A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-29 / 22. szám
Az ember ne legyen válogatós! Átsétáltam az említett pulthoz és vettem (mivel itt a féldecit nem ismerik) száz gramm vodkát. És az egészet beléöntöttem a fagylaltba. Először körém gyűlt az egész Gummáruház. „Itt van egy bolond, valahonnan az Északi-sark-ról!" — kiabálták egymásnak vidáman a meghökkent moszkvaiak. Később azonban, amikor már megunták fogfájós ábrázatomat — a fenti keveréktől tudniillik megfájdultak a fogaim — szép lassan faképnél hagytak. Jómagam persze nem csodálkoztam azon, hogy midőn végre elindultam hazafelé (Bukarest szálló), a Gumm valamenynyi vendége vodkás fagylaltot nyalogatott. Télen, tizenöt fokos hidegben ez a legjobb orvosság — közölte velem egy irkutszki vegyészmérnök. Nagyon barátságos volt, s barátságos viszonyunkat nem akartam elrontani azzal, hogy közlöm vele; ez a gyógyszer az én saját találmányom, s hogy még csak szabadalmi díjat sem kértem érte ...! GÖRÖG-RÓMAI ASZÚ SZIRAKÚZÁBAIM Csupán két hónapot megyek visszafelé az időben és máris egy szirakúzai dombtetőn találom magam. Alattam a görög—római színház. És agávek. Mindenik olyan ferde, mint az öregasszonyok foga. Az itteni hőmérséklet harmincöt celzius fok. Meg kell bolondulni a melegtől. Már Prágában figyelmeztettek bennünket, hogy a „maffia” szót Szicíliában nem szabad kiejtenünk. Tudomásul vettem és csak némán, eltikkadt torokból suttogom magam elé: „Óh, drága maffia, vigyél valami hűvösebb helyre!" És megjelenik zabosi szomszédom, a kocsmáros, és amolyan pici sajtárból (zsétár) sörrel kínál. Mindössze kétszáz líra, mondja, de nagyon sandán mosolyog. Egyszóval tudomásul kel! vennem, hogy Szirakúzában egy féldeci sör kétszáz lírába kerül. Tudomásul veszem és átnyújtok négyszáz lírát a zabosi szomszédnak. S míg szép lassan nyeldesem a „szicíliai sört”, szinte kővé válók a csodálkozástól: Hol az ördögben tanult meg ez az ember ilyen jól olaszul? Később, amikor már lent ápoltak a Ponte nevű légkondicionált szirakúzai szállodában, az egyik kedvesnővér közölte velem: nagy élményben volt részem, az egész turista-rakományból nekem volt bátorságom megkóstolni a legjobb — hiszen az Etna lankáin termett — szicíliai aszúbort. Hát kérem: semmi kerek évforduló, semmi apropó, mégis ilyesmik jutnak az eszembe. Freud úr nyilván azt mondaná, hogy TUDAT ALATT külföldre vágyom. Elképzelhető, hogy az emberben élnek ilyen tudat alatti vágyak? Gyalamász király szerepében Várady Béla nyújt emlékezetesen jó alakítást (Bodnár Gábor felvételei) Hizsnyai Zoltán és Náget Erzsébet a mesejáték egyik jelenetében ŐSBEMUTATÓ-GYEREKEKNEK Tény és való, hogy a dél-szlovákiai tájak gyermekközönsége, sajnos, nincs különösebben elkényeztetve az aktív nézőt nevelő színielőadások tekintetében. Férfiasán be muszáj vallanunk, hogy gyermekirodalmunk mennyiségi és minőségi fogyatékosságaihoz hasonlóan, nincs számottevő s alaposabb értékeket felmutatni tudó gyermekszínházi gyakorlatunk sem. Okvetlenül jó jel ezért, hogy az utóbbi két-három évadban, a Töklámpás, a Szélkötő Kalamona és újabban Gyüre Lajos mesejátéka: A becsületes molnárlegény színre kerülése ürügyén, egyre gyakoribb vitatéma a hazai magyar gyermekszínházi produkciók ügye. Bántó viszont, hogy e vitát sokan mintha eleve lefutottnak, eldöntöttnek tekintenék — gyakorta és sok helyütt fitymáló ajakbiggyesztés, lemondó kézlegyintés kíséri a különböző véleményeket. Pedig alaposan téved, aki — legyen az illető hivatásos népművelő vagy gyakorló színházi szakember — fölényesen lekezelő véleménnyel van a jó, a játszva tanító és tanítva játszó, esztétikai értékeket hordozó, a gyermekek világképét s ízlését fejlesztő színpadi alkotások fontosságáról. Örvendetes, hogy színházunk az olykor bizony elkedvetlenítően gátló körülmények ellenére céltudatosan, az esetleges bukás vagy a gyermekeknek szánt bemutatók körüli viták kockázatát is vállalva, mostanában évadonként legalább egy gyermekszínházi produkció műsorra tűzésére törekszik. Más kérdés, hogy eme pozitív szándék — legalábbis egyelőre — egyszer a kirivó szerzői-dramaturgiai fogyatékosságok, másszor egyfajta művészi felületesség révén, nemigen jár a kívánt sikerrel. A szerteágazó vélemények, az olykor homlokegyenest ellentétes nézetek ellenére mégis úgy érzem, egyvalamiben mindenképp megegyezik területi színházunk vezetőségének, mindkét társulat színészeinek, rendezőinek illetve az előadások értékelésével megbízott kritikusoknak és más szakembereknek véleménye. Abban, hogy a gyerekeknek szánt mesejátékok ugyanolyan összpontosított alkotói figyelmet s ugyanolyan létfeltételeket igényelnek, mint bármely egyéb jó színházi produkció, természetesen, a közönség életkori és lélektani sajátosságainak figyelembe vételével. Régi színházi törvény ugyanis, hogy a gyermek, még serdülőkorban is, a leghálásabb és a legőszintébb közönség. Azonnal lelkesedik, ha a jelmezek és a díszletek erre buzdítják, ha a darab fordulatai követhetőek; viszont közömbös marad számára a történet, ha a színpadon játszódó cselekményben „nem ismerhet magára", a saját világára. Mindennek tükrében vajon miképpen állja meg a helyét a kassai (Košice) Thália Színpadon Gyüre Lajosnak a bratislavai Népművelési Intézet tavalyi mesejáték-pályázatán díjat nyert darabja, A becsületes molnárlegény? Egy mondatba sűríthető válaszom: élvezhető, a gyerekek figyelmét többnyire aktívan lekötő, ám az átlagosnál sajnos semmivel sem jobb gyermekszínházi produkció Miska, a becsületes bodrogközi molnárlegény kalandosnak szánt története. Gyüre darabja igen sok elemet tartalmaz a mesék világából. Általában az ismert, más mesékben is használatos sémákat teszi maivá, ezzel próbálva hidat teremteni mese és valóság között. Kétségtelen erénye ennek az íróilag egyébként eléggé jellegtelen darabnak, hogy ezzel a módszerrel a didaktikus tartalmat is sikerül elviselhetővé, „fogyaszthatóvá" tennie. Igaz, maga a cselekménybonyolítás nem éppen eredeti, de kárpótolásképpen legalább fordulatos, amit a gyerekek azonnal észrevesznek és kiváncsi figyelemmel meg is hálálnak. Az is előnyére válik az előadásnak, hogy e meseszerűség alapvetően emberi beállítottságú, úgyhogy ezáltal a cselekmény fordulatai is könnyebben követhetőek, befogadhatóak, ami a helyenként felbukkanó pedagógiai tartalmat is színpadilag olvashatóbbá teszi. Például a rossz megtestesítői: Gyalamász király és öntelt felesége, illetve butácska lányaik, Abigél és Kunigunda nem elsősorban gonoszak vagy gyűlöletre méltóan rosszindulatúak, hanem rettentően hiúak és önzöek. E tulajdonságaik időnként tehetetlen dühöngéssel, ügyetlenséggel és kapzsisággal párosulnak — ami bőven elegendő ahhoz, hogy nevetségessé váljanak. A széksorokban fölcsattanó nevetés szinte megsemmisítő erejű, úgyhogy egyben már a rossz méltó büntetése is. Az előadás legizgalmasabb figurája Bibircsók, a minden lében kanál udvari tanácsos. Lengyel Ferenc ebben a szerepben felvonultatja mindazokat a negatívumokat, amelyeket az efféle embertípusokkal kapcsolatban emlegetni szoktak: Bibircsók a hiúságon és az önimádaton, a tülekedő hajbókoláson kívül még hisztérikus, toporzékoló és következetlen. Sok-sok szerepen edződött színészünk ezeket a tulajdonságokat groteszk mozgással húzza alá és teszi tanulságosan nevetségessé. Mint általában, ezúttal is a rossz megtestesítőivel szemben állnak a jók. Sajnos azonban, ezek a darab leghalványabban megírt szerepei. Miska, Annuska, a Molnár és az Öreg molnár alakítóinak (Hizsnyai Zoltán, Kádek Rita és Gyurkovics Mihály) nem sok lehetőségük van eleven lények ábrázolására. A darab végkicsengése: Miska kalandos álmának befejeztével elnyeri Annuska kezét, úgyhogy végül a fiatalság akarata, leleményessége győzedelmeskedik. Kérdés azonban, hogy a gyerekek számára a cselekménybonyolítás miértje érthetővé válik-e az előadás folyamán? Véleményem szerint a gyerekközönség — írói hiba révén — nem érzi át igazán a konfliktushelyzetet, úgyhogy ana sem kényszerül választ keresni magában, hogy voltaképpen miben áll ennek a molnárlegénynek a címben is hangsúlyozott becsületessége ?! A stílusában egységes, helyenként újszerű színpadi megoldásokra törekvő rendező: Csendes László tisztában lehetett a mesejáték szerzői gyöngéivel, valamint azzal is, hogy az előadás dinamikájának és tempójának pillanatnyi esése azonnali unalmat eredményezhet. Ezért szinte állandó mozgást létesít a színpadon, amiben főként a manókat, madarakat, gyerekeket és poroszlókat megelevenítő László Géza és Krausz Tivadar vannak nagy segítségére. Gyalamászék királyi családját Várady Béla, Kövesdi Szabó Mária, Kiss Ágnes és Mihályi Mária játsszák, Bibircsókné figuráját Gombos Ilona karikírozza mulatságosan, a Mézeskalácsosnét V. Szabó Rózsi játssza harsány kedéllyel, a Lacipecsenyésné szerepében pedig Náget Erzsébet mutatkozott be figyelemre méltó tehetséggel. Az előadás sikerében Csóka Editnek, Szopták Zoltánnak és Verebéty Józsefnek van még része. Kitűnőnek találtam Kopócs Tibor élénk, erőteljesen színes színpadképeit, de a jelmezek is találóak. Varga Ervin koreográfiája és Ág Tibor eredeti hangulatú zenéje szintén az előadás pozitívumai közé tartozik. Nagyszerű ötletnek tartom, hogy Szigeti László Dél- Szlovákiában gyűjtött molnárdalokat tartalmazó és a gyerekek kezébe színházi kifestőfüzetként kerülő színlapot szerkesztett az előadáshoz. Befejezésül már csak annyit, hogy pusztán a gyermekelőadások alapján — természetesen — nem lehet általánosítani a színház művészeti színvonalára. Jó, hogy területi színházunk mindkét társulata vállalja a gyermekszínházi előadások bemutatását is. De ezzel a kötelezettséggel egyben kötelességek is járnak. Elsősorban a szerzői-dramaturgiai igényesség növelése, valamint a nevelési célokat egyszer pontosabban, másszor viszont „olvashatóbban" megfogalmazó játékstílus kialakítása. Ezt tartom az utóbbi másfél-két esztendőben látott, gyerekeknek szánt, hazai magyar színházi produkciók legfőbb tanulságának. MIKLÓSI PÉTER 1 rt
