A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-03 / 27. szám
írók'történetek ARANY JÁNOS, A SZERÉNY KÖLTŐ Különös egyéniség volt Arany János, nemcsak pontos, rendszerető, józan és szavatartó, hanem szerény is. Szerénysége jelleméből, puritán életviteléből fakadt Találóan írja Keresztúry Dezső „S mi vagyok éncímű Aranyról szóló könyvében: „Elhárított magától mindenféle romantikus zseni vagy váteszköltőszerepet is. Még a legboldogabb ihletettség, a teljes önátadás perceiben sem lépett túl a maga emberi-erkölcsi határain. Szívesebben érezte s jellemezte magát »közönséges emberr-nek, »szegény költő<r-nek, a foglalkozás jó szakemberének ... De ebben is csak félig volt igaza... Mert ismerte ő a mélység szédületét a démon vonzását a lét ismeretlen magja körül örvénylő, értelemmel egyelőre áttekinthetetlen világ igéző énekeseinek... mágusainak varázsát is." Hogyan alkotott? Munkájáról, költészetéről legtöbbször keserűen beszél. Első nagy sikereinek, az Elveszett alkotmány-nak, a Toldi-nak és a Murány ostromá-nak megjelenése után jegyezte meg: „A mindennapi kenyérkeresés miatt kénytelen voltam minden napom nagyobb részét áruba bocsájtani." Fiatal házas korában estéit családjának szentelte. Csak amikor a család lepihent tehát késő este, éjjel meg reggel dolgozott. Bevonult a maga kis szobájába, de itt sem dolgozhatott csendben, mert a szomszédban lakó Debreczeni János csizmadia céhmester fia késő esténként rettenetes klarinétozásával sokszor előzte az ihlet perceit Debreczeni István „Arany János hétköznapjai" című könyve némi betekintést nyújt rejtélyes alkotóműhelyébe: „Nem könnyű a műhelybe csak bepillantani is, mert ajtaját, sőt ablakát is zárva tartotta, még családtagjai előtt is. Sohasem beszélt arról, hogy-mint dolgozik vág mit ír. Verseit általában sokáig rejtegette családja elől... Családja nem vette zokon titkolódzását, és sohasem zavarta kiváncsi érdeklődésével. Csak otthon tudott dolgozni. Idegenben jórészt soha. Még kirándulásai alkalmával sem, pedig azok mindig üdítőleg hatottak kedélyére. Verseit, kivált a rövidebbeket eleinte ceruzával írta... Később általában tollal írt, éspedig lúdtollal, melyet maga hegyezett meg ... Mikor az acéltoll lett divatossá, a tintát előbb maga, majd fia készítette... Kisebb költeményeit egy-egy különálló papírra írogatta. Ezeket nem gyűjtötte össze füzetbe sem, sőt egy részüket meg sem őrizte. Az sem lehetetlen, hogy az önkényuralom idején semmisítette meg őket... Nagyobb költeményeit szép olvasható írással bekötött füzetbe írta, vagy a megírt lapokat köttette egybe. Ezekben alig van valami javítás, és ezeket adta nyomdába is, utasításokat adva bennük a szedőnek^ A Kapcsos Könyvbe írt verseit háromféleképpen javította: vagy az aláhúzott szó fölé írta javítását, vagy leragasztotta a javítandó részt, vagy kivágta, s úgy ragasztotta át friss papírszeletkével, s erre írta, a végleges szöveget..." Fia. Arany László jegyezte fel róla: „ Volt egy kulccsal zárható kapcsos könyve, mellyel valamikor régen Gyulai ajándékozta meg; ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget néptelenebb utain, s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet persze, vagy gyönyörködve a szorgalmas kertész munkálkodásában, akivel szívesen el-elbeszélgetett. A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan kezdtek telni, de jó ideig nem mutatta senkinek, még anyámnak és nekem sem. Mert naiv öröme telt benne, nemcsak ez időben, hanem már régebben is, ha egy-egy kész munkával lephette meg azokat, akikről tudta, hogy az ily meglepetés nekik örömet szerez. Mi pedig azzal igyekeztünk viszonozni e gyöngédséget, hogy nem kérdeztük, min dolgozik, sőt nem is mutattuk, hogy észrevennők, ha valamin dolgozott. A korai kérdezősködés háborgatta; röstellte, ha valaki figyelemmel kíséri, mivel tölti az idejét. E részben is teljes függetlenségre és szabadságra volt szüksége. Várni kellett, amíg ő maga önként mutatja meg a kész művet. A kapcsos könyv tartalmával ez nem egyhamar következett be. Már jó sorozat volt lapjain, mikor végre anyámnak feloNasott belőlük néhányat; az ő kérelmére mutatta aztán meg nekem s kettőnk kértére Gyulainak és Szász Károlynak. Hogy ezekből valamit közre bocsásson, arról sokáig hallani sem akart..." „Számtalan példát tudnék idézni reá — emlékezik Szász Károly költő —, hogy Arany egyik-másik munkáján hogy dolgozott évekig; hogy rejtegette, félig készen, egészen készen, évekig. De tudok ám példát mondani arra is, hogy amit csak úgy rázott ki köntöse ujjábót, az is milyen épkézláb s mily tökéletes formában jött ki onnan. Rögtönzései is olyan tökéletesek a magok nemében, mint géniuszának legtovább melengetett és legérleltebb gyümölcsei. " Pedáns ember és költő volt. Sokat adott a külső alakra, hallatlan energiával rótta a sorokat. Annak idején a még ifjú Tolnai Lajossäľis másoltatott költeményeket, mert Tolnainak, aki Arany tanítványa volt a nagykőrösi gimnáziumban, különösen szép írása volt Tolnai így emlékezik erre: „Amint betegségemből valamennyire felépültem. Arany a folyosón magához szólít: — Ráérne-e maga nekem valamit leírni? — Majd' sírva fakadtam örömömben, hogy a nagy embernek szolgálhatok. — Akkor jöjjön velem azonnal!" Arany a szobájába vezette Tolnait és azt mondta neki: — Üljön lel... Hát én azt szeretném, ha maga leírná az én összes verseimet Két kötetben akamm kiadni. Jó írása van, és úgy hallom, nem jár a szállására senki, ez kellene nekem. Senki ne turkáljon az írásaimban. Ezt ki is kötöm. Nem kívánom ingyen. Maga szegény fiú. — Ez a megjegyzés bántott, mert tudtam, hogy egy krajcárt sem fogok tőle elfogadni. — Jó? Leírja ? — Igen. — De szóról szóra, az utolsó jegyig!" Ilyen volt hát Arany, titkolódzó, szemérmetes, szerény, a hivalkodás messze állt tőle. D. Gy. Hazai magyar kritikai irodalmunk új kötettel gazdagodott, mely kellő figyelmet érdemel; nem kísérletező szemlélete, hanem elsősorban összegező jellege miatt. A kötet legkorábbi írásai ui. 1962-ből, legkésőbbi pedig 1979-ből származik. A közel húsz év alatt született irodalmi kritikák, irodalompolitikai írások válogatása határozott rendszerező elv, átgondolt és kiérlelt szempontok következetes érvényesítése nyomán jött létre. Az egyes fejezetek (írás és tett. Közös dolgaink, A történelem futószalagán. Szemtől szemben) nemcsak témaválasztásában, de belső tartalmában is kiegészítik és erősítik egymást. A kordokumentum jelleg mellett nem egy esetben irodalomtörténeti adalék kerül felszínre, bár a színvonal nem mindig egyforma: az elmélyült, részletekre kitérő és elemző írások mellett találunk napi feladatként vállalt cikkeket is. A legtöbb esetben (és ez a jellemző) Fonod sikeresen alkalmazza és öt vözí a zsurnalisztikái és kultúrpolitikai esszé valamint az irodalomkritikai eszközök nyújtotta alkotói lehetőségeket. A kötet legelső írása (Irodalom — történelmi terhelés alatt) foglalkozik tömören az irodalom helyének, szerepének, külde tésének kérdésével és fogalmazza meg a társadalom irodalom-igényének jellegét is. Eszerint minden sikerült műalkotásban a formai készséghez és a mesterségbeli tudáshoz méltó tartalom is Kell hogy járuljon. mert ezeket az alkotásokat sem ä politika, sem a kritika, sem más nem pótolhatja. Közelmúlt történelmünk példáival bizonyítja az irodalom társadalmi elkötelezettségének szélsőséges értelmezéseit (az ötvenes évek dogmatikus és vulgáris felfogása, mely eltúlozta az irodalom szerepét és funkcióját; a hatvanas évek végén válságba torkolló jobboldali bomlasztó irodalom és művészeti felfogás...), hogy elvethesse azokat és hagsúlyozza a műalkotás társadalomban elfoglalt szerepét és kiemelje a „közéleti fókuszú" szocialista irodalmi törekvések jelentőségét. Mert az igazi mű mércéje Fonod szerint aligha lehet más. mint az, milyen színvolanon és milyen művészi erővel képes ábrázolni a valóságot, az élet bonyolultáságát, ellentmondásait Ebből is kitetszik, és a konkrét müvek bírálatában és más cikkeiben is igazolódik, hogy Fonod alapjában realista ízlésű és szemléletű kritikus és publicista, s így általában azokat a müveket elemzi, amelyeknek lehetősegei a kritikusi értékmérce és módszer szamara szervesen adekvátak. Szabó Béla két kötetéről (Évek sodrában, Hűség), Dobos László regényéről (Messze voltak a csillagok), Gál Sándor novelláskötetéről (Nem voltam szent) mond véleményt, Duba humorát, Tözsér és Cselényi költői fejlődésének mérlegét. Veres János és Tóth Elemér líríkusi életérzését elemzi. Nincs szándékában részletesen analizálni az egyes műveket (köteteket), vázlatos elemzéseket végez inkább és a jellemző írói, költői jegyeket emeli ki és hangsúlyozza. Legtöbbször a költő tár sadalmi témák iránti érzékenységét, gondolatgazdagságát és lírai mélységét kutatja. Külön érdeme a kritikáknak a történeti szempontok hangsúlyozása és ennek alapján az objektivitásra való törekvés — az egyébként a kritikus legnagyobb érdeme. A költők előző teljesítményeinek fényében láttatja a kiválasztott művet, más kritikusok (főleg Fábry) és saját értékelésének közegébe ágyazza a vizsgált anyagot. Kritikai alapállásának jellemzője az eszmei-esztétikai-etikai szigor, melynek ismertető jegyeit és követelményeit így foglalta össze irodalmi lapunk egyik ankétjára adott válaszában: „Hitelesnek, igaznak, tárgyszerűnek lenni — ez a kritika. A müvet kell bírálni. A mű lehet zseniális, közepes vagy fércmü, lehet emberi, elkötelezett, társutas vagy kispolgári, a kritikának azonban a mi körülményeink között marxistának kell lennie." Iránytű és megbízhatóan követendő példa a szerző számára Fábry Zoltán emberi és alkotói attitűdje. „A való anyag teremtett minket..." (Fábry Zoltánról — több műve ürügyén, egyféleképpen) című fejezetén túl, mely a legfontosabb Fábrymüvek méltatásakor a barát, a szövetséges és harcostárs néhány levelét is közreadja, Fonod kritikai írásaiban, irodalomról szóló elvi fejtegetéseiben is mindig visszatér a „stószi remete" példaadó magatartásához és szilárd alapot jelentő véleményéhez. Akár a csehszlovákiai magyarság helytállásának szempontjából, akár jelentős politikai évfordulókra emlékezve, vagy irodalmunk egy-egy alkotójának megközelítésénél a szerző számára mindig segítő forrásul szolgál a vox humána elkötelezettjének töretlen és tiszta embersége, szellemi fegyverzetének teljessége, magyarsága és internacionalizmusa, szocialista eszmeiségü pártossága. Ennek a „Fábry-hagyomány"-nak hatására alakítja ki koncepcióját, módszerét és céltudatosságát a kötet szerzője, ennek a mozgatóerőnek a jelenléte hatja át a kultúrpolitikai célok érdekeben születő írásait, a szlovák-magyar kulturális kapcsolatok, a cseh szerzők, a politikai élet és általában nemzetiségi létünk irodalmi-kulturális vizsgálatát stb. A Fábry számára is ihlető monumentális forradalmár, Ady vizsgálatakor bizonyítja, hogy a magyar költészet egyik nagy korszakváltása éppen nála kezdődik, mert költöiségében korszerű (a szimbolizmus eszközeihez bizonyára a franciák nélkül is eljutott volna), valóságlátásában messze felülmúlja korát és a proletár szocialista költészetig jut el. Innen már csak egy lépés Fonod számára, hogy eljusson a csehszlovákiai magyar szellemiségre szinten nagy hatást gyakorló Móricz Zsigmondig és Illyés Gyuláig, s a szlovák irodalomból Ľudovít Štúr méltatása után Miroslav Válek költészetéig. A gyűjteményes kötet egyik nagyobb fejezete beszélgetéseket és interjúkat tartalmaz, melyekben fontos témaként szerepel az irodalomszervezés, az irodalom és kritika kapcsolata a nemzeti és nemzetiségi öntudat, az író és a társadalom közti
