A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-14 / 33. szám
Megint hosszabb útra indulok: a fővárosból a tőketerebesi (Trebišov) járásba. A június eleji keddi napon jó ötszáz kilométeres út áll előttem. A meleg már kora reggel elviselhetetlennek tűnik. Délre harminckét fokot mutat a hőmérő higanyszála — árnyékban. Egy órakor, a legnagyobb melegben indulok. A trnavai autósztrádán kicsi a forgalom. Igaz, később is feltűnően kevés gépkocsival találkozom útközben. Lehet, hogy ennek nemcsak a rekkenő hőség az oka, hanem a benzin árak is; úgy látszik takarékoskodunk. A szeredi hidat egy ideig lezárták mindennemű forgalom elől. Kivételt csak a közhasználatú tömegszállító járművek élveztek. Teherautók, kamionok, személygépkocsik vagy húszkilométeres kerülőt voltak kénytelenek megtenni: Vágsellyénél mehettek csak át a Vágón. Aztán valakinek eszébe jutott és gondolkozott: a lezárás által keletkezett többletút egyben üzemanyagpocsékolást is jelent. Gondolkozott és rendelkezett: a híd egyik felét megnyitották, a személygépkocsik erre mehetnek Nyitra felé. A teherkocsik továbbra is Vágsellyén keresztül közlekednek. Most már csak az a kérdés, hogy most is és máskor is miért nem gondolkozik, akinek az a dolga, s miért nem időben teszi. Persze, ez nemcsak itt, ezen az úton érvényes. Nyitrán — meg még hány városban — jogosan bosszankodnak a sofőrök. A szemaforok szinte készakarva váltanak át zöldről pirosra — épp akkor, amikor közelükbe érkezik a kocsi. Pedig hányszor elhangzott már, hányszor meditáltak erről lapunknál sokkal nyilvánosabb fórumokon is, hogy a sok fékezés, megállás, indulás megint csak fölösleges üzemanyagfogyasztást jelent. Az időveszteségről, idegességről már nem is beszélve. Szóval: „zöld hullámot" minél előbb Nyitrán és másutt is! Az útmenti, árokparti szénagyűjtökre először akkor figyelek föl, amikor az egyik éles kanyarban egy férfi hatalmas fagereblyével a kocsi elé toppan. Másodszor akkor, amikor a lehúzott ablak mellett is izzadok, mint a kacsa, s morfondírozok, vajon az útmenti szénagyűjtögetők — répaegyelők s egyéb mezőgazdasági munkát végzők milyen kínkeserveket kénytelenek kiállni a tűző napon. Harmadszor akkor, amikor eszembe jut, hogy volt idő, amikor nemigen kapkodtak az emberek a sáncparti széna után, még az útkaparók is csak tessék-lássék vágták le. Most meg: vágja, aki előbb éri. Még a szövetkezet is befogja a nyugdíjasokat. Mert hát kaszálni mostanság már az idős embert kivéve kevesen tudnak. Igaz, kasza nincs. Széna viszont van. Szántón megállók a fürdő melletti kolibában. Három óra elmúlt. A fiatal pincérnö azonnal hozza az étlapot és megjegyzi, csak brindzás galuska kapható. Es leves? — kérdezem. Mondja, náluk csak negyedévenként változtatják meg az étlapot, s ezen, a mostanin leves nem szerepel, tehát nincs. S a vendégek nem is kérnek? — bátorkodom előtolakodni az újabb kérdéssel. — Kérnek, nem kérnek — nem kapnak. Csak annyit hadd tegyek hozzá: az eddig megtett százötven kilométeres útvonal nem bővelkedik vendéglőkben, autócsárdákban. Pontosabban, eddig ez volt az első könnyen és gyorsan megközelíthető. Ipolyságon, ahol az Ipoly már szinte a forgalmas út szegélyét mossa, most is megbámulom Pölhös Imre, egykori tanítóm már tíz éve épülő családi házát. Pölhös Imre azon kevesek egyike, akik sosem pihennek, sosem fáradnak, akik mindig alkotnak, akik számára a tétlenség — betegség. Még sokáig jó munkát, Pölhös Imre! Útközben minden kisváros mellett — az ódon, régi, rozoga, hangulatos, emberszabású, bár lakhatatlan házakon túl — feltűnnek a szaporodó négy-tízemeletes toronyházak, lakótelepek. Meg az ugyancsak gyorsan terebélyesedő villanegyedek. Mondják, családi házak épülnek ott is, itt is. Csak micsoda paradoxon: az egyikhez hat szoba, a másikhoz meg három szoba tartozik. S A Mikszáth-kúria már jóideje nem látogatható, a nyitott ablakon betekintve a szobákban átalakítási munkák nyomai láthatók mindkettőben család él. Egyikben így, a másikban úgy. Az ozsgyáni szerpentin előtt megállók a főtér kiskocsmájánál. Bent igazi „késdobáló" környezet, jókora bűz. Ez is talány, hogy nálunk úgy általában miért ilyenek a kocsmák: miért hemzseg csikkektől a koszos padló, miért nincs asztalterítő —, ha van, miért koszos, miért ragad az asztal, miért rozoga a szék, füstös a fal... És miért nem ülhet le egy falusi kocsmában falusi lány, asszony? Mert az asszonyok mindig csak takargatva, kutyafuttában, szégyenkezve kapják be a pohár sört, fröccsöt, málnát a kocsma előtt. így van az Ozsgyánban is. Igaz, itt nem kell bajlódni a választékkal: van egyfajta sör, egyfajta üdítő, egyfajta ásványvíz. Ha az italok a választékban nem is vetekednek egymással, de legalább hűtetlenek, langyosak. Sebaj, biztatom magam és a terme-12