A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-05 / 23. szám
próbafölvételit tenni az akkoriban alakuló Faluszínház együttesébe. — Miként sikerült ott Helytállnia ? — Amikor a helyszínre erve megpillantottam: hányunkat idéztek be erre a tehetségvizsgára, nagyon megijedtem. Annyira megszeppentem, hogy kiosontam a városba, és céltalan őgyelgéssel próbáltam csillapítani lámpalázamat. így is torkomban dobogott a szivem, amikor az utolsók között a bizottság elé léptem. A színpadi mozgásgyakorlatokat még csak-csak megoldottam, de a szavalatba belesültem, úgyhogy pótlásképpen énekelnem kellett. Észrevettem, hogy erős téjszólásom is zavarja a vizsgáztatókat. Azzal a szilárd meggyőződéssel utaztam haza. hogy nem vettek föl. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor posta útján az ellenkezőjéről értesítettek. — Ezzel lényegében pályán érezhette magát! — Pályán? Dehogyis! Ha azt mondom, hogy mérföldekkel sem mérhető az a távolság, ami a színészettől akkor elválasztott, még úgy sem fogalmaztam pontosan. Méghozzá családi és művészi tekintetben egyaránt. Otthon ugyanis hallani sem akartak szándékomról. Ha az apámat győztem meg, az édesanyám nem engett, aztán fordítva. Egy hajnalban fogtam hát a cókmókomat és búcsúzás nélkül elindultam, azzal a makacs elhatározással, hogy most már színésznő leszek, ha addig élek is! Csakhogy a városban lépten-nyomon újdonságokba ütköztem, rengeteg jót meg rosszat tapasztaltam. Nem tudtam, hogy öltözzek, hová rejtsem a kezemet. . . Nagyon sokat tanultam, olvastam és a pokol kínjait álltam ki, amíg sikerült leküzdeni a tájszólásomat. Éjjelente fönt maradtam, ujjaimmal az ajkamat kerekítettem vagy leszorítottam a nyelvemet és így gyakoroltam a helyes kiejtést. Hajtott az akarat, hogy nem szabad kudarcot vallanom. — Színészi kibontakozásában ez jelentette a legnagyobb nehézséget? — Kezdetben ez. Később az átalakulás, hogy a falun fölfedezett, tehetséges bakfisból tudatos színésznőt formáljak magamban, hogy a művészi alkotás eszközeivel pótoljam az amatőr értelemben vett átélést. Ráadásul a kezdeti sikerek, a MATESZ létrejötte után kapott főszerepek könnyen fölvittek a magasba. Idővel meg kellett tanulnom, hogy ebben másoknak is oroszlánrészük van és a színház minden tekintetben csapatmunka. — Gondolt minderre a kitüntetés átvételének pillanataiban is? — Igen. Sőt, a felutazás előtti éjszakán valami kislányos izgalom fogott el, egész éjjel szinte le sem hánytam a szemem, és a hosszadalmas virrasztás közben sok minden fölötlött bennem. Például at, hogy milyen messziről, milyen mélyről indultam. Hogy végeredményben mekkora erő kellett ahhoz, hogy fölvergődjek a színház nevesebb színésznői közé. De az is eszembe jutott, vajon minden tőlem telhetőt megtettem-e annak érdekében, hogy érdemes művésszé avassantó? Végül is, úgy hajnal fele, arra az eltffíározásra ju[ tottam, hogy az utóbi évtizedben a rámbízottaknál többet is tudtam volna nyújtani. — Mi lett volna ez a többlet? — Ha igényesebb szerepekkel bíztak volna meg. Félreértés ne essék, a kis szerepeket sem vetem meg, epizodistakent is csodálatos dolgokat lehet művelni a színpadon, de azért jó lett volna, ha nagyobb szerepekben is kaptam volna bizonyítási lehetőséget. — Eszébe jutott-e valaha is otthagyni a színházat? — Voltak pillanatnyi megingásaim, konfliktusaim önmagámmal. Már állásom is volt, de aztán rádöbbentem, hogy a színház nélkül üres, meddő lenne az életem. — Más színházhoz nem hívták? — De igen, a nyitrai szlovák színházhoz. Megköszöntem, elutasítottam. Kötelességem, hogy az anyanyelvemen szóljak a színpadon. Bár egyszer az is előfordult, hogy a MATESZ-től akartak elutasítani... — Elutasítani? Egy Ferenczy Annát? — Második szereposztásban el szerettem volna játszani Madách Tragédiájának Éváját. Pontosabban legalább második szereposztásban, és előre kijelentettem, hogy lemondok a bemutatóról, a bratislavai, a kassai előadásokról, csak engedje meg a színház, hogy bebizonyíthassam: képes vagyok megoldani ezt a gyönyörű figurát. Nem kaptam meg ezt a lehetőséget, és amikor ezzel kapcsolatban kifejeztem a rosszallásomat, a színház akkori igazgatója azzal zárta el az ügyet, hogy amennyiben úgy gondolom, hát elmehetek ... — Szerencsére nem élt az ajánlattal! — Akkor is a zárkózottságomba, a gerencsér! magány és a családi otthon fedezékébe menekültem ... és maradtam. Bár a tüske valahol ott élt, ott él bennem, igaz, nagyjából már betokosodott, úgyhogy mór nem fáj, nem szúr, csak arra serkent, hogy a kisebb szerepeket is egy-egy főszerep komolyságával próbáljam megoldani. — Hogyan képzeli el a jövőjét? — Mint minden színésznek, nekem is vannak szerepálmaim. Ezért hát várok, bár egyre jobban tudatosítom, hogy múlik az idő és egyre gyorsabban szaladnak a kihasználatlan órák, a kárbaveszett hetek és hónapok. — Nem érzi úgy. hogy talán önmagával szemben is aktívabbnak, erélyesebbnek kellett volna lennie? Nem a ..hagyományos" kónyöklésre gondolok, hanem ónálló estek, esetleg monodrámák bemutatására. ahol meg-megcsillanthatta volna személyes harcát a művészétté! az élettel, az idővel. . . — Többször gondoltam erre, de valahogy nem volt elég egyéni bátorságom, megfelelő rendezőm ahhoz, hogy nekivágjak az ilyesminek. Attól tartottam, hogy ez a műfaj nem fogja lekötni a közönséget. — Kit tekint jő rendezőnek? — Számomra az a jó rendező, aki tömören megfogalmazza szándékát és azt velem is el tudja hitetni. Az inspiráció mindig kölcsönös, ha a rendezőnek sikerül engem inspirálnia, akkor én is inspirálom öt. — Mitől függ, vajon egy színész megtalálja-e boldogságát a színházban ? — A boldogság az olyasvalami, mint annak a bizonyos kék madárnak a kergetése! A boldogság vagy bennünk van, vagy nem, szerintem rajtunk múlik, megtaláljuk-e? Ezért általában a más szemével is próbálok gondolkozni, néha még az ellenlábasaim helyzetét is igyekszem megérteni. Ahogy a bort szokták lefejteni, úgy próbálom én is mindenből kibogozni az igazságot, hogy bármikor tiszta legyen a lelkiismeretem. Az embernek naponta újra meg újra csatát kell vívnia önmagával, mert ha belenyugszik a sablonba, a középszerűbe, akkor mindent elveszít, amiért élni szándékozott. A színészi pályára különösen vonatkozik ez, mert a sikerért szenvedélyes küzdelmet kell vívni. MIKLÓSI PÉTER Gyökeres György felvétele ILLÉS ENDRE nyolcvanéves Talán jelképesnek is tekinthető, hogy Illés Endre — akárcsak kortársa és barátja: Németh László — az orvosi hivatást adta fel az irodalom kedvéért. Egy olyan korban érett felnőtté (az első világháborút követő nyugtalan esztendőkben), amikor a magyar társadalomnak — nem az arisztokrácia és a nagypolgárság, hanem az elnyomottak, az üldözöttek és a meghurcoltak társadalmának — az emberi nyavalyákat gyógyító orvosokon kívül másfajta kórokat diagnosztizálni képes orvosokra is szüksége volt, hogy látleleteik alapján sikeresen belefoghasson a társadalmat bomlasztó fekélyek és daganatok eltávolításába. Toliforgatóvá lett mindenki, aki tenni akart valamit, mert töretlenül hitt a leírt szó megtisztító erejében. Illés Endre sohasem lett forradalmárrá, s a szocializmus igenléséig hosszú, fáradságos utat kellett megtennie, de minden. időben becsülettel helytállt, s noha jómódú polgári családból származott (a Szepességben, Csütörtökhelyen született. Lőcsén járt gimnáziumba), nála senki sem illette keményebb bírálattal a polgárságot a huszadik századi magyar polgári írók közül. Tehetséges fiatalokkal — Szabó Lörinccel, Kodolányi Jánossal, Tamási Áronnal, Pap Károllyal, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval stb. — indult együtt a pályán; őket Mikes Lajos buzdító szava állította csatasorba a húszas évek derekán, amikor az Est-lapok irodalmi rovatának megszervezésével lehetőséget kívánt teremteni a közelmúlt tragikus eseményeinek hatására dermedt révületbe zuhant magyar irodalom számára a felocsúdáshoz. Illés Endre novellistaként indult; éveken át hetente két-három elbeszélése, tárcanovellája jelent meg a különböző folyóiratokban, napilapok vasárnapi mellékleteiben. Már ezek a korai írások is magabiztos stilisztának, az Írás fortélyait jól ismerő tollforgatónak mutatják Illést, de igényességére, szigorára jellemző, hogy évtizedek múltán a több száz novellából alig néhánynak kegyelmezett meg, s csupán ezeket vette fel az életművét bemutató sorozatba. Nem volt még eléggé tapasztalt a szépprózához, noha az orvosi kar íróképzőnek sem volt utolsó, de a klinikán, a kórtermekben szerzett élményeknek elébb le kellett ülepedniük. Illés Endrét maga az irodalom, mint jelenség is vonzza, s szépprózai tevékenysége mellett kritikusként is igen aktív ezekben az esztendőkben, sőt a harmincas évektől kezdve majdnem tíz éven át szinte kizárólag bírálatokat ír. A kritikus Illés Endre szigorú és kérlelhetetlen, nem tiszteli sem a befutott, jónevű írót, sem a kurzuslovagot, sem pedig a gyanús pályakezdőket; kritikáiban — akárcsak későbbi novelláiban — nem az egészről készít látleletet, finom pengéjű késsel megsebzi az írás szövetét, s a feltáruló metszetből rendszerint a legpontosabb diagnózist sikerül felállítania. Mübírálatai legfeljebb néhány lapnyi terjedelműek, mégis szinte minden fontosat elmondanak az elemzett alkotásról. Később a novelláiban is sikerrel alkalmazza ezt a módszert: hőseiről általában csak a leglényegesebbeket közli, például a foglalkozásukat, az életkorukat; a múltjuk, a származásuk nem érdekes — noha többnyire jól szituált polgárokról vagy értelmiségiekről van szó —, valódi énjük ugyanis maradéktalanul feltárul egy-egy szituációban, amelyben cselekedniök, dönteniök kell. Illés Endre a lélek rezdüléseit, az emberek szivhangjait figyeli; hősei nem az eszmék csataterein véreznek el — jóllehet az író számára sohasem közömbös az eszmeiség —, hanem az erkölcsük, az emberségük sorvad el. Képmutatók a munkahelyükön, a szerelemben — és igen gyakran reménytelenül menthetetlenek. Látszatvilágot teremtenek maguk körül az igazi helyett, itt akarnak elbújni a fenyegető veszélyek elöl, vagy egyszerűen azt képzelik, hogy a fenyegetés megszűnik, ha ők idemenekülnek. Az orvos Illés Endre szüntelenül ott munkál az Író Illésben, talán ez a sajátos kettősség magyarázza írásainak különös feszültségét és hangulatát, stílusának tömörségét. Egy-egy novelláját olvasva mintha egy rugó rezdülne meg bennünk; a könyvet már régen letettük, de a hatása még mindig rezonál. Illés Endre a novella és a kritika után a drámaírással is megpróbálkozik. Már negyvenéves, amikor Törtetők című keserű komédiája nagy sikert arat a Nemzeti Színházban. A darab két karrierista fiatalemberről szól, akik kihasználva a protekció által nyújtott lehetőségeket egyre nagyobb befolyásra tesznek szert egy gyár vezetésében. A fonák helyzetek persze nemcsak arra jók, hogy a közönség rekeszizmait megmozgassák, hanem kiváló alkalmat nyújtanak a korabeli Magyarország jellegzetes figuráinak a bemutatására is. Illés a felszabadulás után novellistaként, kritikusként és drámaíróként egyaránt aktív volt, írásművészete tovább mélyült, hangja egyre kritikusabb lett, s még az ötvenes évek első felének kényszerszünete sem törte meg lendületét. Annyi más sorstársához hasonlóan ő is fordításból élt akkoriban, s erőt gyűjtött a folytatáshoz. 1956 után ismét eredeti müvekkel jelentkezhet, sorra mutatják be drámáit: a Türelmetlen szeretők-et, a Homokórát, a Rendetlen bűnbánat-Ol, a Festett egek-et, a Névtelen levelek-et, a Spanyol Izabellát stb. \ Legtöbb darabjának hőseit jól ismerjük az elbeszélésekből vagy a kisregényekből: a Zsuzsából, a Hamisjátékosok-ból. Önző, magukkal törődő férfiak; sugárzó szépségű, de üres nők, akik képtelenek a szerelemre; s mellettük fel-felbukkannak a jobb sorsra méltó, ám szerencsétlen álmodozók, akik csak kivételes esetben jutnak el a cselekvésig. Életműsorozatának egyes darabjait olyan címekkel látta el, amelyek beillenének akár műfaji megjelölésnek is .Krétarajzok, Árnyékrajzok. Egyéni hangvételű portrékat, útirajzokat, nonfiction-novellákat tartalmaznak ezek a kötetek. Az életműsorozatot emlegettük az imént, noha az életmű még korántsem zárult le. A most nyolcvanéves Illés Endre alkotó kedve, teremtő ereje töretlen, szellemi frissesége nem lankad, remélhetjük tehát, hogy további' remekművekkel is megörvendeztet még bennünket. LACZA TIHAMÉR 15
