A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-29 / 22. szám
ZS. NAGY LAJOS írók-történetek MIRCEA, JÓZSEF ATTILA FÉLTESTVÉRE A KISZ lapjának, a Magyar Ifjúságnak egyik, 1958-as februári számában egy érdekes fényképet láthatunk. József Áron második felesége, illetve özvegye öleli át rajta akkor 34 éves fiát, József Mirceát, illetve losif Risa Mirceát, mert eredetileg, losif Risa Áronnak hívták József Attila apját. Mircea olyan megdöbbentően hasonlít féltestvérére, Attilára, hogy össze lehet téveszteni vele. Arcállása, haja, homloka, szeme, szemöldöke, bajusza, szinte ugyanaz, mint féltestvéréé és bizonyára az alakja is hasonlít, bár a mellképen ez nem állapítható meg. József Áron özvegyére. Kiss Juliannára, illetve Piszika Vasile kövezömester feleségére (az asszony másodszor is férjhez ment) és Mirceára Temesvár külvárosának, a Kardos-telepnek egyik házába leltek rá. a Vera Inber utcában laktak. Akkoriban ez a felfedezés nagy szenzáció volt, bár előre kell bocsájtanunk. hogy Méliusz József erdélyi író már 1940-ben írt arról a Brassói Lapokban, hogy József Attila apja állítólag Temesváron ólt és ott is halt meg. Ennek a közlésnek azonban akkoriban nem adtak hitelt, s így a kutatást meg sem kezdték. Erre csak az ötvenes évek második felében került sor. Dános Miklós annak idején több riportban is beszámolt a családnál tett látogatásáról: „Régi ismerősként köszöntjük a családot, ilyenkor délután itthon van a mama, ez az idős, őszhajú. termetes asszony. Ott ül az asztal mellett Piszika Vaszila kövezőmester, özvegy József Áronné második férje és amott, a díványon ül magábaroskadtan, Mircea — vagy ahogy itthon hívják Puju — Attila öccse, féltestvére. Súlyos tragédia áll emögött a fiatalember mögött: Crajován született 1924-ben, szép, egészséges gyermek volt, de hároméves korában paralízist kapott, megbénult, félember lett belőle." Mircea arcvonásai, első pillantásra, nem árulják el súlyos betegségét. Értelmes szemek, szabályos vonások. A fotóriporter megörökíti őt, együtt a mamával, a Magyar Ifjúság számára. „Ugye, mennyire hasonlít Mircea arca a József Attiláéhoz?" — teszi fel a riporter a kérdést. Mircea anyja elmondja, hogy Mircea szinte magatehetetlen és úgy kell rá ügyelnie, mint valami kisgyermekre. Azt is elújságolta az asszony, hogy Mirceát, aki süketnéma s így mindent nehezen lehet vele megértetni, nemsokára szanatóriumba viszik s majd a román állam gondoskodik róla. Hogy mi lett a további sorsa, javult-e az állapota, arról nem tudunk. Arról sem hallottunk, él-e még? Egyébként a Plopi-telepi, vagy más néven a Kardos-telepi szegényes házban, amelyet a harmincas években József Áron építtetett, érdekes párbeszéd alakult ki Szabolcsi Miklós és az özvegy között. Szabolcsi megkérdezte, hogy József Áron beszélt-e a Pesten hagyott családról. — Ó, hogyne beszélt volna! — válaszolja az asszony. — Azt mondta, hogy kivándoroltak Amerikába. Egy képet is őrizgetett nagy szeretettel. — Megnézhetnénk a képet? — kérdezte Szabolcsi. — Persze, itt van — és az asszony előveszi azt a mindnyájunk által jól ismert fényképet, ahol József Áronné, Pöcze Borbála Attilával. Etussal és Jolánnal néznek szembe a lencsével. Ha még egy szemernyi kétség maradt, akkor ennek a képnek a bizonyító ereje végképp szertefoszlatta azt. Minden kétséget kizáróan József Áron háza ez, a József Attila édesapjáé — írta beszámolójában Dános Miklós és Pintér Lajos. Egyébként József Áron hallott egyet-mást fia hírnevéről és azt hitte, hogy Attila valamilyen ügyvédféle Pesten. Jolán viszont megemlítette, hogy egyizben még a világháború előtt találkozott az apjával. Egy sötét és hideg novemberi estén a kapualjban megszólította öt egy idegen és a családról érdeklődött, végül egy koronát nyomott a markába és eltűnt. Lehet, hogy József Áron volt? Ki tudja, mi történt volna, ha József Attila tudomást szerez az apja létezéséről, házasságáról, féltestvéréröl ? A megrázkódtatás talán még jobban siettette volna végzetét. A költő művében tisztán áll előttünk az apa, aki „nekivágott Amerikának". Talán jobb is így. D. Gy. JUBILEUMI TÁRLAT A DUNAMENTI MÚZEUMBAN Ritkán fordul elő, hogy a komáromi (Komárno) Dunamenti Múzeum kiállítási termébe egy kiállítás megnyitásakor nem férnek be a látogatók. Márpedig 1982. április 16-án ez történt. Ezen a napon a Szlovák Képzőművészek Szövetsége, a járási párt- és állami szervek, valamint kulturális intézményei képviselőinek jelenlétében nyitották meg Barta Cyprián Majerník díjas festőművész jubileumi tárlatát A kiváló festőművész ebben az évben ünnepli 60. életévét és több mint 30 évnyi nagyszerű képzőművészeti tevékenység áll mögötte. A Dunamenti Múzeumban megrendezett kiállítás művészetének keresztmetszetét tárja a látogató elé. Barta Gyula képei több ország nagyvárosainak kiállító termeit bejárták. Nagy sikert arattak Moszkvában, Leningrádban, Budapesten és más európai városokban. Barta Gyula Párkányban (Štúrovo) született, ezen a vidéken töltötte ifjúkori éveit. Ma ugyan Bratislavában él, de nagyon sokszor el-eljár e vidék községeibe, városaiba, így Komáromba is. Sok-sok ismerőse, jóbarátja él a Csallóközben és a fiatalkori emlékek is csalogatják őt erre a vidékre. A származás jogán döntött úgy, hogy szőkébb pátriájában mutatja be életművének legalább egy részét. Mit is láthat a kiállításon a közönség? Elsősorban a művész festészetének különböző korszakaira jellemző olajfestményeket és kombinált technikával készített alkotásokat. Barta Gyula bizonyos új stílusformát hozott a szlovák képzőművészetbe. Szerepelnek a kiállításon még az ötvenes években készült illusztrációk és a későbbi években tervezett nagyméretű képzőművészeti alkotások tervvázlatai. Barta Gyula szívesen örökít meg építkezéseket, gépek mellett dolgozó embereket. A kiállított művek elsősorban a szocialista építést, a társadalom életének változásait, a régi világ korszerűvé válását tükrözik vissza. Dr. Kolozsi Ernő „HA EN EZT A KLUBBAN ELMESÉLEM!" Egy tévéfilmben, amolyan bohókás kémhistóriában ismételgeti a fenti mondatot a főhős, akinek a nevét elfelejtettem, azonban ez a kijelentése, amellyel egy-egy filmrészletet lezár, mostanában gyakran eszembe jut. Nem egészen véletlenül. Az írószövetség klubjában szeretnék megebédelni, egyrészt mert éhes vagyok, másrészt, mert ott nagyon jól főznek, harmadszor mert jó sörük van, s végül mivel tagja vagyok ennek az eminens klubnak. Igen ám, de nincs itt a klubigazolványom. A portás, aki egyébként nagyon jól ismer, elém áll és kéri az igazolványt. Arra kérem öt, hogy ne tréfáljon velem, az igazolvány most ugyan nincs nálam, dehisz csaknem puszipajtások vagyunk, nyugodtan beengedhet egy félórára. Úgy áll előttem, mint egy arkangyal, szinte a tüzes kardot is látom a kezében. „Csak igazolvánnyalľ'-kíáltja harsányan és buzgón terelget kifelé. Déja vu! Ha jó! tudom, ezt a sejtelmes érzést nevezik így a franciák. Mintha már lettem volna ilyen helyzetben, csak az nem jut eszembe, hol és mikor. A klubigazolványt általában magammal hordom, most véletlenül egy másik ruhám zsebében maradt. Azt a ruhámat a tisztítóba vittem, tehát elképzelhető, hogy az igazolványom is kitisztíttatik, s hogy ezek után számomra az írószövetség klubja lesz az ..elzárt mennyország". A hosszú utcán végesteien végig azon töprengek, mikor keveredtem hasonló helyzetbe. Az intenzív gondolkozás, szerényebben a makacs fejtörés néha eredményhez vezet. Ötven méternyire az írószövetség klubjától már eszembe is jut Mihail Bulgakov neve. S már látom is A Mester és Margarita egy remek jelenetét, mintegy rávetítve az írószövetség palotájának üvegfalára: — „Maguk írók? — kérdezte a nő. — Föltétlenül — válaszolta Korovjov önérzetesen. — És hol az igazolványuk ? — makacskodott a nő. (.........) — Tehát, ha meg akarunk győződni arról, hogy Dosztojevszkij író, vajon az igazolványát kell-e kérnünk? Nem, vegyük elő bármelyik regényének bármelyik lapját, és igazolvány néikül is azonnal meglátjuk, hogy íróval van dolgunk. Egyébként, azt hiszem, nem is volt semmiféle igazolványa . . . mit gondolsz? — fordult a Behemóthoz. — Akármibe fogadok, hogy nem volt — erősítette meg a kandúr;" Arra gondolok: ha most itt lenne Behemót, Bulgakov remekművének hatalmas kandúrja, igazolvány nélkül is jó ebédhez jutnék. De nincs itt sem ö, sem Korovjov, így hát csak legföljebb érveikkel hadomászhatok, azt is csak így önmagámban, ótvenméternyire a remek üvegpalotától. De ön nem Dosztojevszkij — mondta a nő . . . — Ki tudja, ki tudja! — válaszolt Korovjov. — Dosztojevszkij meghalt — mondta a nő. de eléggé bizonytalanul. — Tiltakozom! — kiáltott fel szenvedélyesen a Behemót. — Dosztojevszkij halhatatlan. — Az igazolványokat kérem, polgártársak! — szajkózta a nő. Korovjov azonban nem adta meg magát. — Már engedje meg, de ez igazán nevetséges! — méltatlankodott. — Elvégre nem az igazolvány teszi az írót, hanem az, amit ir. Honnét tudhatja kegyed, milyen gondolatok rajzanak az én fejemben?" Tovább is idézhetném a két Bulgakov-figura érvelését, oldalakon át. épp csak nincs kedvem idegen toliakkal ékeskedni. Lehet, hogy a kedves olvasó már ezt is megsokallotta. De ha én ezt a klubban elmesélném! A helyzetem viszont reménytelen: igazolvány nélkül — akárcsak körülbelül ötven evvel ezelőtt a Behemótot és Korov jovot — akkor sem engednének be. ha én lennék Dosztojevszkij. Tehát el sem mesélhetem a klubban, hogy mi történt velem. UTAZNI KEK! Semmi kerek évforduló, semmi apropó, váratlanul mégis eszembe jut első moszkvai és első szicíliai utam. Talán azért, mert semmi reményem sincs arra, hogy az idén külföldre küldenek. Pedig Salvador kivételével — ahol az újságírókat lelövöldözik — elutaznék bárhová, s hoznék szép, izgalmas, eleven riportokat. Amikor Moszkvába készültem, vettem magamnak egy szép zöld vadászkalapot. Vaddisznó sörte volt a bal fülem mellett Moszkvában akkor tizenöt fok volt fagy pont alatt és a szél is fújt irgalmatlanul. Regényekből, filmekből tudtam, hogy ilyenkor a moszkvai férfiak szdrmekucsmában járnak, feltehetően feltűnési viszketegségbő! vásároltam azt a vadászkalapot, amit már másnap (ott-tartózkodásom másnapján) lesodort fejemről a szelíd moszkvai szél. „Kalapom a Moszkván úszkál .. .!" — énekeltem bánatosan a Vörös téren. Legényesen, hajadonfőtt mentem be a Gumm-áruházba, ahol előbb rajtam csodálkoztak, miféle nációból való vagyok, hogy meg sem kottyan nekem ez a moszkvai hőmérséklet, később viszont én ámuldoztam azon, hogy a moszkvaiak ebben az agydermesztö hidegben . .. fagylaltot esznek. Az ember ne legyen válogatós, azt egye, amit a többiek, itthoniak. Vettem tehát egy tölcsér fagylaltot. Viszont észrevettem (egyik nem mindennapi képességem, hogy egyszerre több irányba is tudok figyelni!), az egyik pult mellett vodkát árulnak. Kérdem a szomszédomtól: ez pedig mire jó? A legjobb orvosság ebben a bolond hidegben — válaszolta. 14
