A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-08-14 / 33. szám

Labuda kapitány már fönn volt a tetőn, hogy szusszanjon, de nem tudta kifújni magát, a vihar itt elviselhetetlenül heves volt, a lóba kellett kapaszkodnia, hogy le ne sodorja a förgeteg. Hátrafelé pillantott, imbolygó sötét árnyakat látott a kavargó hófúvásban, aztán előrenézett, maga elé, de ott semmit sem látott, csak a boszorkánytáncot járó, szél hajtotta hópelyheket. Kitartani, fiúk, kiáltott a felderítőkre. Koza szakaszvezetö viszszaordított neki valamit, de Labuda kapitány nem értette, megveregette lova nyakát, de a ló nem akart nekivágni az ereszkedőnek, félt a sötéten kavargó hótól, Labuda kapitánynak meg kellett löknie, a ló megcsúszott, és hirtelen eltűnt az örvénylő hófelhökben, nyoma sem maradt. Aztán hirtelen megmozdult a hegy Labuda kapitány lába alatt, bőgve zúdult le a sötét semmibe, Labuda kapitánynak még sikerült elkapnia egy szikla kiugró szélét, lavina, gondolta, s körülötte vadul háborgott a hótenger, aztán eltávolodott a dübörgés, eltűnt a mélyben Labuda kapitány alatt. Még mindig a kiugró sziklába kapaszkodott, aztán lábával szilárd hóréteget tapogatott ki, régi fagyott hóréteg volt, amely a lavina után maradt, a görgeteg széles, kényelmes utat tört a hóban. Felkiáltott a többieknek, lassan, óvatosan ereszkedjenek le, a felderítök összekapcsolták derékszíjaikat, úgy ereszkedtek le Labuda kapitány nyomában, s a többiek nyomon követték a felderítöket, Labuda kapitány most felállt, gyönge fájdalmat érzett, mintha a dereka fájna, de nem a dereka fájt, kissé feljebb kínozta a fájdalom, kissé megütöttem magamat, de nem történt különösebb baj, legalábbis úgy látszott, hogy nincs komoly baj. Óvatosan leereszkedett a lavina törte úton, lassan mentek lefelé a hegyről, itt már nem fütyült annyira a szél, vagy szélámyékba kerültek, vagy elcsendesedett a vihar, kitombolta magát és elült, leereszkedtek a hólepte kopár lejtőn, aztán áttörtek a törpefenyvesen, egy alacsony erdőn haladtak keresztül, s aztán végre megkönnyebülten fellélegzettek, valami hegyi ösvényre jutottak, körülöttük magasra nőtt fák őrizték a csendet. Felsorakoztak, Janko Krap most felváltotta a menet élén Labuda kapitányt, nekik több erejük maradt, mert már járt úton haladtak, nem kellett ösvényt törniük a hóban. Még egy óra hosszat mentek lefelé az úton, s most már ritkás ágyútüzet hallottak, itt-ott gépfegyverek is közbeugattak, s front közelében jártak.

Erre visz az út az életbe, gondolta Marek, az út az életbe, milyen lesz ez az élet? Tudta, hogy semmi sem tér vissza már a régi életből, új lesz az élet, de nem tudta, milyen lesz, egyáltalán nem bírta elképzelni. De annyit bizonyosan tudott, hogy különös és érdekes élet lesz, nem fél tőle, most semmitől sem fél, egyáltalán nem félt attól, ami jön, inkább örült neki, mosolygó arccal, villant át az agyán, mosolygó arccal megyek az új életbe, gondolta, önmagát csúfolva, optimista vagyok, mint Bende komisszár, kicsúfolta önmagát, de ez mit sem változtatott a dolgon, élni akarta az új életet, azt akarta, ölelje át, vonja magához ez az új élet, hogy belemerülhessen.

IGOR GROSSMANN FELVÉTELE

FOTÓ: M. HALCIN

izzadt, kapaszkodott fölfelé a hegyen, most nem látott maga előtt mást, csak Bende komisszár széles hátát, és rajta az ócska bundát. Egyszerű dolog, egy lépés, aztán megint egy, csak óvatosan kellett raknia a lábát, vigyázni kellett, hogy meg ne csússzon a lába, kímélni kellett az erejét, de máskülönben egyszerű dolog volt, egy lépés és megint egy, újból egy, megint egy egyszerű dolog, nem kellett semmire sem gondolnia, csak a lábára kellett vigyázni. Fontos dolog a láb, a lábizomzat hallatlanul fontos dolog, a lábam visz az életbe, gondolta Marék, és hálás volt az izmainak, amelyek állandó ütemben meg-megfeszültek, és mind feljebb vitték.

Keresztülhaladtak a törpefenyvesen, csupasz gerincre értek, a förgeteg még erősebb volt, sokkal erősebb, a vihar vadul kavargott és vijjogott, nekifeszült a görnyedt alakoknak, beléjük fojtotta a lélegzetet. A menet most meglassúdott, végtelen lassan mentek, néhány lépés után megálltak, aztán megint néhány tépést tettek, a hóvihar vad nótát fütyörészett, vad és bolond nótát.

Nem bírom, mondta Emma, már nem 1~bírom tovább, mondta, és leült a kitaposott ösvény mellett; puha és kényelmes ülés esett a hóban, tudta, hogy veszélyes kényelem ez, de nem bírta már tovább, nem bírt lélegzeni, és a lába nem engedelmeskedett, ott ült a magas hóban, sötét csomag, bőröndje még mindig a kezében, lihegve mentek el mellette az emberek, lehajtották fejüket, hogy ne érje a szél, és nem látták meg Emmát az út szélén. Nem bírom tovább, suttogta Emma, szorongva meredt az elvonuló görnyedt alakokra, nem bírom, istenem, mi lesz velem? Megpróbált fölállni, de nem bírta legyőzni a fáradtságát és belső undorát, amely felémelygett benne, amikor arra gondolt, hogy föl kell állnia, és tovább kell mennie a széllel szemben, emberfeletti erőfeszítés volt ez, és Emma már kimerült, nem bírta tovább. De aztán az emberek megálltak, pihentek, az egyik partizán észrevette Emmát, és azt mondta, nézzétek, nézzétek, itt már valaki fekszik. Emeljétek fel, parancsolta hátulról egy másik hang, nem szabad

itthagynunk, senkit sem szabad elhagynunk. Felemelték, és a partizán, aki elsőnek vette észre, azt mondta, de hisz ez a doktor kisasszony. Janko Krap, aki leghátul ment, még egyszer rájuk szólt, kiabálnia kellett, hogy néhány méterrel odább meghalljuk, segítsetek neki, senkinek sem szabad itt maradnia.

Nem bírom már, mondta Emma, és sírhatnékja támadt, nagyon fáradt és nagyon gyönge volt, megint kicsinek, egész kicsinek érezte magát, és úgy szeretett volna sími. Újból elindultak, s a partizán, aki Emmát támogatta, szintén elindult, de Emma azt mondta, már nem bírom tovább, hagyjanak. De Janko Krap, aki most közvetlenül mögötte haladt, ráförmedt, magától értetődik, hogy bírod, hogyne bírnád. Belekarolt és segített neki, még száz méter, már csak száz méter, Emma, ki kell bírnod, magától értetődik, hogy kibírod, Emma összeszorította a fogát, és sírt a fáradtságtól, nem bírta már erővel, könnyei arcára fagytak, arca megdermedt, és már beszélni sem bírt, csak kúszott fölfelé a hóba taposott csapáson, valahol mégis volt még benne egy rejtett, utolsó erőtartalék, Janko Krap támogatta, és Emma kínlódva vonszolta magát előre.

Marek is fölfelé kapaszkodott a hegyen, nagy lassan ment, és úgy érezte, a kaptató sohasem ér véget, de nem volt olyan nehéz dolog, egyszerű volt, egy lépés és még egy, és megint egy, és minden lépés közelebb hozta az élethez. Milyen egyszerű mindez, gondolta Marek, itt vagyok én, és itt van a förgeteg, és én megyek és megyek, és a förgeteg ellenére lépésről lépésre közelebb jutok az élethez, meglepőn és csodálatosan egyszerű volt ez, így szeretni önmagát, így viaskodni önmagáért. Mögötte nyerítettek és csúszkáltak a lovak, térdre rogytak, percenként újra lábra kellett segíteni őket, Marek is segített, érezte elég az ereje, jut belőle magának és a szerencsétlen állatoknak is, a sebesülteket pokrócba burkolták, a pokrócokat hó lepte, bőgött és vijjogott a förgeteg, mennydörgő rohamokban vijjogva csapott le rájuk, de mindnyájan kúsztak fölfelé a hóban, s lépésről lépésre közeledtek az élethez.

sebesültek nyomában Emma lépkedett; a visszavonulásban részt vett a tábori kórház is. Emma kis bőröndjét vitte, s a bőröndben nem volt más, csak egy kevés vatta és egy kis alkohol. Emma mögött a hátvéd következett, leghátul Janko Krap haladt elnyűtt bőrkabátjában, lehajtotta fejét, hogy ne csapkodjon arcába a szél, csendben morzsolgatta minden káromkodását, ami csak eszébe jutott, átkozva a förgeteget, a hideget, a havat, a németeket, a hegyeket és az embereket. Marek főleg a fülét féltette, egyszer már lefagyott a füle, azóta nagyon érzékeny volt a fagyra, minden percben meg kellett igazgatni az inget, amellyel bekötözte a fülét, és amely egyre-másra félrecsúszott. Máskülönben nem fázott, csöppet sem fázott, gázolt a magas hóban, és vigyázott, le ne térjen a csapásról, amelyet az előtte haladó emberek és lovak tapostak, valósággal melege volt, felhevitette a fáradság, kissé meg is

15