A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-12 / 24. szám
— Jó a színe, édesanyám — fordította Pista másra a szót, hogy elterelje az anyja figyelmét. — Egészen kivirult a kórházban. A végén még férjhez megy. — De nagy bolond vagy, te kölyök, hogy mik nem jutnak eszedbe ... Férjhez menni, még mit nem!... Apád halála után megkörnyékeztek néhányan, mégsem álltam kötélnek, pedig akkoriban még nem voltam öreg, meg utolsó sem éppenséggel. — Csak azt ne mondja, hogy miattam nem ment férjhez! — Már pedig pontosan miattad, ha tudni akarod! — Nem akarta, hogy mostohám legyen? — Nem bizony ... Mondtam már, hogy lassabban! — Jó, jó, csak ne morgolódjon örökké ... Az út két oldalán már javában arattak. A hatalmas táblán mint óriásra nőtt bogarak kúsztak a kombájnok harapva a gabonát s köpve az aranyló magot. A kertészet táján meg erősen öntöztek. Olykor, olykor összeölelkeztek a vizsugarak és közben szivárványoztak is. — Sokat éheztél, míg elvoltam? — Dehogy éheztem: jól főznek a szövetkezet konyháján. Ez apró tűszúrásként érte Pálosnét. — Jóízűen meg is etted? — Meg hát! — Mindent, amit főztek? — Mindent. — Fene a bendödre! Otthon meg milyen válogatós vagy. Egyszóval: nem hiányoztam! — Azt nem mondtam. — Már pedig pontosan azt mondtad! — Ugyan ne találgasson, édesanyám! — Én csak az igazat mondom — sóhajtott nagyot Pálosné. — így van ez. Ha egyszer megöregszik az ember, nem kell senkinek, a saját gyerekének sem. Hát ezt is meg kellett érnem. — Beszél a nagyvilágba!... Most már tudom: ez hiányzott magának a kórházban. Ott nem zsörtölődhetett, mert nem volt kivel. Már csak vártam, hogy mikor kezdi el. — Majd megtudod, hogy ki voltam, ha végleg kiesik kezemből a munka, mert kiesik, aztán mi lesz veled?... Maholnap betöltőd a harmincat és eszed ágában sincs megházasodni. Mikor nő már be a fejed lágya? Asszony nélkül akarsz megvénülni? — Nem szűkölködöm, elhiheti. — Azt elhiszem, mert hallom. — Ugyan, ugyan! — Az embernek lesül a bőr a képéről... Tán a szomszédék Andrisára mutogatnak ujjal az emberek: „Ehun meg a falu .. Uram-isten, még kimondani is szégyellem. Falu bikájának neveznek, ha tudni akarod. Szégyellhetnéd magad mérnök létedre! — A mérnök is ember — mondta Pista némi büszkeséggel. — Különben sem kell mindent elhinni. — No, no, nem zörög a haraszt...! Pista fütyörészni kezdett. Most, hogy a faluhoz közeledtek és hogy kiengesztelje a megjátszott haragú édesanyját, megkérdezte. — Komolyan azt akarja, hogy megházasodjak? — Hiába akarom én, ha eszed ágában sincs. — Milyen menyecskét szeretne? — Marháskodsz vagy komolyan kérded? — pillantott a fiára Pálosné. — Komolyan . .. — Hát... mit tudom én ... Rendeset... Akinek nem büdös a munka ... Aki nem undorodva nyúl a mosogató ruhához, mintha patkány farka volna. Egyszóval rendeset, becsületest. — Városit, falusit? — Mire mennél a városival? 5 Ibolya a szolgálat átadása előtt feltár■ csázta Pálosék telefonszámát. Hosszan csengetett. Már-már le akarta tenni a kagylót, amikor a vonal túlsó végén lihegő férfihang szólalt meg. — Pálos lakás, halló! — Jó napot! Itt a kórház... — Kicsoda? — A kór-ház! — kiabálta bele a kagylóba Ibolya. — Nem értem, kérem, mondja még egyszer a nevét! — Kóórhááz! — Most már értem: parancsoljon kórház elvtársnö! — Pálos mérnök úr? — Igen, de úr nélkül! Tessék! — Holnap délelőtt tíz óra tájban jöjjön el az édesanyjáért... halló! — Igen, itt vagyok ... — Hallotta, hogy mit mondtam ? — Igen: holnap délelőtt tízre ... — Köszönöm! — Én is, kórház elvtársnő! Ibolya, miután letette a kagylót, elnevette magát: humoros fickó ez a mérnök úr... oersze úr nélkül! Másnap délelőtt Pista fél tizenegy óra tájban ért a kórház elé. Édesanyja egy színesre mázolt fapadon üldögélve várta. — Hol a csudába koslattál ilyen sokáig? — támadt nyomban a fiára. — A benzinkúthoz kellett elugranom. Előttem egy csomó autó ... tudja hogy van az? — mentegetőzött Pista. — Neked mindenre akad kifogásod — mormogott Pálosné, s beült a kocsiba. — Kapcsolja be az övét! — Ne parancsolgass! — ellenkezett, azért mégis bekapcsolta. Elindultak. — Keresztanyádnál jártál? — Nem. — Hát a nagyapádnál? — Maga azt hiszi, hogy nekem semmi más dolgom nem volt, csak látogatóba járni. Volt nekem elég munkám meg van is. Azt sem tudom, hol a fejem. Kiérve a városból Pista rálépett a gázpedálra. Megugrott a kocsi, mint a jóvérű paripa. — Mintha ezernyi ördög volna elibe fogva, lassabban! — figyelmeztette a fiát Pálosné. — Hiszen csak vánszorgunk ... — Az, vánszorgás ... Egybefolyik minden a szemem előtt. A telefonpóznák is olyan eszeveszetten szaladnak el mellettünk, mintha kergetnék egymást. — Gondolja, hogy van még különbség a városi és a falusi között? — Van bizony. A városi lány sosem érezné jól magát falun. Nem szokta cigány a szántást! — Azok az idők már régen elmúltak, édesanyám. Közben hazaértek. Mikor Pálosné az udvar közepén kiszállt a kocsiból, elsírta magát. A bundás meg nekirontott örömében. — Fordíts föl, no, menj te bolondos! — Miért sír, édesanyám? — Mikor bevittél, nem gondoltam, hogy még egyszer meglátom a portát, a diófát, a Bundást... — Hátracsoszogott. Megnézte a hízónak valót. A disznó aprókat röffentve előjött az árnyékból. — Megismersz, Csurikám? — kérdezte elérzékenyülten s megvakargatta a füle tövét. — A tyúkok meg szomjan vesznek. Mikor öntöttél friss vizet a vályújukba? — Reggel, mikor felkeltem az volt az első — lódította Pista. — Az volt ám az öreganyád térdekalácsa!... Hozzál gyorsan egy vödörrel!... Hát a kakas hol van, hová lett? — Nem tudom — mondta Pista bűnbánóan. — Már tegnap hajnalban sem hallottam kukorékolni. Vagy megfogta valaki, vagy elkoslatott valahová, mivel hogy kicsi a tyúkállománya. — Pista elfordult, hogy az anyja ne vegye észre a sunyi ábrázatát. » — Nem csavargóit el soha, nem volt szokása, mint egyeseknek — mondta Pálosné nyomatékkal. — Kíváncsi vagyok, mi van odabenn? Lehet ott rend! — Már amilyet egy legényember tud tartani, csakis olyan lehet — mentegetőzött Pista szerénykedve s közben mosolygott az orra alatt: kellemes csalódás fogja érni most az ő szigorú, rendszeretö anyját. Ugyanis előző este a telefonálás után elugrott Ágiért, akivel mindent rendbehozatott. Még ropogós, tiszta ágyneműt is húzatott. Ragyogott a konyha, a fürdőszoba, egyszóval olyan volt a lakás, mint a kalitka. Természetesen Áginak sem lehetett panasza: megkapta a magáét, sőt a jövőjét tekintve Pista még halvány célozgatással is megbiztatta. Mikor Pálosné végigjárta a lakást, tátva maradt a szája: nem akart hinni a szemének. — Itt asszonykéz foglalatoskodott, nem te ... — állapította meg végül elégedetten. Szentül azt hitte, hogy Pista keresztanyja járt itt, s az hozta rendbe a lakást. Rá is kérdezett. — Bözsi járt itt? — Mondom, hogy azóta nem is láttam, hogy magát elvittem a kórházba. Én hoztam rendbe! — mondta Pista büszkén kidüllesztve a mellét. — Jól van, no, de ha megtudom, hogy idegen nőszemély járt itt és turkált a holmim között, kicsavarom a nyakad, megértetted!? — mondta keményen, ellentmondást nem tűröen. — Mit ennél meg, mit főzzek vacsorára ? — Ezt már anyáskodva, meleg hangon kérdezte. — Ne nagyon főzicskéljen, inkább pihengessen. — Hát persze, eztán már csak a küszöböt lovagolom meg a lábam lógatom tétlenül, te meg fordulj fel éhen, hogyisne! — méltatlankodott Pálosné végignézve a fián. — Ahogy így elnézlek, bizony megvékonyodtál. — Nem csoda: nagy volt a hajtás. Tudja jól, hogy mennyi munka van ilyenkor a szőlőben, gyümölcsösben ... — Meg a szoknyák körül. Azt is tedd hozzá, mert hogy nem éltél szent életet, abban biztos vagyok — mondta Pálosné csípősen, azzal útjára bocsájtotta a fiát: menjen dolgára, ne lopja a drága napot, ha egyszer olyan sok a munka a szövetkezetben. — Aztán nehogy az éjfél vessen haza! 10
