A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-05 / 23. szám
Még egyszer az erdei lakról A Hét 14. számában jelent meg Az erdei lak című cikk a három költő, Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Kerényi Frigyes versenyéről. Mivel Tompa Mihály életrajzában valóban így van, a közvélemény is az, hogy az erdei lak soha nem is létezett, csak a képzelet szülötte. Volt szerencsém egy vitát olvasnom a hazánk s a külföld 1869. január 7-i, január 21-i és április 8-i számában, ahol a téma szintén az volt, hogy létezik-e az erdei lak vagy sem. A szerkesztőség a vitát úgy oldotta meg, hogy segítségül hívta régi munkatársát, aki jelen volt a három költő versenyén, sőt bíráskodott a három vers felett. Szeretném idézni pár sorát, mely szerint az igazság egészen más, mint azt Tompa életrajzírója, Kéki Lajos megírta. IRÁNYI ISTVÁN: MÉG EGYSZER AZ „ERDEI LAKRÓL EPERJES MELLETT" A Tarca-folyó és a Svinka patak között, néhány mérföld hosszában elvonuló erdős magaslatnak keleti lejtőjén, Eperjestől délnyugatnak s ezek és egy vontcsövű puskalövésnyire a Tarca folyótól, szemben a régi kőbányával, mety a Szent-László hegyhez legközelebb van, tehát a Zimný potok nevezetű völgyecskében fekszik az erdei lak, melyet ezen a vidéken és a köznép Herkelyugta néven ismer, a házikó tulajdonosnéja özvegy Herkely Mária volt és most a 812 ölnyi kertecskével együtt 147 házszám alatt az erdő aljában. Eperjes sz. kir. város 797. sz. alatt telekjegyzőkönyvében Herkely András és János névre van bevezetve. Nem is ebédre, de ebéd után egy szép június napon rándultunk ki, Petőfi, Tompa, Kerény'tvel, s ha nem csalódom ott volt vele Ördög Dani barátunk is a Szent Lász/óhegy-i, vagyis, mint itt nevezik a VHec-hurkai fürdőbe. Állapotunk kedélyes volt, mint rendesen, de nem a bortól. Petőfi Sándort, már otthon két vagy három nappal azelőtt faggattuk tréfából, s nem is én kezdeményezésem folytán, sőt inkább Tompa, Kerényivel bosszantották enyelegve a szabad rímek — mint legott mondtuk — „klapanciák" miatt, s ő arra ki nem rándult velünk, de Kerényi lakán, kinek néhány hét óta vendége volt maradt és írta ezen verset: Mi kék? Az ég. Mi zöld? A föld. stb. Aznap pedig, amint a Szent-Lász/óra kisétáltunk, ép a Tarca-fotyón átvezető palló karfájához támasztva hátát elszavalta azt előttünk, s kérdé: hát ez a kling-kland rímelés már ínyetek szerint-e, tetszik? Tompa azon észrevétele, hogy már jóval előbb szó volt egy este a szobában, pipaszó mellett arról, hogy az együtt/ét emlékére mindhárman ugyan egy tárgyat megénekeljenek, — igen is helyes, de való az is, hogy legott a tárgy taláNa és elhatározva még korán sem volt Azonban, amint említettem visszutunkban ott a régi kőbánya előtti kies dombocskán megállapodtunk, a táj szépségétől kellemetesen meghatva én kiálték fel: ime, itt a közös dal tárgya. Nézzétek e kies völgyecskét s e szende kis vityillót nemde megérdemli, hogy közös jóakarattal megénekeljétek? A rögtönzött indítvány elfogadtatott s ők rám ruházták a kritikus szerepét. Igen, hogy rátok kiöntsem az epét? — Jól van, legyen tehát, csak aztán meg ne bánjátok kritikámat; egyébiránt — mondván —: a rossz kritika múlandó, s a kép ha jó maradandó! Ez — ha jól emlékszem, — szerdán, a nap leáldoztával történt, s annak búcsúzó tündérsugarai az előttünk elterülő egész tájat varázsfénybe tüntették, mi is a hegyhajlás, vagyis völgyecske árnyékától mindinkább bajosabb szint öltött s mi ezen kép szemléletében e/merüNe, néhány percig gyönyörködénk. Aztán a legközelebbi szombaton este Kerényinél tartatott meg a felolvasás, melyre Kerényi engem így hívott meg: Jere Pista kritikusnak! Volt is kifogásom: egyszeri felolvasásra meg nem bírálhatom. Vedd hát és olvasd! Csúnyán van írva. nem olvashatom. Felolvasom hát még egyszer, akár könyv nélkül is megtanulhatod, mondá Petőfi; Tompa pedig szánt: Szegény Pista, savanyú almába haraptál! Nem is leszek én senki fia firkájának kritikusa többé, csak ezen túlessem. Kerényi kacagott, halljuk a kritikát Kezdém hát: mind igen szép, mind igen jó, sőt kitűnő, dicső, remek. Ecetera, ecetera — vágott közbe Kerényi, de mire való ez a komédia ?, ki már azzal a medvével. No hát száz szónak is egy a vége, röviden és magyarán kimondva, egyitek költeménye sem üti meg a mértéket, mert a portrét nem hasonlít az eredetihez. Petőfi és Tompa vitatták meg, hogy költőnek eszményíteni kell, Kerényi pedig újra kedélyesen felkacagott, vádolta a rossz kritikust s abban állapodtak meg. hogy vajha úgy járna minden rossz kritikus s úgy sülne fel mint én, hogy kritikája egy pohár borra sem tartatik érdemesnek. De még kérdék melyik tetszik jobban ? Erre én: a leghosszabb nem a legrosszabb, de a másik jobbnak látszik, mint a harmadik. . Az Erdei lak című költeményt Tompa is versenynek jelezte, de később úgy nyilatkozott, hogy ő ezen tárgyhoz nem ragaszkodott költői leírásában, sőt hogy tulajdonképp nem is az, csak egész általánosságban egy elképzelt erdei lakot, ami költő szellemi szeme előtt lebegett, akart festeni. (Hazánk s külföld, 1869. 4. 8.) Tehát, mint ahogy azt a részvevő Irányi István is megerősíti. Tompra már ott letagadta azt, hogy ő is arról a bizonyos erdei lakról írt, később azt is letagadta, hogy volt ilyen lak Eperjesen. Miért? Tompa valóban nagyon eltért a tárgytól. Ő nádfedeles kunyhóról írt. holott az szalmafedeles volt. FARKAS OTTÓ Ferenczy Annával, a MATESZ komáromi (Komárno) együttesének tagjával Találkozásunknak, beszélgetésünknek lényegében nem kellett különösebb apropót keresni. A művésznő több mint három évtizedes színészi munkásságának emlékei, vagy a pályafutását keretbe foglaló szerepeinek puszta felidézése is már kiváló alkalom lehet az interjúra. De most itt van az a beszélgetésre késztető ritka alkalom, hogy Ferenczy Annát, a hazai magyar hivatásos színjátszás egyik legnagyobb egyéniségét, a Tűzkeresztség, A csikós. Az ének a romok felett, az Anna Karenyina, A szálemi boszorkányok, a Figaro házassága, A kőszívű ember fiai és még oly sok emlékezetes színielőadás szereplőjét május elején az érdemes művészi címmel tüntették ki. — Kezdjük talán rögtön egy „kényesnek' tűnő kérdéssel, feltéve persze, ha kíván rá válaszolni. Hadd áruljam el ugyanis, hogy mielőtt interjúm vázlatát ismertetve elsorolhattam volna tervezett kérdéseimet, udvariasan el akarta hárítani a beszélgetést, mondván, nemigen tartja időszerűnek. Mi rejlik e szabadkozás mögött: rossz színészi közérzet. elégedetlenség vagy egyszerűen a faggatással szembeni ellenérzés? — A faggatással szemben nincs ellenérzésem, hiszen a színész nap mint nap kitárulkozik, akkor is, ha szerepeiben mások bőrébe bújik. Az én életem amúgy is nyitott könyv, pályafutásom szinte valamennyi lényegesebb mozzanata itt történt velem Komáromban, még jobban leszűkítve a kört a Magyar Területi Színházban, ahol néhány hónap híján harminc éve játszom. De a magánéletem is annyira összefonódott a színház s az állandó tájolás gondjaival, hogy semmire sem tudok kívülről, más nézőpontból tekinteni. Miért próbáltam elzárkózni az interjú elől? Mert az érdemes művészi cím átvételének napjaiban kissé sokat szerepeltem a nyilvánosság előtt és a sajtó hasábjain. Jobban szeretem, ha nem „hivatalból", hanem egy-egy jól sikerült alakítás révén kerülök a figyelem központjába. Az őszinteség azonban arra kötelez, hogy elmondjam: a kitüntetéssel járó öröm mellett, némi keserűség és elégedetlenség is fölgyülemlett bennem. — Mi ennek az elégedetlenségnek a forrása ? — Személyes és általánosabb vonatkozású okok egyaránt. Úgy érzem ugyanis, hogy színészutánpótlás és nézőszám tekintetében valami baj van a hazai magyar színházi élettel. Lelkesedés, ügyszeretet dolgában megcsappant a korábbi, főképpen az ötvenes és hatvanas évek első felének buzgalma: színházunktól sajnos elpártolt a főiskolát végzett színészfiatalok többsége; a tényleges nézőszám adatait vizsgálva pedig kiderül, hogy egyre kevesebb művelődési otthon számít biztos játékhelynek. Érzéseim szerint darabválasztás tekintetében sem vagyunk a legszerencsésebb helyzetben, mert valahogy gyakorta kerül repertoárra olyan színmű, ahol művi, erőltetett a konfliktus, aminek nem mindig van meg a kellő kapcsolata a valóságos élettel, a publikum érdeklődésével vagy a színészek ambícióival. — Hiányoznak az igazi, a „nagy" szerepek? — Őszintén szólva igen. Méghozzá évek óta hiányoznak. Úgy érzem, vannak még rejtett tartalékaim, ezek felcsillantásához azonban a színház jóindulata és bizalma szükséges. Jó lenne tovább lépni, újra játékba lendülni, bebizonyítani, hogy színészi játék és művészi fejlődés dolgában nem rekedtem meg a félúton. A színésznek mindig bizonyítania kell! —- Pályafutásában mit jelent hát az érdemes művészi cím? Az ön esetében talán annál értékesebb ez a rangos kitüntetés, hogy — legalábbis tudtommal — többedszeri fölterjesztésre kapta meg . . — Valóban nem először javasoltak érdemes művésznek. Először alig harmincévesen, amikor a Kismadarat és az Egy szerelem történetét játszottuk. Akkoriban fiatal koromra való hivatkozással utasították el a színház indítványát, később másmás indoklással találtattam „könnyűnek" a cím odaítélését eldöntő „megméretés" során. Igyekeztem azonban mindettől nem lehangolódni, hanem erőmhöz, tudásomhoz s főképpen szereplehetőségeimhez mérten a tőlem telhető legtöbbet nyújtani, hiszen egy színész szerepről szerepre gazdagítja tudását, gyarapítja színészi eszköztárát. — Elkísérte valaki az SZSZK Kormányhivatalában rendezett átadási ünnepélyre? — Igen, a férjem. Erősen családpárti vagyok, számomra borzasztóan fontos az otthon, én szeretek hazamenni, idegen környezetben pedig azt kedvelem, ha a férjem vagy a fiaim közül valaki mellettem van. A családi otthont a nyugalom, a pihenés, az erőgyűjtés biztonságos szigetének tartom, — Gyerekkorában gondolt-e arra, hogy színésznő lesz ? — Soha! De nem is volt okom gondolni rá, hiszen szülőfalumban a rádió is ritkaság volt, nemhogy a színházba járás. Legföljebb hosszabb-róvidebb jeleneteket tanultunk be, esetleg műkedvelő előadásokra készültünk. Negyvenkilencben vagy ötvenben a Duda Gyurit játszottuk Gerencséren, ezt az előadásunkat látta egy tehetségtoborzó bizottság, és többedmagammal engem is meghívtak Bratislavába 14