A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-05 / 23. szám
vos úr, azt tessék nekem megmondani! — Tudja mit, kis kolléganő? ... Azt kívánom a születésnapján, hogy gondoljon a büszke és szilaj platánokra!... Megiszik velem egy pohárka konyakot ? — Szolgálatban, főorvos úr. — Ezen a rendkívüli világnapon megbontjuk a házirendet, jó? — Ahogy a főorvos úr gondolja. A főorvos bontatlan üveget vett elő a szekrényből, teletöltött két poharat, fogta az egyiket s koccintott. — Hát akkor... fel a fejjel és sok boldog születésnapot! Egészségére kis doktornő . .. kis kolléganő! — Köszönöm szépen! — mondta a lány elérzékenyülve. — Kedves egészségére, főorvos úr! — Holnap már úgysem köszönthetem, hiszen szabadságra megy. Ezt a csokor rózsát is fogadja el. — Köszönöm szépen! — No, még egy pohárkával!... Hol tölti a szabadságát ? — A Balatonnál... Siófok környékén, talán Széplakon. — Szép hely — bólogatott a főorvos. — Én is jártam már ott néhányszor. Hát. . . kellemes nyaralást! — Köszönöm!... Előbb azonban a szüléimhez megyek. Meghívtak. Nagy születésnapot akarnak tartani. Állítólag együtt lesz az egész család, mind a tizenkét testvér. Régen voltunk együtt. Szétszéledtünk. Most már mindenki a maga útját járja, pedig nem is olyan régen még egyrakáson voltunk mindnyájan ... Egyetemi éveim alatt a hat bátyám segített és támogatott, sokat köszönhetek nekik ... Apám híres prímás volt, tőle hallottam először ezekről a platánokról. Valamikor itt húzta három éjjel, három nap, amikor még a gróf volt a park meg a kastély ura ... Színes lampionok világítottak szerte a parkban és folyt a bor meg a pezsgő . .. — Él még az édesapja? — Él, de fél éve ágyban fekvő beteg .. . Mikor utoljára jártam otthon, felült az ágyban és elpengette a kedvenc nótáját: „Most van a nap lemenőben ..." És nekem el kellett énekelnem, mint valamikor régen, kislánykoromban, a zenekar előtt állva . . . Köszönöm szépen a csokrot, mindent! Viszontlátásra, főorvos úr! — Aztán vigyázzon ám magára a hosszú úton, és ne hajtson túl gyorsan, úgy hallom, nagyon vakmerőén autózik! — Majd igyekszem ép bőrrel visszatérni, főorvos úr. Viszontlátásra! Sárközi Ibolya olyan könnyedén lépkedve ment végig a hosszú folyosón, mintha talpa nem is érintette volna a talajt. Úgy érezte, soha boldogabb napja nem volt még. Alig várta, hogy a szobájába érjen, hogy magára maradva újra meg újra végiggondolja mindazt, ami az elmúlt fél órában történt vele. A csokrot vázába tette, rágyújtott és a tükör elé ült. Hosszan fürkészve vizsgálta az arcát. Mint a korom. Tán még a korom sincs olyan fekete, mint a szeme. Szinte gépies mozdulattal gombolta ki köpenyének a felső két-három gombját és széthúzta: kis híján lecsúszott a válláról és kibuggyant a két formás, nagy bimbójú melle. Soha nem viselt melltartót, anélkül is keményen, feszesen állt a melle, szinte felfelé kunkorodott. A bőre tiszta és sima, erősen kreol. — Tényleg szép és kívánatos vagyok? — kérdezte félhangosan a tükörképétől. — Olyan könnyen kapható kának nézek ki ? Valaki halkan kopogott az ajtón. Ibolya összerezzent, majd gyorsan magára gombolta a köpenyét. — Igen! Seres doktor dugta be a hirtelenszőke fejét vigyorogva. 4— Nem, dehogy! — rázta meg a fejét ■ Ibolya. — Hát akkor miért sír? — Nem tudom ... Egyszerűen sírnom kell, ennyi az egész. Igen, sírnom, ha arra gondolok, hogy a természet milyen szép, tiszta és őszinte... • — ... őszinte és nem képmutató, mint az emberek többsége, nincs tele irigységgel, törtetéssel és előítéletekkel. így gondolta, kis kolléganő? — Nehéz a sorsom, főorvos úr — szakadt ki a lányból nagyon őszintén a keserű sóhajtás. Hosszú szünet után szólalt meg a főorvos. — Ne gondolja, hogy a másé könnyű ... Minden embernek megvan a maga keresztje. Nézze kérem ... — komorult el a főorvos hangja, csendesebbé is vált —, én száz meg száz embernek visszaadtam az egészségét, sok esetben az életét, aztán jött egy nap ... amikor elveszítettem azokat, akik számomra a legtöbbet jelentették... — Cigarettára gyújtott. Láthatóan remegett a keze. — Egy szombati napon kocsiba ült a feleségem, a lányom, a vöm meg a két unokám ... soha többé nem láttam viszont őket élve... Mit gondol, kis kolléganő, az én sorsom könnyű? Dehogy könnyű ... — Felállt, s hátat fordítva Ibolyának a nyitott ablakhoz lépett. Hosszan nézett kifelé. — De ha egyszer él az ember. mozognia, dolgoznia kell, nem kesereghet örökké a sorsa felett... — Újra Ibolya felé fordult. — Tudja mit tanácsolok én magának? Bízzon önmagában, bízzon a tehetségében, higgyen a munkája fontosságában és eredményességében. Meglátja, előítéletek helyett tisztelni és szeretni fogják az emberek, mint ahogy már most is azt teszi a betegeinek nagy része ... — De főorvos úr, kérem, mikor nap mint nap látom a gunyoros mosolyokat és hallom az elejtett megjegyzéseket: „Hogy lehetett ebből a füstösből doktornő?... Biztosan a fara elejével szerezte meg a diplomáját, hiszen a cigányoké egy kanállal édesebb! meg hasonlókat. — Egyszerűen ne vegye észre a megjegyzéseket, mintha nem is hallaná. — Főorvos úr, kérem, én huszonhét éves fővel még mindig szűz vagyok — mondta ki Ibolya nagyon őszintén, gátlástalanul. — Pedig bennem is éltek és élnek a természetes vágyak, hiszen egészséges, fiatal nő vagyok . . . Soha senkivel nem mertem lefeküdni, a félelem megfagyasztotta bennem a vágyakat... Attól a pillanattól kezdve, hogy érettségi után az egyetemre kerültem, mindig úgy éreztem magam, mintha pucérra vetkőztetve ülnék egy kivilágított kirakatban . . . Hát miért és meddig kell még szégyenkeznem önmagam és a világ előtt, főor— Kukűcs, kis kolléganő, kukucs!.. . Egyedül ? — Amint látja. — Nyerek-é bébocsájtást ? — Már megint „sárkányeresztés" volt, kolléga úr? — kérdezte Ibolya felnevetve. — Miből gondolja? — Egyszerű: túlságosan ragyog az arca. — Huncut szeme van, Ibolyka, mindent észrevesz. De még mindig nem tudom, beléphetek-e a szentélyébe?! — Egy feltétellel! — villantott szigorú pillantást Seresre a doktornő. Tulajdonképpen ezúttal nem is volt a pillantása annyira szigorú, mint máskor. Inkább játékos incselkedésnek tűnt. Bár már sokszor feldühítette Seres a doktornőt a szemtelen tolakodásával, most egyenesen jólesett, hogy bekopogott hozzá. — Érti ugye, kolléga úr: egy feltétellel!? — Tudom, tudom, ha nem kezdem elölről a régi nótát — mondta Seres némi bűntudattal olyanformán, hogy a világért sem, dehogy kezdi. — Eltaláltam? — kérdezte és belépett. — Tudja, Ibolyka, ismét elfogyott a cigim ... Véletlenül nem akadna egy fölösleges dobozzal ? — Akad véletlenül... Parancsoljon! — Köszönöm, hálásan köszönöm! Leülhetek?... Csak addig — tette hozzá gyorsan —, míg elszívok egyet. Komolyan csak addig. — Maga javíthatatlan! Mikor nő már be a feje lágya ? — Már növöget, növöget. — Mit óhajt még közölni velem? — Elutazott az anyóshoz, hál istennek! — dörzsölte össze a tenyerét Seres doktor. — Néhány napig nyugtom lesz tőle. Zavartalanul élvezhetem a szalmaözvegység boldog és felemelő óráit. — Ó...I — Véletlenül nem hallgatott híreket? — Miért kellett volna hallgatnom? Talán a világpolitikában történt valami rendkívüli? — Érdekel is engem a világpolitika! — mondta Seres doktor fitymálva. — Engem csupán az érdeket, nem jelentette-e be a rádió, hogy kisiklott a háromszázkettes gyors? Ibolya felnevetett. Jóízűen, ami a doktornak is feltűnt. Nyomban rá is kérdezett. — Mi történt magával, hogy ilyen jókedvű? — Semmi... folytassa a mondókáját. — Tudja, Ibolyka, mikor így elutazik, mindig abban reménykedem, hogy történik vele valami. — Maga most viccel, ugye? — Dehogy viccelek! — vágta rá gyorsan a doktor. — Nagyon boldogtalan vagyok, rettenetesen elpuskáztam az életem. — Sírva fakadjak? — Ha volna magában egy kis emberség, egy .. . egy parányi részvét, biztosan megtenné. — És az segítene magán? — De még mennyire! — Ugyan mit segíthetne az én könnyes szemem a maga állítólagos boldogtalanságán? — Azt például, hogy felgyújtaná bennem a reménykedés picurka lángját, ami örökégö mécsesként pislákolna mindaddig, amíg ... Ibolya hahotázva nevetett. — Ekkora badarságokat, kolléga úri... Régen kinőtt már a kamaszkorból, mire jó ez a század eleji szöveg? Seres megjátszotta a sértődöttet. — Maga mást sem tud, Ibolyka, csak kinevetni az embert. Tehetek én arról, hogy iszonyúan megvadit a közelsége? — Azon könnyen segíthet. — Hogyan? — Elkerül. — Hiába, akkor is magam előtt látom. — Mindenáron azt akarja elérni, hogy keserű szájízzel menjek szabadságra? 10
