A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-29 / 22. szám
Az utcákon csendesen suhanó, kényelmes trolibusz mostanában ünnepli születésének századik évfordulóját: Siemens találmánya — elektromot néven — 1882. április 29-én mutatkozott be a Berlin-Halenseeben épített 540 méter hosszú kísérleti vonalon. Azóta számtalanszor eltemették, de mindig feltámadt, s ma az egyik legkedveltebb közlekedési eszközünk. — A képen egy 1890-es évekből való trolibusz látható. Az év elején új országnév került fel Afrika térképére: a korábbi Szenegál és Gambia Szenegambia néven egyesült. Az újonnan létrejött ország területe 207 529 km2, lakóinak száma 6 millió. Képünkön az ország fővárosának (Afrika egyik legszebb településének), Dakarnak részlete látható. Göcsej Zala megyének mintegy 90 nyugati községét foglalja magába a Zala, a Kerka és a Válicka folyók határolta dombos, erdős részen. Ennek a néprajzilag igen érdekes területnek a paraszti építészetét mutatja be a Göcseji Falumúzeum. Felvételünkön a Göcseji Falumúzeum „utcája" látható, az előtérben a Csődéről idetelepített harangláb áll. Nagyon sok külföldi és hazai turistának, természetkedvelőnek — ha Szlovákia erdeiben barangol — hőn óhajtott vágya, hogy legalább egyszer egy pillanatra a szabadban találkozzon a „Kárpátok tigrisével", a hiúzzal. E dús pofaszakállú, szőrpamatos fülű, macskaféle ragadozóról számtalan megalapozatlan és eltúlzott történet, legenda kering, nemcsak a köznép, de a vadászok körében is. Pedig talán egy állat sem fél az embertől annyira, mint a hiúz. Az ember pedig állandóan üldözi, és ha csak teheti, csapdába ejti. A hiúznak kitűnő szeme és jó hallása van, ezért nehéz a közelébe férkőzni. Csak a szerencsés véletlen vagy a jól álcázott rejtekhely és a hosszú türelmes várakozás segíthet. Én már régóta szerettem volna lencsevégre kapni. Láttam is a nyomát az erdei ösvényen, de a hiúzzal nem találkoztam. Egyszer egy szép áprilisi kora hajnalon egy mészkőszikla közelében a jól álcázott rejtekhelyemre siettem (melyet már napokkal előtte gondosan elkészítettem), hogy a sziklafal üregében fészkelő hollócsalád mindennapi életét fényképezzem. Még a napkelte előtt bemásztam a rejtekhelyre, elkészítettem a teleobjektívet. A kis hollók, mint pelyhes gombolyagok összebújva pihentek és várták a reggelit. Volt még időm a reggeli etetésig. Unalmamban a kelő nap fényében szememmel végigpásztáztam a meredek sziklafal oldalát és a távolban a lucfenyők ágai mögött hirtelen megpillantottam egy hiúzt. Éppen a rejtekhelyem felé tartott. A legnagyobb óvatossággal beállítottam a fényképezőgép teleobjektívét a megfelelő irányba, ahol gondoltam, hogy ismét felbukkan. Lélekben szinte rimánkodtam neki, hogy meg ne gondolja magát és ne változtasson irányt. Végre megjelent. A fényképezőgép halk kattanásaira hirtelen megállt, a rejtekhelyem felé nézett, aztán megfordult és pillanatok alatt eltűnt. E váratlan találkozástól egészen felindultam, szinte el is feledkeztem a hollófiak reggeli etetéséről. De ezt most nem is bántam. A hiúzzal való találkozás élménye mindenért kárpótolt. A hiúz a Kárpátok faunájának őshonos állata és önálló fajt alkot. A felnőtt egyedek átlagos súlya 25—30 kg, a nőstények valamivel könnyebbek. Étrendje nagyon változatos és a környezettől is függ. Atkonyatkor és éjszaka vadászik. Minden olyan állatot megfog, amelyet le bír gyűrni : rágcsálókat, madarakat, őzgidákat stb. A hiúz nem „ártatlan bárányka", de nem is csupán vérengző fenevad. Elsősorban a satnya, beteg állatokat pusztítja és ezzel fontos szabályozó szerepet tölt be a természetben. Megfigyelték, hogy ahonnan a hiúzt kiirtották, rohamosan elszaporodott ugyan a vadállomány, de minőségileg nagyon satnya lett. A vetélytársakat (rókát, vadmacskát és a kóbor kutyát) könyörtelenül elűzi a vadászterületéről. Tekintettel eléggé tágas vadászterületére és rejtőzködő, magányos életmódjára, nehéz pontosan meghatározni a hazánkban élő hiúzok számát. A szakemberek körülbelül ötszázra becsülik. Ez elég tekintélyes szám ahhoz képest, hogy Svájcban, Olaszországban és az NSZK-ban, ahol valamikor szintén őshonos volt, már rég kipusztult és most kezdik újra visszatelepíteni a természetbe. írta és fényképezte: ZDENEK VLACH Q
