A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-14 / 33. szám
BAZA WIT HASZNÁBA... (Fejezetek a szlovákiai magyar muzeológia történetéből) 2 Az érsekújvári Városi Múzeum elég a későn, egy rendezvénysorozat „apropójaként" jött létre, bár olykor-olykor már korábban is nyilvánosságot kapott az — eléggé halovány — igény („mert szégyen az ilyen nagy történelmi múltú városra, hogy a , mai napig nincs múzeuma". Érsekújvár és Vidéke 1934. IV.8.,5.o.) egy efféle intézmény fölállítására. A város 1934 őszétől a következő év nagy eseményére, a török uralom alóli felszabadulás 250. évfordulója megünneplésére készült. Seregnyi politikai huzavona után 1935. augusztus 17-én sor is került a látványos ceremóniák nyitányaként egy ún. „Török Múzeum" átadására, amely a Magyar Újság tudósítja szerint „egyelőre még szegényes ugyan, de pár olyan értékes emlék van benne, amely mindenképpen megérdemli a figyelmet. Különösen értékesek a Thain János tulajdonában lévő metszetek, amelyek a régi Érsekújvárt elevenítik fel és a professzor magángyűjteményének darabjai, amelyek a múzeum háromnegyed részét teszik ki" (1935.VIII./20). Egy ilyen kiállítás azonban nem jön össze csak úgy „magától". Nézzük most meg, hogy vajon konkrétan kiknek köszönhető létrehozása?! Itt van mindjárt a fenti idézetben emlegetett Thain János (1885—1953) festőművész (szülővárosában az idén volt emlékkiállítása), középiskolai tanár. Híres régiséggyűjteményét így ismerteti a K. Thury György szerkesztette A Felvidék városai című sorozat Érsékújvárról szóló kötete: „A gyűjteményben megtaláljuk a Vág, Nyitra, Zsitva, Garam és a Duna közötti síkság népművészetének egész anyagát, népi ötvösmunkák, ékszerek, varrottasok, kulacsok, ládák, mosófák, kilincsek, szobrok, eszközök, ostomyelek gyűjteményét. Kiemelkedik a fokosgyűjtemény, a házak, kapuoszlopok, galambdúcok, tulipános ládák, hímes fakeresztek stb. rajzgyűjteménye. A népművészeti tárgyakon kívül nagy értékű a történelmi anyag, ebben a híres Pázmány-szekrény és Rákóczi-fádikó" (Bp.é.n. 33—34.0.). Publikációs tevékenységéből mindenképpen ki kell emelni az Érsekújvár műemlékei-ről írott füzetet (Érsekújvár 1932), valamint a losonci Figyelő 1933-as évfolyamában megjelent A népművészet kérdése és helyzete Szlovenszkón című cikksorozatát. Szőke Béláról (1913—1961) kell még itt említést tennünk, aki régészeti gyűjteményével megalapozta a múzeum „prehistóriai osztályát". A népvándorlás és honfoglalás korát kutató munkássága, valamint helytörténeti jelentőséggel bíró, néprajzi és történeti anyagot bemutató publikációi nálunk is külön méltatást igényelnek; a múzeumban 1938-ig kifejtett tevékenységéről még a továbbiakban szó lesz. Térjünk azonban vissza az említett ünnepségekhez, hiszen a Prágai Magyar Hírlap szerint a múzeum fennállásának másnapján rögtön „rekordlátogatottságot" ért el: „négyezer ember jelent meg a teremben, ahol gyakran szinte életveszélyes tolongás uralkodott" (1935.VIII.20.). Ugyancsak innen tudhatjuk, hogy „a történelmi kiállítást az agilis rendezőség népművészeti kiállítással egészítette ki s a vasárnap megnyitott pompás magyar viseletekkel, varrottasokkal, belső berendezésekkel és hímzésekkel telt két termet egész nap ugyancsak óriási tömeg látogatta". Összejött tehát itt is annyi muzeális emlék (ráadásul óriási sikerrel bemutatva!), hogy ez már alapját képezhette egy létrehozandó valódi múzeumnak. A város vezetősége is „felfogta ezen intézmény nagy fontosságát s a jubileumi közgyűlésen kimondotta a Városi Múzeum megalakulását" (Érsekújvár és Vidéke — a továbbiakban: ÉéV — 1936.ll.9.,4.o.). Az idézet a múzeum Szőke Bálint által írott „első évi beszámolójából" van (ami persze gyakorlatilag csak néhány hónapot takar), ahol a többek között efféle ismerős sorokat is olvashatunk: „Két kis szobából áll a mai Múzeum, melybe máris annyi anyagot zsúfoltunk össze, hogy a megnyitást részint annak feldolgozására, részint pedig az elrendezésre hátráltatja. Nagy akadálya ez a helyszűke a további fejlődésnek is. Pedig a múzeum vezetőségének igen szép és messzemenő tervei vannak. Egyelőre három osztályt szándékozunk kifejleszteni: a prehistorikus osztályt, a történelmi osztályt, melynek keretében különös súlyt helyezünk a török idők emlékeire, és a népművészeti osztályt". A beszámolóból kitűnik, hogy az a „népművészeti osztály eléggé szegény", a leggazdagabb a múzeum régészeti gyűjteménye. ami nyilván az ott dolgozók érdeklődési körével is magyarázható. Igaz, Thain János inkább a népművészet szerelmese, de ő — jó értelemben véve, tehát nincs benne semmiféle „szakmai gőg" — dilettáns, így a múlt minden emlékét hangyaszorgalommal gyűjti. Az archeológus Szőke Béla mellett a múzeum létrehozásánál ott buzgólkodik egy Érsekújvárott szolgálatot teljesítő cseh katonatiszt, amatőr régész, Ludvík Albrecht törzskapitány is. Ránkmaradt egy „Novozámecký pamätníček" (Érsekújvári emlékkönyvecske) feliratú vaskos füzete, amely a múzeum — 1935—38 közötti — régészeti tevékenységének fontos dokumentuma. Újságkivágások, leletmentő ásatásokról készült hivatalos jelentések másolatai, a terepen készült eredeti vázlatrajzok, valamint számos fényképfelvétel nyújt némi bepillantást a „régészeti osztály" működésébe. Egy — minden bizonnyal a városi tanácsnak benyújtott — jelentés az 1936-ban, Naszvad határának homokdűnéin végzett leletmentö ásatást dokumentálja. Először röviden az 1934-ben szétdúlt három honfoglaláskori magyar lovassír leleteinek a sorsáról szól, majd részletesen ecseteli az 1936 őszén föltárt, ugyancsak e korból származó sírok leletkörülményeit. Az anyag későbbi két publikálása (Szőke Béla: Honfoglaláskori magyar sírok Naszvádon. Folia Archeologica III—IV; 1914, 214—222 és Točík, Anton: Altmagyarische Gräberfelder in der Südwestslowakei. Bratislava 1968, 35—37) egymásnak ellentmondó, ezért a fényképfelvételekkel és eredeti vázlatrajzokkal kiegészített dokumentum jelentőségét — sajnos! — növeli, hogy az egész leletegyüttes elpusztult a múzeum végét is jelentő bombatámadás során. Addig még azonban meglehetősen mozgalmas „élete" lett: a konzerválást ugyanis rekonstrukció, majd a nagyközönségnek való bemutatás követte. 1937- ben Prágában, a Szlovákia régi művészetét bemutató expozíción a honfoglaló magyarok művészetét képviselték. A következő, az 1937-es évi tevékenységről írott beszámoló is „az őskori osztály rohamos gyarapodásáról" beszél, pedig — amint Szőke Béla írja — „kizárólag ajándékok és vásárlás útján jutunk új anyaghoz. Ásatásra sajnos nem gondolhatunk, mert erre nemigen jut" (ÉéV 1938.1.1.,4.o.). így is szép számmal sorolja föl a lelőhelyeket, ahonnan tárgyak kerültek a múzeumba (megjegyzendő, hogy ezek tudományos értéke elég kicsi — „egy pötty a térképen" —, ugyanis, az egykori élet' rekonstrukciója szempontjából gyakran lényegesebb a lelőkörülmény, mint maga a tárgy). A néprajzi gyűjteményt is gyarapították, amint az a már idézett beszámolóból kiviláglik: „Az elmúlt esztendőben különösen Naszvad községet aknáztuk ki néprajzi szempontból. Háztartási eszközöket, a háziipar eszközeit, bútordarabokat, népi keramikát és egyéb népművészeti remekeket gyűjtögettünk ott". A következő évben aztán — úgy látszik —, már ásatásra is futotta: Szőke Béla a helyi lapban egy Naszvadon végzett középkori temetöfeltárásról közölt színes beszámolót (ÉéV 1938.IX.18„5.o.). A múzeum kiállítással egyébként 1936 húsvétján lépett először a nagyközönség elé. A gyűjtemény közben egyre gyarapodott (az említett esztendőkben pl. az újvári céhes élet nagyszámú értékes emléke került birtokukba. ÉéV 1936.ll.23.,4.o. és uo. 1936.V.3.,7.o.), tehát a helyiséghiány is egyre nyomasztóbbá vált. Úgy látszik azonban, mindez itt nem öltött olyan tragikomikus méreteket mint Somorján, és rövidesen megoldódott a probléma: „Tavaly ilyenkor, városi múzeumunk első évi beszámolójában nagy helyszűkére panaszkodtunk. Azóta a város vezetősége bőkezűen eleget tett kívánságainknak és a városi magyar könyvtár melletti két kis helyiség helyett öt tágas szobát adott rendelkezésünkre az Arany Oroszlán (szálló a városközpontban —L.J. megj.) emeletén" (ÉéV 1938.l.1.,4.o.). Egyébként ez lett az utolsó otthona a múzeumnak: az 1945-ös bombázás során telitalálatot kapott épülettel együtt itt pusztult el szinte az egész gyűjtemény. Hogy milyen elrendezésben került a látogatók elé ezen az új helyen a muzeális anyag, arról egy évszám nélküli, Besztercebányán kiadott turisztikai brossura tájékoztat bennünket. A Városi Múzeumot Saskó Kázmér (szintén egy az alapítótagok közül) mutatja be. Ebből az derül ki, hogy három helyiség gyakorlatilag csak régészeti anyagot tartalmaz (őskor, népvándorláskor és késő középkor), míg a maradék kettőben a történeti (oklevelek, Czuczor- és Bernolák-emlékek) és a néprajzi gyűjtemény van elhelyezve. Az utóbbi a környék „gazdag népművészetéből ad ízelítőt... Szép kerámiagyűjtemény, háztartási kellékek, népies faragott munkák, pásztormunkák, fokosok stb. gyűjteménye látható" (9—11. o.). Az Albrecht féle „emlékkönyvecskében" látható, a kiállítás ezen részlegéről készült fényképfelvételek tanúsága szerint egyébként a terem eléggé zsúfolt, ami bizonyítja, hogy a raktár és a kiállítás végül is egyet jelenthetett. Említettem már, hogy a háború után gyakorlatilag teljesen elpusztult mindkét, a fentiekben nagyvonalakban bemutatott gyűjtemény (azóta újjászülettek: a somorjai „tájház" a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum részlegeként; az érsekújvári pedig azóta ismét igen tekintélyes gyűjteménnyel, de — egyelőre — állandó épület és kiállítás nélkül). A róluk itt megrajzolt kép eléggé egysíkú, hiszen már a vizsgált hírlapok sem értelmezték valami „komplexen" a múzeum tevékenységéről való tudósítást. A somorjaival kapcsolatban például minden apró megmozdulás, „akció" nyomdafestéket kapott (nyilván a reklám, a résztvevők toborzása céljából), de az intézmény működéséről konkrét beszámoló, méltatás nemigen jelent meg (tehát inkább szervezési problémákról kapunk hírt, nem a tudományos muzeológiai munkáról). Látszólag tehát két meglehetősen különböző beállítású intézmény működésének néhány évét igyekeztem most fölvázolni. Ahhoz, hogy pontosabb, megbízhatóbb képet nyerhessünk róluk, szükséges lesz még a levéltárakban föllelhető (?) dokumentumok áttanulmányozására, valamint a kortársak (munkatársak, szemtanúk) visszaemlékezéseinek a rögzítésére, földolgozására. LISZKA JÓZSEF Vladimír Mináč a kitűnő prózaíró, esztéta és publicista a szocialista szlovák irodalom kimagasló képviselője 1982. augusztus 10-én lett hatvanéves. Ebből az alkalomból szívből gratulálunk az írónak, s kívánunk neki jó egészséget és sok-sok további termékeny esztendőt. VLADIMÍR MINÁČ AZ ÉLET KAPUJA (részlet) Reggel felé összekötő jött a szomszédos nagy különítménytől, és Bende komisszár megparancsolta Mareknak, semmisítse meg a sokszorosítógépet, be voltak kerítve, és arra készültek, hogy áttörjék az ellenség gyűrűjét; a sokszorosítógépre nem volt szükségük, de Marek nem tudta, hogyan kell elpusztítani egy sokszorosítógépet, nem is nagyon akaródzott neki, megszerette ezt a gépet, szerette a fekete nyomdafesték szagát, most sajnálta, barátját, bajtársát látta benne. Kiment, hogy szippantson a friss levegőből, kidugta a fejét a gerendaház pincéjéből, de tüstént vissza is rántotta, odakint szélvihar tombolt, felkapta, magával ragadta, az ember arcához vágta a hegyes hókristályokat istenes hóvihar volt, kemény fagy, a kavargó szélben lélegzeni sem lehetett. Marek visszahúzódott, és a fülét dörzsölte, amelyet rövid néhány pillanat alatt megcsípett a fagy, hozzáfogott, hogy szétszedje a sokszorosítógépet, de máris elsötétedett a pincelejárat. Bende komisszár jelent meg az ajtóban, megkérdezte, kész-e már, sürgette, gyerünk, gyerünk, már megkezdődött a kitörés. Bende komisszár a bejárat előtt állt, szembefordult a széllel, valami női bunda volt rajta, a fején kucsma, fülére meleg sálat tekert. Marek Uhrínon katonaköpeny volt, katonazubbony és alatta rongyos szvetter, a lábán bő tüzércsizma, amelynek szárát a menetelésre teletömte papirossal. Fejét bekötözte egy ócska inggel, nagyon félt, hogy lefagy a füle, és elindult Bende komisszár nyomában, a hóviharban emberek árnyékát látta, akik felfelé kapaszkodtak a csenevész borókásban, még messzebb, elöl néhány lónak az árnyéka látszott, Labuda kapitány volt néhány megmaradt felderítőjével, utat tört a magas hóban, felfelé kapaszkodott a törpefenyö bozótját átszelő keskeny ösvényen. Marek és Bende komisszár mögött szintén lovak nyerítettek, kis fuvaroslovak, hátukra kötözték a sebesült partizánokat, a 14
