A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-14 / 33. szám
— Annyira sürgős? — kérdezte a lány szétvetett karral, kissé még mindig kábán. — Én még most is szárnyalok. — súgta. Lefelé lépkedve a lejtőn, Pista némi bűntudattal szedte a lábát — ezt aztán végképp nem érdemelte meg Ibolya. De Irénke mit sem törődött az ö bűntudatával: újra meg újra a fiú elé perdült szelesen és csókolt rajta néhányat... Vasárnap estefelé Pista Ibolyával jelent meg a gyümölcsös kapujánál. Mikor kiszálltak a kocsiból, Józsi bácsi nagy szemet meresztett és majd kiesett a száján. Az idegen nöszemély előtt nem akarta lepistázni a főnököt, azért hát megadta neki a kellő tiszteletet, habár azt soha senki előtt nem kívánta el Pista az'öregtől. — Bejönnek, mérnök úr?... Kinyissam? — Nyissa, Józsi bácsi, és ne mérnökurazzon, mert én meg grófurazní fogom! Megegyeztünk? — Meg hát, Pista fiam. — Fogja ezt a két üveg sört, megszomjazhatott ilyen hőségben. Az öreg felvillanó szemmel csapott le a két üvegre. — Köszönöm, Pistám, köszönöm! — hálálkodott az öreg, s nyomban fel is bontotta az egyik üveget, meghúzta. — Bizony megszomjazik az ember egész nap, habár van már éröfélben lévő alma, dehát az nem oltja a szomjúságot. Az csak olyan, Pistám, mintha az ember porcelán babát csókolgatna élő helyett. — Nevetgélt, nevetgélt a fogatlan szájával, aztán meg lemondóan legyintett: rég elmúlt már az ő csókos kedve. Pistáék elindultak föl, a dombtető felé. — Óriási ez a gyümölcsös — mondta Ibolya félúton. — Csak boldog vagy, ha végignézel rajta? — Az, boldog vagyok, különösen most, hogy a kezedet fogva nézhetek rajta végig. — Viccelsz? — Komolyan beszélek. — Miért nézel rám olyan furcsán?,.. Talán úgy néztem rád, mintha nem hinnék neked? — Csupán azt akarom kifürkészni... leolvasni az arcodról, valóban tetszik-e a gyümölcsös? Közben felértek a dombtetőre és leültek oda, ahol két nappal előbb Irénkével ültek. Pista úgy vélte, hogy még mindig „őrzi" a fű a lány testének a körvonalait. — Mit szólsz a falunkhoz, Ibolyka? — Innen felülről nézve is szép látvány ... Tetszik. Pista oldalra mutatott. — Látod ott azt a kis .hajlatot? Ott a gyümölcsös szélén ... Valamikor mélyút vezetett fölfelé, a két meredek oidala sűrűn benőve galagonyával, csipkével, líceummal. Ráborult az útra, mint egy fonott boltozat, így aztán az út olyan volt, mint a búvópatak... Rögtön az út mellett volt a mi szőlőnk, másik oldalán meg a Kovácséké. Cseresznyeéréskor a fiatal menyecske ki-kiruccant cseresznyézni, mi meg elrejtőzve a sűrű bozótban alálestünk... — És mit láttatok? — Mindent, amire kiváncsiak voltunk. — És...? — Képzelheted, mennyire evett a fene! — nevetett Pista. — Hiszen már jókora suhancok voltunk, s erőteljesen férfiasodtunk. Egyszóval elég volt a bajunk, de azért kibírtuk, nem haltunk bele ... Rágyújtottak s hosszan elbeszélgettek. Szövögették, tervezgették a jövőjüket: hogyan lesz, miként lesz. Már azt is elhatározták, hogy Ibolya két gyereket szül, esetleg hármat, de többet semmiképp. Aztán meg hosszan csókolóztak, de csak csókolóztak, semmi egyéb nem történt. (Folytatjuk) ZS. NAGY LAJOS Nyári agytakarítás vagyis körülnézek a fejemben Pereg, pereg, pereg bent a vakolat, így van az, ha valakit többször és alaposan fejbevernek. Most aztán megnézhetem magam. Tapétázni kéne ezeket a csontszínű falakat. Porszívózni, lomtalanítani, átöblíteni az eldugult csöveket. Kidobáljam a sok kócos képzettársítást? A sok szutykos emléket, képet, álomtöredéket? Döngő léptekkel járom a kamrákat, zsúfolt előszobákat, pitvarokat. Emitt egy fészekaljnyi egér: cincogó rögeszméim. Egy rongyos zsákban megrágott krumpli (kész röhej) — az illúziók. A tornyokban denevérek, baglyok, surranó fekete macskák, sötéten nyávogó szándékaim, íme a kiszifrt szemű, merész látomások! Indulataim kushadó hada! A megalkuvások nyüzsgő férgei! S végül: pányvára kötve egy sarokban szomorú szemű, szép szamaram: a pántlikás remény. Szóródjon szét e sok szemét! Vigye a szél, amerre tudja! Hadd maradjak csak á/omtalan, kép-telen, szamaratlan, a körtefáról ne jusson más eszembe, csak a körtefa, a zöldről a zöld, a sárgáról a sárga! Igenis! Kerülni fogom az álmok felségterületeit, nem kószálok el erre-amarra, áttetsző és egyértelmű leszek, mint az üveg. Mint az üveg, olyan leszek. Igenis! Igenis! Igenis! DÉNES GYÖRGY KÉT VERSE Kenyér vagyok Zene Mint a tésztának, kemence parazsán, nő a kérgem, ereje megszorít. Kiáltanék: kenyér vagyok hazám! S aki megszentelt, meg is szomorít. Fölfal a mohó vágy, eldob a dőre, s aki megtörne csöndes alázattal, fogatlan már, s indul a menyegzőre a csontlidérccel s rettentő vigasszal. Zene, zene. Zenébe szédül minden idegsejtem. Szálló életem fényébe rejtem, s föl-fölsejlik lüktető szívéből süllyedő Atlantiszom, ahogy gyöngyszürke partja egyre fogy. Elmosódnak a drága kertek is... Sírj, sírj, zene! Roppanjon össze már a szív. Fotó: KOŠÚTHOVÁ ELENA 11
