A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-28 / 35. szám
A Gsemadok életéből Az együttes néhány tagja a műsor szünetében Hyen a csobolyó A pásztorélet kellékei ŐRIZD ÉS VÉDD... Szilicén (Sitica) a művelődési otthon és a nemzeti bizottság mellett egy átmenetileg üres helyiségben „kincset" őriznek. Én is csak úgy bukkantam a nyomára, hogy Ragályi László, a CSEMADOK helyi szervezetének elnöke addig invitált, míg rá nem álltam a látogatásra. A falu jó hírét addigra már messzire vitték a népművészeti együttes tagjai. Nevet, rangot vívtak ki maguknak fellépésükkel a közönség és a szakemberek körében egyaránt. Dalos, táncos színpadi műsoruk a sok lakodalmas és fonó után új színt, új távlatokat nyitott a mozgalomban. Mi is volt ez? — A századforduló elején még élő hagyományt dolgozott fel a csoportunk — adja a választ Ragályi László. — Abban az időben a lakodalmat szerdán tartották a községünkben. Hétfőn és kedden este már sokan dolgoztak a lakodalom előkészítésén. A férfiak vágták a fát, az asszonyok sütötték a kalácsot. Kedden, a munka végeztével daloltak, szórakoztak, tréfás mondókák hangzottak el. A vidámság a késő éjszakába nyúlott. Ezt a hagyományt alkalmaztuk Várady Jánosnéval közösen színpadra. A dalokat Ág Tibor tanította be, a koreográfiát Takács András készítette. Kútfőnk pedig a 84 esztendős Várady Imre helyi lakos volt. — Milyen múltra tekint vissza a népművészeti együttes? — Tíz évvel ezelőtt vegyes éneklőcsoport alakult, azután átformálódott női éneklőcsoporttá. Csak amikor megszületett a Konyhatánc színpadra vitelének gondolata, akkor alakítottuk meg a népművészeti együttest. Ennek ide s tova két esztendeje. — Hol, merre jártak a műsorral? — Konyhatáncunkat, amelynek legszínpompásabb része a záró jelenet, amely a lakodalom előestéjén is a mulatozás végét jelentette, a tréfás szilicei verbunk. Láthattak már minket a krasznahorkaváraljai rendezvények nézői, az Országos Népművészeti Fesztiválon Zselizen is felléptünk, résztvevői voltunk a Kassán megrendezett Béke és Barátság Fesztiválnak, Gombaszögön, az Országos Dal- és Táncünnepélyen csak egy kis részletet mutattunk be, fellépésünk a borzovai tánccsoporttal közösen történt. — Az itthoni közönség, a falu miben látja hasznát annak, hogy létezik ez a csoport? — Az éneklőcsoport a községben megrendezett társadalmi és politikai ünnepségeknek rendszeres szereplője. A polgári ügyeket intéző testület munkáját azzal segítjük, hogy műsort szolgáltatunk a szertartásokhoz. Ez év tavaszán rendezői voltunk a Tavaszi szél... verseny járási döntőjének. Itt nem csak mint rendezők, de mint szereplők is győztünk. Az elsők lettünk. Mire idáig jutottunk a beszélgetésben sikeresen magunk mögött hagytuk a kanyargós szerpentint s elénk tárult a gyönyörű szilicei fennsík, s alatta a piros háztetőivel integető falu. A falu, mely kincset rejt. Meg-ÍRÓ-OLVASÓ TALÁLKOZÓK Nem tudom, ki volt az a — talán író vagy kultúrpolitikus, aki kitalálta az író-olvasó találkozókat s azt sem tudom, mi volt eredendően a célja vele. Meglehet csupán, hogy az ötvenes évek legelején ébredező szocialista irodalmunknak akart ilyen-olyan olvasói tábort öszszeverbuválni. De az is lehet hogy valami korábbi — talán a Sarlósoktól ránk maradt — hagyományt kívánt újraéleszteni. Persze, elképzelhető az is, hogy felismerte az Hyen találkozók közművelődési lehetőségeit, az anyanyelvi kultúra terjesztésének kapcsán, főleg az akkor még alig feléledt nemzetiségi iskolarendszeren belül... E sok lehetőség körül bármelyiket megjelölhetnénk fő célként, de tehet az is, hogy mindezt együtt képzelték el az indulás idején. Ma már, több mint harminc év elmúltával, úgy vélem, nem e célok felkutatása a fontos, hanem inkább az, hogy e találkozók hogyan járultak és járulnak hozzá a szlovákiai magyarság közművelődésének egészéhez. Mert hogy hozzájárulásuk tetemes, ahhoz kétség nem férhet. S ahhoz sem, hogy az első percektől e találkozók fő szervezője a CSEMADOK volt s mindmáig a legtöbb Hyen találkozóra helyi szervezeteink rendezésében kerül sor. így azt is megállapíthatjuk, hogy szövetségünk munkájában az író-olvasó találkozók olyan hagyományt teremtettek, amely nemcsak hasznos és folytatható, de szükséges, sőt ma már nélkülözhetetlen része is közművelődésünknek. Természetes azonban, hogy mint minden egyéb, az író-olvasó találkozók is sokat változtak mind formai, mind tartalmi szempontból az elmúlt évtizedek során. Ez törvényszerűen összefügg azokkal a változásokkal — főleg irodalmunk gazdagodásával, de a közművelődési lehetőségek pozitivebb adottságaival is — amelyek az említett több mint három évtizedben végbementek. Az író-olvasó találkozók kezdeteiről nincsenek, nem is lehetnek személyes élményeim, emlékeim. Hogy az ötvenes évek Hyen találkozói hogyan zajlottak, azt csupán idősebb írótársaim emlékezései révén ismerem. A magaméi a hatvanas évek elejétől számítódnak. Abban az időben — legalábbis elképzeléseink szerint, olykor semmibe véve a hallgatóságot — az volt a törekvésünk, hogy jól-rosszul előadott verseinkkel, prózai szövegeinkkel közvetlen kapcsolatot teremtsünk az írók és olvasók, jelen esetben a hallgatók között s a felolvasások után elbeszélgessünk velük a versekről, prózai művekről, tágabb értelemben pedig nemzetiségi irodalmunk helyzetéről általában. Hogy törekvésünk milyen haszonnal járt arra nem tudok pontos választ adni. Azt azonban teljes határozottsággal megállapíthatom, hogy engem ezek az első „felolvasó estek" döbbentettek rá arra, amit általában írói felelősségnek szoktunk nevezni. Mert ezeken a találkozókon szegezték nekem először azokat a kérdéseket amelyekre máig sem tudtam (tudtunk) pontos és egyértelmű választ adni. Azokon az emlékezetes esteken bizony az „író elvtársak" — akkor még ez a megszólítás járta — nemegyszer álltak föl remegő inakkal a pódiumon lévő asztal mögött, s dadogtak el egy-egy közhelyet feleletként.. . De hitem szerint még így, Hyen sután és féloldalasán is volt értelmük e találkozóknak. Emberi kapcsolatok jöttek létre, amelyek mindmáig érvényesek. A későbbi, józanabb szakaszban aztán kiderült, hogy az író-olvasó találkozók nem arra valók, hogy azokon megváltsuk a világot hanem arra, hogy irodalmunkról szólva — ha kicsinyenként is — nemzetiségi kultúránkat építsük. Ezt úgy hiszem, több-kevesebb sikerrel végezzük mostanáig. Az író-olvasó találkozók sorában megkülönböztetett helyet foglaltak és foglalnak el a mai napig a tanulóifjúsággal való találkozások. Főleg a gimnáziumokban és szakközépiskolákban, ahol a találkozón részt vevő író olykor fiatalok számára „tananyag", tehát félnivaló rossz, akiből, vagy amiből meg is lehet bukni... A diákokkal való találkozások egyértelműen az irodalomoktatásnak (jelen esetben a csehszlovákiai magyar irodalomoktatásnak) enyhén szólva hiányos voltára derítettek fényt Arra a konkrét tényre, hogy nincs használható irodalomtörténetünk, hogy a középiskolás tankönyvek Hyen szempontból alig nyújtanak valamit a „harmadvirágzás" irodalmáról még lexikális tájékoztatást sem nyerhet az érdeklődő belőlük. így a diákokkal való találkozások amolyan rendhagyó irodalomtörténeti összefoglalóvá váltak a leggyakrabban, főleg ha érettségiző diákok is voltak a találkozón. Itt azonban szeretném megjegyezni, hogy több esetben találkoztam Hyen magyarszakos tanárral, aki magánszorgalomból összeállított, saját használatra készített irodalomtörténettel lepett meg, az egyes alkotókról szóló életrajzi adatok mellé a könyveikről szóló cikkgyűjteményét használta fel erre a célra. Ezekben az esetekben a diákok tájékozottsága, ismeretanyaga minőségileg jobb volt, mint ott, ahol csupán a tankönyvre szorítkozhattak. Természetesen az író-olvasó találkozó is eredményesebbé vált hiszen a kérdezők és a kérdezett között ott volt az ismert vagy megismerendő irodalom egésze. Az eddigiekből, úgy vélem, egyértelműen kiderül, hogy az író-olvasó találkozókat hasznosnak tartom. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lehetőséget teljes egészében kihasználjuk. Előfordult és előfordul, hogy a találkozókon való részvételt egy-egy író — söpörjünk a saját portánk előtt először — nem éppen a közművelődés és az irodalomnépszerűsítés miatt vállalja el. Szerencsére ez eléggé ritka sorainkban, de azért ilyeneket is találni, azért említem meg. A következménye persze o/yféle hitelvesztés, aminek kikorrigálása ugyancsak nehéz Amit viszont még ennél is rosszabbnak tartok az az, amit talán írói közönynek vagy 6
