A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-08-14 / 33. szám
Fotó: GYÖKERES GYÖRGY A meringölö a dunai aranymosók egyik szerszáma volt. E hosszú nyelű alkalmatossággal nyúltak le a mederbe, s fáradhatatlanul kanalazgatták kifelé a hordalékot. Azzal a hittel és bizakodással, hogy kitartó munkájukért az értékes fém csillogó szemcséivel fizet majd a folyam. Az elmúlt hetekben, amikor keresztül-kasul barangolva a Csallóközt a Duna mentét jártam, halászokkal, pákászokkal, hajósokkal, gátörökkel beszélgetve úgy érztem: magam is valamiféle „meringölésbe" fogtam. Persze, nem arany után kutattam — bár egy forró júliusi délutánon, amikor Örsújfalu (Nová Stráž) határában, a Duna partján üldögélve két tenyerem között szitálgattam a folyó kavicsos homokját, egyszerre csak egy gombostűfejnél is nagyobb, lapos aranyszemcse akadt fönn ujjaimon! —, hanem egészen másféle dolgok iránt érdeklődtem. Tekintetem elsősorban a víz hátán úszó hajókat kereste, de érdeklődéssel hallgattam a régi halásztörténeteket vagy a gyakorlott dunai medvék: a hajóskapitányok, matrózok, révkalauzok visszaemlékezéseit; társalogtam a fennállásának hatvanadik évfordulóját ünneplő Csehszlovák Dunahajózási Vállalat vezető beosztású dolgozóival, több ízben is megfordultam a bratislavai és a komáromi (Komárno) kikötőben — és minél több párbeszédet folytattam, biztosabb voltam abban, hogy az effajta gyűjtögetés, rostálgatás során kitűnik: a Duna az aranynál is nagyobb értéket rejt. Európának, a Volga után, második legnagyobb folyója a kontinens területének csaknem egytizedéről fogadja magába a vizet, s kínálja a vízgyűjtőterületén élő 80 milliónyi lakosnak használatra. Utazzunk bármerre a Duna mentén, a folyó mindenütt bőséges lehetőséget nyújt: olcsó szállítási utat, a már megépült erőművek révén energiát, vizet a lakosságnak, az iparnak, a mezőgazdaságnak; sódert, kavicsot az építkezőknek; a sport, a játék, a kikapcsolódás örömeit a vízi élet kedvelőinek. 1. TEGNAP ÉS TEGNAPELŐTT A folyó mintegy kétmillió esztendeje hömpölyög ezen a tájon. Az ókori népek még babonás félelemtől eltelve, istenként tisztelték, a régi rómaiak áldozatokat mutattak be a partján. A Duna tájon étő emberek napjainkban már nemcsak tisztelik, de szeretik is az őket szolgáló folyamot. Évszázadok, sőt még régebbi idők óta tart a Duna meghódítása, és mindig beigazolódik, hogy a folyó kamatostul visszafizeti azt, amit rá költenek. Flalászatnak hódoló régész ismerősömmel ülök a vízparton, és barátom a kőkori emberről mesél, aki már ismerte a csónak titkát. Azt persze senki sem tudja, hány ezredév telt el, amíg a víztől ösztönösen rettegő ősember a folyóba taszította és meglovagolta az első villámsújtotta fatörzset, és hány újabb évezred, amíg kezdetleges eszközeivel kiégette, kivájta az egyfatörzs csónakot, tudományosan a monoxylont, vagy ahogy a magyar népnyelvben él: a bödönhajót; bár őseink számtalan más alkalmatosságon: szálfákból összefogott tutajon, nádból font kasban, állati bőrből készült tömlőkön is vízre szálltak... Igaz, régész barátom még többet is mesélt volna a hajózás régmúlt korszakairól, de mert nem holmiféle tudományos tanácskozás céljából telepedtünk a parti füzek és nyárfák árnyékába, hát ideje volt, hogy a tegnapelőttből a tegnapba lépjünk, hiszen a Duna, ez a hullámzó országút az utóbbi évtizedekben egyre élénkebb, az olajárak ugrásszerű emelkedése óta pedig gazdaságilag is egyre fontosabb szerepet játszik a partján fekvő országok árucsereforgalmában. Hazánkban az első világháborút követő esztendőkben, pontosan 1922 júniusában jött létre a Csehszlovák Dunahajózási Társaság, amely eleinte bizony szerény vagyonkával: mindössze 126 vízi jármüvei (vontató gőzössel, uszállyal és néhány személyszállító hajóval), illetve két gyéren fölszerelt kikötővel rendelkezett. Mai szemmel nézve szinte érthetetlen, hogy ez az újonnan alakult hajózási társaság az ilyen csekély számú hajóparkkal, miként tudta felvenni a versenyt a külföldi cégek konkurrenciájával. A Csehszlovák Dunahajózási Társaság vontatói és sleppjei már 1923-ban százezer tonna, három-négy évvel később pedig negyedmillió tonnát meghaladó árut szállítanak! Ugyancsak érdekes adat, hogy a bratislavai kikötőben honos hajók a harmincas évek első felében jutnak el először a Közel-Keletre, míg napjainkban — természetesen — ennél sokkal nagyobb távolságok megtételére is vállalkoznak a Csehszlovák Dunahajózási Társaság hajói, egyre nagyobb árumennyiségek szállítására vállalkozva. A hazai és külföldi kikötőkben főleg nyersanyagokkal, építőanyagokkal, több földrész ásványi kincseivel, sok ország ipari és mezőgazdasági termékeivel töltik meg a csehszlovák zászlókat lobogtató uszályokat, vagy újabban a vontatmányok helyett tolatmányokként közlekedő bárkákat. Bizonyításképpen talán egyetlen adat is elegendő lesz: a hazai Dunahajózási Társaság jármüvei az előző ötéves tervidőszakban nem kevesebb, mint 13,2 millió tonna árut szállítottak! Duna menti kóborlásaim során, az Alsó- Csallóköz községeiben nemigen találtam olyan falut, ahol ne élne egy-egy kiszolgált hajóslegény, tengert látott matróz, egykori révkalauz vagy a dunai holtágak vizét a saját tenyerénél is alaposabban ismerő halász. A Duna, akarva-akaratlanul, egészen a haláláig vonzza az embert... Barangolásaim során hányán mesélték a vérbeli hajósok vagy halászok között, hogy megcsöndesedve, kicsit talán meg is öregedve, hiába adták szárazföldi életre a fejüket, a szívük mégis visszahúzza míndannyíukat a Dunára; a hajósokat a szálkásra sikált fedélzetre. A százarcú Dunát ismerő öreg ember kiül a vízpartra, bizony irigykedve nézi az új tájakra, új kalandokra igyekvő hajósokat. — Mert a Duna vízi országútja kaland is, nemcsak kemény munka — mondja a nyugdíjazott kapitányok egyike, miközben lábával gyerekes játékossággal gyúrja a part menti kavicsot. —■ Izgalmas kerülgetni a zátonyokat jelző bójákat, magasabb vízállás esetén küszködni az egyre sebesebbé váló árral, izgalmas dolog kikötni, új emberekkel ismerkedni ... Életem első hajóútja Belgrádba vezetett, újoncként úgy éreztem magam, mint valami mesében. Azt sem bántam, hogy naponta néha tízszer kellett felmosnom a fedélzetet. A harmincas évek derekán tettem le a kapitányi vizsgát, és egy, a sleppeket vontatmányokká rendező motoros parancsnoka lettem, a felszabadulás után pedig egy nagyteljesítményű vontató kapitánya lettem. Az NSZK-beli Regensburgtól a bulgáriai Ruszéig, a romániai Brailáig vagy a szovjet kikötökig számtalanszor végighajóztam a Duna hátán. És nemcsak azt tanultam meg közben, hogy a folyamnak saját élete van, hanem azt is, hogy a Duna menti ember érdeklődőbb, beszédesebb, barátkozóbb szárazföldi társánál. Méregeti, szemében suhancos örömmel rugdossa ez a meglett korú férfi a kavicsokat, közben kamaszos kíváncsisággal figyeli a folyam vizét: mit visz és mit hoz a sodra, milyen hajó közeledik, milyen hajó távolodik rajta. És persze elégedett is, mert ezen a „por nélküli országúton" egyre növekszik a forgalom. MIKLÓSI PETER 4
