A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-14 / 33. szám
— Jó, hagyjuk ezt, majd legköze■ lebb befejezzük ezt a témát... — Felállt, elmenni készült. — Hová mész? — Körülnézek a faluban, hogy mi újság ... A szőlőbe meg a gyümölcsösbe is kiszaladok. — Várj még! — állt elibe az anyja. — Meg kell nősülnöd, Pista, ez így nem mehet tovább. — Nekem is az a szándékom ... — Mink öregapáddal már el is döntöttük, hogy ki lesz a feleséged. Már a lány apjával is beszéltünk, neki sincs kifogása ellene. Pistából kitört a nevetés, szinte hahotázott. — Mit röhögsz? — Hol él maga, édesanyám? — Itt, a földön, ha nincs ellene kifogásod. — Szóval maguk már mindent elboronáltak...? — El bizony, és majd meglátod, hogy úgy lesz jó, ahogy kiterveztük. — Hát idefigyeljen, édesanyám! — keményedéit meg most már Pista és a hangja is úgy csattant, mint az ostor. — Sok mindent eltűrtem, sok mindent magára hagytam, sok mindenben a maga akarata érvényesült ennél a háznál, de abba a kérdésbe, hogy ki lesz a feleségem, nem volt, nincs és nem is lesz beleszólása senkinek sem!... Ez a kérdés egyedül csak rám tartozik, egyedül én döntöm el a saját belátásom szerint, hogy kivel akarom leélni az életemet, megértette!? — Azzal kifordult az udvarból és elment. — Az majd elválik, édesfiam, majd elválik! — kiáltotta Pálosné a fia után, aztán tehetetlen nagy haragjában s talán fájdalmában is a veranda lépcsőjére roskadt és keservesen sírni kezdett. Borsos Károly, a szövetkezet elnöke a hét közepén Pozsonyban járt. Több évtizedes, eredményes munkájának az elismeréséül, ott vette át a Munka Érdemrendet a hatvanadik születésnapja alkalmából. A hét végére, pontosabban péntek délutánra tervezte be a hazai ünnepséget. Meghívta a járásiakat, a szövetkezet „vezérkarát", a rokonokat és még néhány jó barátot. Az irodaház tanácstermében roskadoztak a terített asztalok a rengeteg enni és inni valótól, természetesen az elnök a saját zsebéből fedezte a kiadásokat, nem a szövetkezet kontójára rendezte a nagy dáridót, mint egyesek. Borsos Károly mindig büszke volt a becsületességére. Négy szál cigány szolgáltatta a zenét. Ha lúd, hát legyen kövér! Természetesen Pálos Pista is részt vett a bennsőséges ünnepségen, és ott volt Irénke is, az elnök szépen felserdült lánya. Hogy is hiányozhatott volna. Az ünnepség hivatalos részében előbb a járásiak üdvözölték és köszöntötték az elnököt, s közben különböző kitüntetéseket meg okleveleket adtak át neki. Utána a helybeliek köszöntötték keresetlen, de annál őszintébb és melegebb szavakkal. Borsosné bizony elég gyakran törölgette a szemét meghatottságában. Aztán elkezdődött az eszem-iszom. Már jóval alkonyat előtt megkezdődött a nótázás, csak úgy ömlött a hang a sok torokból. Dalolt az elnök is, mért ne dalolt volna, hiszen egyszer hatvanéves az ember! A nagy dáridózásban Irénke végre elszabadulhatott az apja mellől, mert neki addig ott volt a helye, az apja jobbján. A másik oldalán Borsosné feszített: a férje helyett ö büszkélkedett. Megtehette, senki sem szólta meg érte. Irénke egyenesen Pistához szaladt. — Szervusz, Pista, szervusz! — Szervusz, nagylány! — Megjöttél a Balatontól? — Amint látod. — Mesélj már: milyen volt, jó volt, minden úgy sikerült, ahogy elképzelted ? — Jól sikerült. Minden nagyon jó és szép volt, sosem felejtem el... Megiszol velem valamit? — kérdezte Pista. — Elég sokat ittam már. Mellettem az a mókus — bólintott az asztal túloldala felé a fejével — örökké kínálgatott, muszáj volt innom. Kissé szédelgek is... — mondta tüzelő arccal, annak ellenére azonban bevágott egy pohárral, Pista meg kettővel. — Nincs kedved járni egyet? — kérdezte Irénke. — Nagyon fülledt idebenn a levegő, majd megfojtja az embert. — Nem bánom, járhatunk, ha akarod — mondta Pista s már mentek is kifelé Borsosné szigorú szemének a kíséretében. Oda is hajolt az urához és súgott valamit a fülébe, de Borsos csak elvigyorodva legyintett: nem kell begyulladni! Az irodaház előtt kissé tanácstalanul nézett egymásra a két fiatal: most hová, merre? — Felmegyünk a hegyre? — kérdezte Irénke. — A hegyre?... Ilyenkor? — nézett nagyot Pista. — Hát aztán, mi van abban! — Nem bánom, felmehetünk, ha nem félsz — mosolyintotta el magát Pista. — Csak megvédsz, ha megtámad valaki — fordult Pista felé a lány. Huncut fények égtek a szemében. — Hátha pont én támadlak meg? — Tőled nem félek ... A templom melletti szoroskán lépkedve a kertek alá jutottak, ott aztán a gyümölcsös felé vezető útra tértek. Terebélyes akácfák szegélyezték az utat. A liláskéken ereszkedő alkonyat itt már megsürűsödött, nem úgy, mint a faluban, és csend volt, végtelen nagy csend. Nemsokára a kapuhoz értek. A kerítésen túl, a kis bódé előtt a fűben heverészett Józsi bácsi, az őr. — Jó estét, Józsi bácsi! — köszöntek hangosat. Az öreg riadtan kapta fel a fejét. — Hát ti!? — kérdezte kissé szégyenkezve, mivel alváson kapták a fiatalok. — Mit kerestek itt? — Kijöttünk jó levegőt szívni. — Hát itt van is — állt fel az öreg és a kapuhoz csoszogott. — Bejöttök? — Be hát, ha beereszt. — A főnöknek ide szabad bejárása van — mondta az öreg a rozsdás lakattal kínlódva. Végre sikerült kinyitnia a kaput. — Sötétedik, nem sokat láttok már ilyenkor... — A jó szem meglátja, amit akar, Józsi bácsi. — Az igaz — hagyta rá az öreg Pistára. — Valamikor az én szemem is jól vitt a sötétben, pláne ha szagot kapott az orrom — mondta s elröhentette magát. — Nagy lókötő lehetett maga, Józsi bácsi! Elindultak s mentek, mentek fölfelé a bő terméstől roskadozó fasorok között. Jól megszuszogtatta őket a kapaszkodó, így közben egy-egy szusszanásnyira megálltak s visszanéztek a völgybe. — Egészen a dombtetőre felmegyünk? — kérdezte Pista. — Fel hát. — Ahogy gondolod. Végre felértek s egy füves részen leültek. — Jaj, majd kiugrik a szivem — mondta a lány levegő után kapkodva. Megragadta Pista kezét és a mellére szorította. — Érzed? ... Érzed, hogy mennyire kalapál? — Ne incselkedj velem, te lány, mert nem állok jót magamért — mondta Pista, bár esze ágában sem volt hanyatt dönteni a lányt. A tenyerét viszont otthagyta, ahová Irénke húzta, s ha már ott van, gondolta, markába is fogta a kemény méhecskét. Olyan volt, mint egy szépen fejlett alma. — Meg sem csókolsz? — kérdezte Irénke halkan. — Ezért csaltál el járni egyet? — Ezért is. — Hát még miért? — Tudod már, hogy mi történt idehaza a távolléted alatt? — kérdezte a lány kuncogva. — Nem. — Tényleg nem mondták még meg? — Nem, ha mondom. — Képzeld, Pista: a mi drága szüléink, a jótett lelkek összepárosítottak bennünket... Addig, addig alkudoztak, mig végül megegyeztek. — Miben? — kérdezte Pista olyan arcot vágva, mint aki ötig sem tud számolni, pedig most már tudta, hogy honnan fúj a szél. Anyja célzásaiból nyilvánvalóvá vált előtte a dolog. — Hát hogy te meg én ... összeházasodunk. Képzeld! — Ne beszélj!... És te most azt akarod, hogy megtartsuk a nászéjszakát? — Megtarthatjuk ... — felelte a lány egyszerű, már-már felháborító természetességgel. — Irénke! Te valóban a feleségem akarsz lenni!? — kérdezte Pista döbbenten. — Akar a nyavalya! Eszem ágában sincs! Mit képzelsz? — nevetett fel Irénke és játékosan megpöckölte Pista orrát. — Hát akkor miért akarsz velem ...? — Nagyon érdekel? —- Már hogyne érdekelne! — Kíváncsiságból... — Megáll az eszem! — Ól... Annyi mindent hallottam rólad, hogy. .. hogy felbirizgólta a kíváncsiságomat. — Szóval csak csupa kíváncsiságból...? Irénke a vállát vonogatta. — Azért tetszel is egy kicsit... és csókolni tudsz, azt meg kell hagyni!... Eláruljak valamit? — Hadd hallom! — Együtt voltunk álmomban ... — Ne mondd! — jegyezte meg Pista gúnyosan. — És...? — Nem ért semmit, az égvilágon semmit... Meg sem közelítetted azt az arabot, akivel Pozsonyban járok ... Ezen aztán Pista nagyon felhergelödött: hogy még különb az a nyamvadt arab, mint ö!... Az első pillanatban fel akarta pofozni a lányt, de nyomban lecsillapodott, mert felülkerekedett a hiúsága. No, megállj, te kis fruska, majd én bebizonyítom neked, hogy az arabod kismiska hozzám képest! És bebizonyította ... — Lassan mehetnénk — mondta Pista később csendesen. 10
