A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-29 / 22. szám

vége. Ö még nem tudja, hogy ez a liliputi világ cseppet sem gyermekjáték, mint ahogy az „igazi" Liliput sem volt az. Ez is város, neve is van: Madurodam. Madurodam ? ... Ne vegye kezébe a térképet a tisztelt olvasó, nem érdemes, hiszen ilyen nevű várost úgysem talál rajta. Ellenben, ha már mégis lapozgatja, tekintetét irányítsa Európa nyugati csücs­ke, Hollandi fölé, ott Hágát keresse, az ország fővárosát. Mert Madurodam Hága mellett van, pontosabban a város és a tengerpart, Scheveningen között fekvő Sint Hubertus park mellett található ez a miniatűr világ. E különös turistaattrakció, ahol nem is elsősorban maga a látvány a legérdekesebb — hiszen ezt a minivilág­hoz életnagyságban, a valóságban sokkal élvezetesebb látni —, hanem Madurodam megszületésének körülményei. Hitler. Fasizmus. Második világháború. Koncentrációs táborok. Sajnos, az ember szinte egyetlen lépést sem tehet földré­szünkön, hogy a fenti fogalmakat a táj, egy város, egy falu, egy könnyes arc, egy csonka 1áb, egy emlékmű, egy sírkereszt eszébe ne juttatná. Mert ismerkedjen az idegen Európa legtöbb országának, népé­nek, életével, múltjával, jelenével, minde­nütt és minduntalan előkerül a háború. Mindenütt emberek, romok és sírhantok tanúskodnak a pusztításról, felbecsülhe­tetlen értékek romhalmazzá válásáról. Ilyenkor, utazgatva, csavarogva s közben erre is figyelve, látja, tudatosítja csak az ember, a második világháborúban nem­csak ötvenmillió pusztult el, hanem felbe­­csüfhetetlen értékű töténehni emlékek tömege is. Ötvenmillió ember! A legtöbb után talán még egy kereszt, egy fejfa, egy jel sem maradt. Elnyelte őket a föld; jeltelenül, névtelenül végezték életüket. Nem úgy Beorge J. L Maduro. Ez a huszonéves holland egyetemista, miután Hitler csapa­tai 1940-ben lerohanták Hollandiát, nem tudott és nem is akart beletörődni a leigá­zás tényébe. Néhány honfitársával együtt fegyvert fogott, harcolt, egy alkalommal hőstettével ezer és ezer bajtársának éle­tét mentette meg. Sajnos a fasiszták el­fogták, a dachaui koncentrációs táborba hurcolták, kivégezték. A háború befejezé­se után megkapta — in memoriam — hazája legmagasabb kitüntetését. Szülei ezzel a „végtisztességgel" nem érték be. A mérhetetlen embertelenséget, ami fiukon, hazájukon, a világon esett, szerették vol­na világgá kiáltani, örökké emlékeztetni az utókort. így született meg az ötlet, amiből S. J. Boumom építész varázsolt valóságot: egy minivárost, amely Rotter­dam, Amszterdam mintájára (a dam gátat jelent) Madurodam nevet kapta. 1952- ben épültek fel huszonötszörös kicsinyí­tésben az első házak, majd évről évre gazdagodott a városka. 18 négyzetkilo­méternyi területen a holland táj jellegze­tességei kaptak helyet egymás mellé állít­va. Régi paloták, polgárházak, falusi por­ták, csatornák, legelők, malmok, gyalogu­tak, és négysávos autópályák, az aszfaltu­­takon miniautók, az Amszterdam-Schip­­hol repülőtér pontos kicsinyített mása, — és befutó gépóriások makettjeivel. Helyet kapott itt a világ legnagyobb kikötőjének, Rotterdamnak egy részlete is. Látni teher- és tankhajókat, amelyek épp rakodnak; a tankhajókból éppen szivattyúzzák ki a kőolajat, s odébb az olajfinomító kémé­nyének „fáklyája" világít Odébb az egyik csatorna hídja kettényílik, magasba emel­kedik, és már szabadon futhat a vízen, egy vitorlás, utána egy csónak; az amszterda­mi állomásra megérkezik egy hosszú te­hervonat, a hágai Béke-palota parkjában felberreg egy helikopter motorja és kis­vártatva magasba emelkedik a zöld gép; amott egy lenge fuvallat megforgatja a szélmalom lapátjait; megint másutt meg­indul a vidámpark óriáskereke. Olajozottan, pontosan működik minden. Nincs karambol és fejetlenség, nincs szmog és terror, nincs őrült rohanás és hajsza — az élet kiegyensúlyozottan zaj­lik. Ez itt a világ legidillikusabb, legszebb és legbékésebb városa — csakhát, liliputi város, viasz emberfigurák városa. Persze, ezt a várost nem közvetlen közelről, az utcáiról kell szemlélni, hanem távolabb­ról, a kis völgykatlan fölött álló valame­lyik étterem teraszáról. Mondjuk este, amikor a negyvenhatezer piciny lámpa világít. Onnan, a teraszról már olyan a látvány, mintha repülőgépen ülne a néze­lődő s néhány ezer méter magasságban körözne Hollandia fölött. Igaz, a magasból, a repülőgép ablakából minden város, min­den falu ilyennek tűnik: békésnek, harmo­nikusnak, nyugodtnak, kedvesnek. Csak­hogy, a repülők egyszer mindig leszállnak, éietközelbe hozzák az utast, a mindenna­pok rohanó, sokszor embertelen világába. És ebből a liliputi városból is visszatér az ember az igazi városba, az igazi temetőbe, az igazi utcákra, a neutronbomba ellen mozgósító plakátok láthatók, ahol a hábo­rú, a munkanélküliség ellen tüntetnek ez­rek és ezrek, Amszterdam utcáira, ahol az El Salvadorban meggyilkolt négy holland újságíró, (tévétudósító) szimbolikus sírke­resztje áll. Viasszatér az ember a városba, a városokba, ahol időről időre eszébe jut Madurodam, például ilyenkor, a gyermek­nap alkalmából is. Madurodam figyelmeztet: az ember építsen és sohasem romboljon. Rakéták helyett játékot és — mondjuk — ilyen mini-városokat. A pusztítás helyett al­kosson! Emlékeztet egy fiatal emberre, aki látta e házak eredetijét, aki sétált a városok utcáin és nem tudta elviselni, hogy az embertelenség, a fasizmus eszméi győzedelmeskedjenek. Szembefordult a „gépezettel". Ö ugyan elbukott, de az alkotó ember győzött a pusztító ember fölött. Csakhát sokba került ez a győze­lem, túl sokba. És az alkotó ember nem­csak miniben építette föl mindazt, amit más lebombázott, lerombolt, hanem ere­detiben is újra alkotta a régit, a lerombolt értékes műemlékeket. A hollandok na­gyon jól tudják, kiváltképpen a rotterda­miak (a város házai közül mindössze né­hány maradt éppen a háborúban), mi volt a háborús pusztítás. Talán épp ezért is született meg Madurodam ötlete: együtt, csokorba kötve bemutatni a múltat, a jelent, összesűrítve modelleken az ország jellegzetességeit. Madurodamot 21 egyetemista illetve főiskolás kormányozza; minden évben másokat választanak be a „város tanácsá­ba". A polgármester pedig Beatrix király­nő. A minivárost eddig 30 millió látogató kereste fel. A bevételből a karbantartási, üzemeltetési és fejlesztési kiadások mel­lett bőven jut nemes célokra is: mozgás­­sérült gyermekek életkörülményeinek a javítására. Az itteni iditl igazából akkor ferme teljes — micsoda álom —, ha Madurodam békés világa egyszerre felduzzadna, túlnőné ha­tárait. Ha földünk gyermekei ezentúl min­dig és mindenütt ilyen önfeledten játsz­hatnának, örülhetnének az életnek, mint itt, Modurodem 18 ezer négyzetméteres világában. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Jogi tanácsok A MADONNA AKCIÓ — Barátocskáim, nektek nem tűnik úgy, mintha az utóbbi időben valahogy túlságo­san gyakran fordulna elő különböző régisé­gek tolvajlása? — kérdezte beosztottjaitól a szokásosnál barátságtalanabbul a rendőr­alezredes. — Más kerületekben is elburjánzott az értékes műtárgyak, régiségek lopása ... — próbálta elejét venni a további szidásnak a nyomozási csoport vezetője. A kerületi rendőrkapitányság parancsnoka azonban szigorú maradt! — Ez nem mentség! Minden szabad erőt a hónapok óta garázdálkodó régiségtolvajok lefülelésére kell összpontosítanunk. Az a gyanúm ugyanis, hogy valami szervezett, jól összeszokott társasággal állunk szemben!------Bebát... — Nincs dehát! Egy nyomozótisztnek néha a semmiben is meg kell találnia az eset fölgöngyölítéséhez szükséges szálakat — zárta le az eszmecserét a rendőr alezredes, a nyomozási csoportvezető pedig tehetetlenül megvonta a vállát. §§§ Másnap reggel húsztagú nyomozócsoport látott munkához. Először is a belügyminisz­térium központi nyomozóirodájával vették föl a kapcsolatot. Kikérték az utóbbi hónapok­ban, az ország területén történt régiség- és műtárgylopások jegyzékét. A hivatalos leirat­ból kiderült, hogy a képekre, szobrokra és más értéktárgyakra összpontosító tolvajtár­saság valóban az ö kerületükben garázdálko­dik már-már föltűnő vakmerőséggel párosu­ló szorgalommal. A nyomozótisztek szerteszéledtek a kerü­let kisebb-nagyobb városaiban, hogy a lehe­tő legtöbb tetthelyt személyesen is sze­mügyre vehessenek, s egyben a járási ren­dőrkapitányságok eddigi nyomozási ered­ményeinek is utánanézzenek. Az eset a Madonna akció fedőnevet kapta. §§§ Alighogy megkezdődött a széleskörű nyo­mozás a Vyšší Brod-i körzeti rendőrkapitány­ságra újabb bejelentés érkezett. A műemlék­védelmi hivatal igazgatója először telefonon, később személyesen, írásban is jelentette, hogy a múzeummá alakított helyi kastély raktárhelyiségeiből tizenöt különböző nagy­ságú aranypénz, négy történelmileg rendkí­vül értékes pisztoly és hat díszkard tűnt el. Első látszatra megkönnyítette, a valóság­ban azonban tovább bonyolította a helyze­tet, hogy a kastély csaknem egy éve már nagyjavítás alatt állt, úgyhogy termei a nyil­vánosság számára nem voltak hozzáférhe­tők. A lopás bejelentését követő napokban ezért a nyomozók figyelme elsősorban a javítási munkálatokat végző szakemberekre terelődött, de tíz-tizennégy nap múltán kide­rült, hogy a tolvajt másutt kell keresni, mert az itt dolgozó becsületes és megbízható mesteremberek egyetlen gombostűt sem loptak el innen, nemhogy aranypénzt meg fegyvereket... — Látjátok, megint ott vagyunk csak, ahol néhány héttel ezelőtt! — mondta bosszúsan a fiatalabb nyomozótisztek egyike, majd hal­kan hozzátette: — Biz'isten, a legszíveseb­ben szabadságra mennék ... A nyomozási csoport főnöke, egy rendőr hadnagy, akit most már szintén mérgesített az újabb betörés, először haragos pillantást vetett társára, de végül is elmosolyodott: — Fiú, jól írd a füled mögé, hogy a tolvaj eleinte mindig lépéselőnyben van. időben eltűnhet a tetthelyröl, ideig-óráig egérutat nyerhet, eltüntetheti a nyomokat. A mi fela­datunk, lamentálás helyett, ledolgozni ezt a lépéshátrányt. — Hiszen éppen az dühít, hogy egyetlen elfogadható nyomra sem bukkantunk — dünnyögte inkább csak magában a fiatal nyomozó, és jobbnak látta a dolga után nézni. — Mi a helyzet nálatok? — kérdezte a nyomozási csoportvezető egy másik társától. — A szóban forgó ajtók mindegyikéből kiszereltük a zárakat, és fölküldtük őket a prágai kriminalisztikai kutatóintézet labora­tóriumaiba. A szakértői vizsgálat kimutatta, hogy a főbejárati zárakat nem érte károso­dás, csupán a teremajtók zárait nyitották ki tolvajkulccsal. A hadnagy homlokán összeszaladtak a ráncok. — A korábbi eseteknél is több ízben föl­merült az álkulcs használatának gyanúja! Legelőször azonban arra kell rájönnünk, hogy a tettes hogyan jutott be az épületbe. Menj, beszélj a környék lakóival. Főképpen az idősebb embereknél kérdezősködj, ők bizonyosan emlékezni fognak még arra, hogy gyerekkorukban miként osontak be a kas­télykertbe, és a tulajdonos figyelmét kijátsz­va, a kertnek melyik részén lehetett a legjob­ban megbújni. A csoportvezető hadnagy eligazította em­bereit, aztán belelapozott az iratmappában tornyosuló tanúvallomások és helyszínelő je­lentések jegyzőkönyvébe. Újra meg újra végiglapozta a sűrűn teleírt, telerajzolt papírlapokat. Elővette noteszát és néhány dolgot kijegy­zetelt a nagyjavításon dolgozó mesterembe­rek vallomásaiból, majd a kastélykert bejára­tához sietett és füléhez emelte az ott várako­zó járőrkocsi telefonját. Először a kerületi rendőrkapitányságot, aztán pedig a központi fotólabort kérte. Határozott hangon, de ud­variasan utasítást adott arra, hogy gyorsított ütemben sokszorosítsák le a műemlékvédel­mi hivataltól kapott, az eltűnt tárgyakra vo­natkozó fotóanyagot; majd egy következő beszélgetéssel azt is elintézte, hogy az or­szág valamennyi határátkelőhelyére és ren­dőrkapitányságára juttassák el ezeket a fotó­kat az ellopott tárgyak pontos jegyzékével együtt. Még néhány rutinjellegű mondatot váltott telefonon, aztán helyére tette a kagylót, és elindult, hogy személyesen is újra körbejárja — ki tudja hányadszor — az árnyas kastély­kertet. Föl-alá járkált, nézelődött a tágas kertben, s gondolatban talán épp ott tartott, hogy a további sétálgatást másnapra halasztja, ami­kor hirtelen megállt az erkély alatti szökőkút medencéje mellett. A javítási munkálatok során az üresen tátongó medence fenekét is feltörték, neki pedig eszébe jutott, hogy a munkások egyikének vallomásában olyan ki­tétel is szerepel, miszerint a kastélyt és a medencét szokatlanul vastag vízlevezető csatorna köti össze egymással. A tettes, és esetleg bűntársai, a mindössze öt méter hosszú, de valóban ritka, nyolcvanöt centi­­métér széles csatornavezetéken a főkapuhoz szükséges kulcs nélkül is bejuthatott a kas­télyba; onnan pedig valóban álkulccsal foly­tathatta útját a raktárhelyiségekbe! (Folytatjuk) 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom