kialakult elterjedt elképzeléssel szemben ugyanis nem mindig az A-tipusú emberek a legtermékenyebbek és legsikeresebbek. Sietségük, kapkodásuk jórészt fölösleges, csak önmagukat gyilkolják vele. A nyugodtabb, kényelmesebb életvitelű, B-típusú egyének gyakran ugyanannyit elérhetnek az életben, szívkoszorúereik túlterhelése, tönkretétele nélkül. A szívkoszorúér-megbetegedés veszélyét fokozó viselkedésforma gondolatát a közvélemény enyhén szólva húzódozva fogadta, még akkor is, amikor a San Franciscó-i tanulmány eredményei egyértelműen bizonyították, hogy szoros összefüggés van a szívkoszorúér-megbetegedések gyakorisága és a viselkedésforma között. Nem nehéz felkutatni ennek az érdektelenségnek az okait. Mindenekelőtt: őrültségnek tűnik — legalábbis első pillantásra —, hogy a viselkedés hatással lehessen a megbetegedésre. Csak ha elkezdjük összerakosgatni a két dolgot összekapcsoló pszichológiai láncszemeket, akkor válik hihetővé a gondolat. El kell azonban ismernünk, hogy ezt a pszichológiai láncot még nem sikerült teljes egészében feltárni. A láncba feltételezhetően beletartozik a szimpatikus idegrendszer, amely sok szervvel kapcsolatban van, befolyásolja a vérkeringést, és általában előkészíti a szervezetet valamilyen tevékenységre. Valószínű, hogy az A-típusú egyének szimpatikus idegrendszere könnyebben ingerelhető. A szimpatikus idegrendszer aktivitása elősegítheti atheroma, azaz jóindulatú zsírszövetből álló daganat kialakulását az erek belső falán, aminek következtében az artériás rendszer fokozott megterhelést ró a szívre, melynek így nő az oxigénigénye. Ha a szív oxigénszükséglete meghaladja a rendelkezésre álló készletet, bekövetkezik az infarktus. A fent leírtak ugyan túlságosan leegyszerűsítik a problémát, mégis együtt reménykedhetünk azokkal, akik szerint az elkövetkezendő öt-tíz évben sikerül átfogó magyarázatot találni ezekre a kérdésekre — vagyis idegélettani szempontból is leírni a személyiséget. Az elmélet elfogadásának másik akadálya, hogy az csupán két csoportra — A- és B-típusúakra — osztja az embereket. A biológusok hozzászoktak a két végpont — mondjuk a magas és az alacsony vérnyomás — közötti folyamatos átmenethez. Valószínűleg így lesz ez az A-típus elméletének esetében is. Bizonyos egyéneknél természetesen élesebben jelentkeznek a típusra jellemző sajátosságok, mint másoknál, így a korábbi kétpólusú felosztás helyett ma már a folyamatos átmenetet fogadjuk el. Az A-típusú magatartás elméletének egyik legsúlyosabb hátulütője az, hogy nehéz eldönteni : ki is tartozik az A-, ki a B-típushoz. Friedman és kollégái kidolgoztak egy magatartástípusok meghatározására szolgáló tesztet. Formáját tekintve ez interjú volt, de rendkívül sajátos interjú: a kérdező személy bizonyos pontokon lelassította a beszélgetés tempóját, illetve ellentmondott a tesztelt személynek. Ezek a trükkök arra szolgáltak, hogy a válaszadóban felkelthessék az időhiány vagy az ingerültség érzését. A teszt az eredeti kutatócsoportnál bevált, de más kutatók már kevesebb sikerrel alkalmazták: sokan közülük úgy érezték, ha az A-típusú magatartás elmélete valóban olyan perdöntő volna, nem lenne szükség ilyen „mágikus" módszerekre a meghatározáshoz. Ezek után újabb teszteket dolgoztak ki kérdőív formában, s ezek is eredményesnek bizonyultak. Mit szól a feleség ? Friedman továbbra is kitart amellett, hogy az interjú megbízhatóbb módszer az A-típusú magatartás meghatározására, mint a kérdőív, és ebben kétségkívül igaza van. Mégis várható, hogy a kérdőív gyakorlati okokból ki fogja szorítani az interjút, legalábbis a szélesebb körű vizsgálatdknál. Paradox módon éppen egy bizonytalanabb felmérési módszerre való áttérés segítheti elő, hogy az elméletet sok olyan szakember is elfogadja, aki korábban valamilyen okból nem bízott meg az interjúk eredményében. Meyer Friedman olyan szintre fejlesztette kérdezési technikáját, hogy élmény munka közben megfigyelni; úgy véli, az A-típusú magatartási forma jóval elterjedtebb, mint ahogy azt kollégáival együtt a hatvanas években hitte, ők ma már jóval több áruló jelet fedeznek fel, mint annak idején. Egyre gyarapodó tapasztalatai alapján Friedman rájött, sajnos nem sok esély van rá, hogy megváltoztassuk az A-típusú egyének magatartását — legalábbis addig, ameddig túl nem estek az első szívrohamon. Nem azért, mert az A-típusú jellem öröklött, vagyis megváltoztathatatlan. Valójában az egyén nem örökli, hanem megtanulja ezt a magatartásformát. Az A-tipusú egyén valamennyi sikerét, eredményét, akár magánéletben, akár a munkahelyén, annak a szoros időbeosztásnak, túlhajtott erőfeszítésnek tulajdonítja, amellyel megrohamozza a világot. Nem könnyű meggyőzni, hogy sikereit nem ennek a tempónak köszönheti. Friedman jelenleg arra fordítja energiája jó részét, hogy a San Franciscó-i öböl körzetében élő, pár száz fős csoportok körében „infarktus elleni" tanfolyamokat tart. Tanácsokkal látja el az első infarktuson túlesett embereket az étkezéssel, a dohányzással és egyéb jól ismert kockázati tényezőkkel kapcsolatban, de betegei emellett olyan csoportos kezeléseken is részt vesznek, ahol a csoportvezetővel vagy egymás között megtárgyalják saját túlfeszített életmódjukat. Rendkívül érdekes beülni egy ilyen csoportkezelésre, és meghallgatni az első szívrohamon már túlesett betegeket — valamennyien tudják, hogy nagy esélyük van egy második rohamra is —, miként értékelik a megelőző néhány hét alatti magatartásukat, cselekedeteiket, és miként igyekeznek tudatosan megszabadulni az állandó időhiány, hajszoltság érzésétől. Friedman, aki maga is túlesett már egy szívrohamon, a többi csoportvezetőhöz hasonlóan tökéletesen megérti a betegek lelkiállapotát. A gyakorlatok igen egyszerűek: felejtsd otthon a karórád, járj lassabban, kényelmesebben, tanulj meg mosolyogni. De még az ilyen egyszerű gyakorlatok is nehezek lehetnek, ha az ember egész életében az ellenkezőjét csinálta. Még két-három évre van szükség, hogy Friedman megállapíthassa, vajon sikeres-e programja. A kezdeti eredmények azt ígérik, igen. 18
