A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-03 / 27. szám
ÁRNYAKRÓL viszony kérdésének megvilágítása, az el kötelezettség és a kisebbségi magyar irodalmak jövőjének kérdése stb. (Ide tartoznak a Laco Novomeskývel, Veres Péterrel, Méliusz Józseffel készített beszélgetések és az Egri Viktornál, Turczel Lajosnál, Rákos Péternél és a romániai Szervátius családnál tett látogatás eredményeként született írások.) Ezek a beszélgetések sosem a köztes és semleges területeket keresik és mutatják fel; nem kerülik el a rázós vagy annak vélt problémákat sem, nem tartózkodnak a közéleti, azaz a szélesebb társadalmi témák felvetésétől. Fonod ugyanis nem téveszti szem elöl, hogy az elvszeríí kulturális politika elve feltételezi a szenvedélyes közéleti magatartást, azt az írói bátorságot, mely a társadalmi életek szolgálatában állva segíti a társadalmi haladás ügyét. Történeti témák is érdeklik és izgatják a szerzőt, így a szocializmus építésében a legfontosabb nemzetközi és hazai történelmi események előtt emlékező cikkek ben tiszteleg. (A szabadító Oroszország, Csehszlovákia hat évtizede. És hősöket termett a föld, A történelem új fejezete íródott, A Tanácsköztársaság és a nemzeti kérdés. . .) A történelem hősi dokumentumainak idézését ezekben a (vezér-) cikkekben a kommunista meggyőződés, a szocializmus építésének alkotói tudatosítása, a nemzetek és a nemzetiségek további boldogulását óhajtó és akaró internacionalista szellem hatja át. Valójában ezekből az alapmotívumokból sarjadó szemlélet szabja meg és determinálja Fonod véleményét politikáról, irodalompolitikáról, költészetről és alkotói magatartásformáról egyaránt. A tapasztalatok és tanulságok összegezése akár történelemről vagy irodalomról legyen is szó, mindig a konkrét tények és tettek társadalmi hasznossága szempontjából értékelődnek elsősorban, egy olyan szférában, melyben a dokumentáló jelleg mellett nemzetiségi kultúránk háború utáni írásbeliségének ügye a legfontosabb. Úgy gondoljuk, hogy a Fonod által részben kialakított szerep- és funkcióvállalasra nagy szüksége van irodalmi es kulturális életünknek, mert sajnos elég kevesen (nem tudni miért?!) foglalkoznak kulturá lis és irodalmi publicisztikával, azzal a közírói tevékenységgel, mely kellő színvonalon követné a fejlett szocialista társadalomban nemzetiségi életünk elvi és követ kezetes kultúrpolitikai céljainak szolgálatát és bizonyos irányitó, viszonyító és segítő szerep betöltésére vállalkozna az irodalmi-kulturális élet keretén belül. A Vallató idő című kötet hosszú évtizedek kitartó munkájának eredménye, mely felvázolt irányultságával és tulajdonságaival, nyilvánvaló érdemeivel jó példáját nyújtja az irodalmi életünk számára igen fontos kritikusi, közírói és kultúrpolitikai tevékenységnek. Csak remélhetjük, hogy ennek tudatában a szerző elkezdett munkáját a jövőben is aktívan folytatja. ALABAN FERENC 1 Legjelentősebb üzemeink egyikében ■ hatalmas hirdetőtábla figyelmeztette a jámbor alkalmazottakat, hogy — ekkor és ekkor — „dedikációs délutánt" tartanak az üzemi klubban. Nem pőre, hétköznapi dedikációs délután volt ez. Nem. Pazar „autogramiádé". A kifejezést alighanem a hivatásos népművelő vagy az ugyancsak hivatásos faliújságszerkesztő, plakáttervező stb. ötölte ki. Az említett nagyüzem nem sajnálja a pénzét kulturális célokra, így évente két-három alkalommal tömény művészeti, leginkább irodalmi délutánra is futja. Az amatőr művelődési klubok az efféle programok sokkjaitól, akár fel is oszolhatnának. Mert; ki látott már olyat, hogy a szlovák popzene és a szlovák irodalom legjelesebb alkotói közül „csak úgy: a szögről" nem kevesebb, mint tízet leakasztanak. Művelődési klubjaink — szerencsénkre — egy teljes esztendő alatt nem „hoznak" öszsze annyi mindent, mint amit ezek a felszínes, szemre sem igen tetszetős találkozók a „csekélyke" két órás műsoruk alatt. Nem hivatásos művelődési klubjaink kevéske pénzüket átgondoltabban, célszerűbben osztják be. A műsoraik is határozottabbak, szervezettebbek, többetmondóak. Fájó paradoxon ez. Fura kettősség. Amikor a műkedvelő tevékenysége meghaladja a hivatásosét. S tevékenysége mögött valódi érték, és nem „csinált, látszatot játszó" tündöklés van. Szlovák és magyar művelődési klubokban egyaránt. Ne kerteljünk hát: valljuk be őszintén, hogy csakis ott jöhet létre az efféle felemásság, ahol ezt megengedik, szemet hunynak fölötte vagy észrevétlenül, némi lezserséggel doppingolják. E sorok írója egyszer részt vett egy ilyen rendezvényen, ahol nem kisebb személyiség, mint M. Sztelmah, Lenin-díjas író mutatkozott be az egybegyűlteknek. Sajnos, hangját minduntalan elnyomták a fölcsendülő áriák. M. Sztelmah hazájába vitte gondjait-mondandóját, és én, aki a legelső padsorban ültem, láttam, hogy percről percre mint csappant érdeklődése. Magába zárkózott. Kedélyessége eltűnt, és párszor az órájára pislantott. Dehát nem akarom részletezni. » Hanem szólni szeretnék ama bizonyos plakátról, amely üzemünk főbejáratánál díszelgett néhány napig. Ha e plakátra gondolok: úgy vélem: korunk ujjlenyomatához volt szerencsém. Ami a szemlélőnek legelőször is feltűnt, az a sárga, hatalmasra festett spanyolgitár volt, ami a plakát kétharmadát betöltötte. Alatta kéken, haloványan, sápadtan, már-már szégyenkezve egy nyitott könyv lapult meg. És a betűk. Hát igen. Egy tanulmányt érdemelnének. Ugyanis jókora betűkkel a következő szöveget olvashattam : Találkozás Pavol Hamellal, Éva Golovkovával és gitárjaikkal Részt vesznek a szlovák irodalom képviselői: M. Rúfus, V.Mihálik, Š. Žáry, V.Turéány stb ... Nem kisebbíteni akarom Pavol Hammel zenei teljesítményét de öles betűkkel kreált neve alatt Milan Rúfusnak, a szlovák költészet újjáteremtőjének, nemzeti művésznek, esszéírónak, vajon miért csak az M. Rúfus jutott a hatalmas papírlapon, és az is csupán körömnyi sárga betűkkel, és ugyanez lett a sorsa a többieknek is. Hadd írjam ide valamennyiünk nevét. Ennyit igazán megérdemelnek, akik éveken át Így vagy úgy megújítani, gazdagítani igyekeznek a szlovák irodalmat. Álljon itt a neve Margita Figulinak, prózaírónak, nemzeti művésznek, azzal a teljességgel, ahogyan azt az olvasóközönség megszokta. A magáénak vallotta. És a szlovák poéták hadából: Milan Rúfusnak, Vojtech Miháliknak, Štefan Žárynak, Viliam Turčánynak, Pavol Koyšnak, Ľubomír Feldeknek és Kamil Peterajnak. 3 Sokat beszélünk, írunk, nyilatkozunk ■ korunk felemásságairól. És csupán az nyugtathat bennünket, hogy a történelem igazolja; minden kör magában hordozta ellentmondásait. Ott voltam szükebb pátriám eldugott falucskájának kínnal-keserwel kifűtött, gyufásdoboznyi kultúrházában egy emlékezetes író-olvasó találkozón, ahol senki sem kívánta a „műsoros est" végét. „írók jöttek közénk, mondani akarnak valamit" — és nem kellett villámtréfákkal, aprócseprő fűszerezésekkel doppingolni a napi teendőiktől megfáradt hallgatókat. v Mert figyeltek. Nem dicsekvésként mondom: mi, a jelenlevő alkotók, kezdő írók és költők, akik éppencsak néhány sikerült vagy félresikerült publikációt mondhattunk a magunkénak, vettük a „lapot", és a magunk módján igyekeztünk. Művelődési klubokat és kultúrházakat látogatva természetesen ilyesmivel is találkozik az ember. De sajnos gyakran megtörténik, hogy csalódik a „betoppanó" vendég. Mást kap, mint amire vágyott. „Szép szó" helyett, költői, írói szövegek helyett recsegő gitárzenét, urambocsá', „citera- és egyéb zenedarabokat", de szó esik a faluszépitési akciókról vagy a község közművesítéséről; nemegyszer kínos örlödés az egész. A Szép szó elmarad. És elmarad az egészséges ösztökélés is az önművelésre. De szólhatnék arról is, amit egyik ígéretes költőnk mondott _ „A másfél órás popzenei rádióműsor árnyékában megfér a „Tíz perc irodalom". Dehát e jegyzetet is egyszer le kell zárnunk. VAJKAI MIKLÓS Szentpétery Ádám grafikája
