A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-19 / 25. szám

Ismeretes, hogy a világhírű, 52 éves görög színésznő, Melina Mercouri a kulturális miniszter Andreasz Papandreu kormányában és ezt a feladatát igen komolyan veszi. Most azt a célt tűzte maga elé, hogy az antik Hellászból a világ különböző részeibe elhurcolt műkincseket visszaszerzi. Legutóbb régi, személyes ismerősének, Francois Mitterand francia köztársasági elnöknek is levelet írt, azzal a céllal, hogy a párizsi Louvre-ban levő világhírű görög szobrot, a milói Vénuszt visszaszerezze. A Schweizer Illustrierte szerint ezen a ponton megszűnt a barátság. Mitterand nem is válaszolt Melina levelére.

Michel Gyarmathy párizsi revüszínházában, a Folies Bergére-ben hagyomány, hogy minden műsor címében szerepel a „folie" szó, egyes vagy többes számban. Nos, a minap bemutatott új műsor a Folies de Paris egyszerű, de „blickfangos" címet viseli. Főszereplője a spanyol származású. de francia nevű Norma Duval, aki nemcsak szép, de kiválóan énekel és táncol, kedvesen játszik. Egyszóval: vérbeli revüprimadonna.

A téma örökzöld s mint az ilyenekről általában, — erről sem lehet újat mondani. Olyannyira nem, hogy az újságírói gyakorlatban érvényes normák szerint még egy kezdőnek sem illik a tolla hegyére, hogy a kivágott fákat így, vagy úgy elsirassa. Az alábbiakban mégis ezt szándékozom elkövetni. Mert mit tegyen a magamfajta régebbi róka, ha ez az örökzöld téma időről időre kitartóbban és gyakrabban tér vissza, mint holmi családi, vagy egyéb más évforduló. Ráadásul ez, — ellentétben az évfordulókkal

— korántsem vidám ünneplésre, vagy a velejáró lerészegedésre ad okot, hanem inkább a füstölgő mérgelődésre.

A fákról van tehát szó.

Nem, nem az „örökzöld" fákról, ellenkezőleg: a kivágottakról, melyeknek ágán már a trópusi tavasz sem fakaszthat zöldet. A barbár módon elpusztítottakról. Nemcsak úgy általában, uborkaszezoni csevegésképpen, hanem meghatározott fákról, amelyeket vagy két kilométernyi útszakaszon irtottak ki rügyfakadás közben, méghozzá a belvárossal oly szorosan érintkező, korántsem jószagú gyárnegyedben, ott, ahol a zöld fontosabb, mint egy falat kenyér. Módszeresen, remekül felszerelve, igazán modern mechanizmusokkal estek neki a fáknak. A gyökereiket nem ásták, nem tépték ki a hagyományos módon, hanem egy hatalmas fúróval szétforgácsolták azokat a földben. Platánok, gesztenyék, kőrisek voltak. Évente dús lombot nyitók, már régen nem csemeték, de még korántsem matuzsálemek. Az írtóhadjárat talán három napig sem tartott, mert a „kivitelezők" oly buzgó szorgalommal dolgoztak, amihez hasonlót még a tűzoltásnál is csak katasztrófafilmekben láthat ez ember. Ennek ellenére, a törzsek, a faroncsok eltakarítása már másfél hónapja halasztódik. Vajon miért? Elképzelhető, hogy azért: hadd lássák az emberek, mi az, amit nem szabad elkövetni?! Hadd okuljanak és borzongjanak az egyszerű, békés járókelők, és álljon előttük elrettentő példaként, milyen elszomorító is a kivágva heverő fatörzsek látványa. Hiszen sosem lehet tudni, nem lappang-e valahányunkban a potenciális faírtó. Mert hogyan is tanulnánk meg egyébként az oly aktuális és sokat hangoztatott tilalmat, miszerint a városi fát

— és a fát általában — kivágni bűn. Kivált ott, ahol több a ház, mint a fa.

Értem tehát e körmönfont pedagógiai taktikát, illetve érteném, ha úgy tudnám, hogy e fák sorsa fölött a járókelők döntöttek így, illetve, hogy ők döntögették volna ki a derék törzseket. De hát tudom, nem ők a tettesek, s talán nem is azok, akik a baltát felemelték, hanem inkább azok, akik e fairtás engedélyezéséért ide meg oda folyamodtak, mert rekonstrukciós elképzeléseik megvalósítása nem tűri a fát. No persze, e kérelemnek valaki nyilván helyet is adott, így a fák kivágásáról bizonyára írásos engedély is készült valahol.

Mert ha nem tudná a kedves olvasó, a közterületi növényzet kiirtásához engedély szükséges. Aki enélkül szakít le csak egyetlen szál tulipánt is valamelyi parkban és rajtakapják, az olyan pénzbüntetésnek örülhet, hogy gyorsan fölismeri: ebből a pénzből megvehette volna egy virágüzlet teljes tulipánkészletét.

Nem vagyok tagja semmilyen természetvédő mozgalomnak vagy egyesületnek, mert sem időm, sem türelmem nincs hozzá, hogy évzáró és rendes gyűléseken hallgassam a megmentett és kiirtott fák adatait felvonultató referátumot. Mert félek, hogy neveletlenül és indulatosan belebeszélnék a szónoklatba, valami olyasmit mondván, hogy a természetet nem lehet csupán értekezleteken megvédeni.

A kidöntögetett fák láttán első dühömben arra gondoltam, megyek, és figyelmeztetem e pusztításra az illetékeseket, de aztán eszembe jutott, hogy hiába tenném, mert feltehető, hogy az akciót ugyanott engedélyezték, ahol előzőleg megtiltották. így tetszik logikusnak. Mert hiszen felmentést valami alól csak az adhat, aki a tilalmat elrendelte. S ha én ennek tudatában mégis buzgón odamegyek az illetékesekhez, akkor biztosan megmagyarázzák nekem, hogy a fák kivágása elkerülhetetlen volt, fontosabb szempontok érdekében történt, — nevezetesen a régen épülő, de lassan talán elkészülő központi autóbusz- pályaudvar bekötő-forgalmának kiépítése érdekében.

Csakhogy én nyakas ember vagyok, nem hagyok magamnak beszélni, talán azért is,

mert tudom, hogy a fa az nem gyomnövény ami három hét alatt újranő, így aztán sokkal hatékonyabban irtható a gyomnál. Satöbbi.

Tapasztaltam mindezt pontosan a virágkiállítás ideje alatt. Tudvalevő, hogy erre az eseményre az ország minden szögletéből hogyan özönlöttek a látogatók — látni és csodálni: milyen nagyszerű a természet. A virágkiállításon magam is megfordultam, de az óriási tömegtől nem láthattam a virágokat, azt tehát, ami színes, tarka. Láttam viszont a szobazöldeket s köztük a cserépben vegetáló törpefákat, díjnyertes példányokat, melyek értéke a szakemberek szerint egyenként is többtízezer korona, lévén az ilyen törpefa nem mindennapi kertészbravúr. Értéküket külön növeli, hogy igen kevés van belőlük.

Ezekután minden világos lehet: azért vágják ki a köztéri nagy fákat, hogy ilyenformán növeljék a megmaradtak értékét? Végezetül már csak az marad tisztázatlan, miért került sor e látványos fairtásra éppen áprilisban, az erdők és a fák havában. Persze, azt is jó lenne tudni, miért januárra datálódik az alábbi látvány: fagyoskezű emberek az egyik belvárosi téren süldökorú, három-négyméternyi fákat ültetnek. Ezek a fák már régen nem csemeték. Köbméternyi földkockában telepítik ide őket valamelyik erdőből, a tér földjébe . .. illetve dehogy a földjébe. A téren nemrégen még régi, alápincézett házak álltak. A házakat lebontották, a pincék téglája maradt a földben. Ebbe a „téglatalajba'’ ástak gödröket, aztán ide ültették a fákat. Gyökerüket megöntözték, törzsüket kikötötték — védendő őket még a szél ellen is. Gondolom, mindez egy fásítási program keretében történt, mert ugye kell a zöld, nagyon kell. Más kérdés, hogy abban a tégla- és törmeléktalajban meddig lesznek zöldek ezek az örökzöldek. Naponta látom őket. Egy részük megfogant, a többi pedig olyan, mint a kukába dobott karácsonyi fenyők februárban.

A téma csattanója ezúttal elmarad, mert ami hosszan folytatható, azt most egyszerűen abbahagyom, nem folytatom, mert félő: a fák védelmében szinte haszontalan, hiábavaló minden beszéd. Már hogyne lenne az, amikor a törvény sem képes mindig megvédeni a fákat.

(KESZELI FERENC) (FOTÓ: GYÖKERES GYÖRGY)

9