A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-01 / 18. szám

Csak egy percre«. Az öntöde homokpadióján elsüllyed az óvatosan lépkedő idegen. A kívülről szinte jelentéktelen­nek látszó csarnokban kiismerhetetlen rendben sorakoznak a traverzek, daruk, homokkal vagy a perzselő hőt sugárzó fémmel töltött formák. Hátulról, fojtó, gázos füst száll. A folyékony fém melege minden lépésnél figyelmeztet, hogy az öntök világában nem lehet céltalanul lődörögni. Jól tudja ezt GABRONCZ JÓZSEF, huszonhét éves öntömunkás is. — Miért éppen ezt a szakmát választottad? — Őszintén szólva véletlenül. Eredetileg autó­szerelőnek vagy szobafestőnek készültem, de sokan jelentkeztek. A rajztanárom ekkor azt mondta, hogy jelentkezhetnék öntőnek is, mert jó a kézügyességem. — Tudtad, hogy milyen szakma az öntőké? — Nemigen ... Akkoriban még úgy hittem, hogy majd mindig a forró vasat töltögetjük. Inaséveim alatt aztán rájöttem, hogy a homok is van legalább olyan fontos. A szakmunkásképző­ben is először homokot döngöltünk egy kis szekrényben, majd az úgynevezett rávágást pró­bálgattuk: a csatorna kivágását, ami elvezeti az acélt a formába. — Ebben a műhelyben is, távol a pirosló vastól, a homokot egyengeted. Ha nem tudnám, hogy öntő vagy, bátran tarthatnálak formakészítőnek is! —- Az öntő formát készít, összerakja és önt. Mindegyiket jól tudja, bár gyakran csak az egyiket gyakorolja. De talán a formakészítés a legnehezebb, legszebb mozzanat. — Tulajdonképpen hogyan is készül egy-egy forma, utána pedig maga az öntvény? — A tartályból kiengedett homok rövid szállí­tószalagom érkezik a formaszekrénybe. Lapáttal egyenesre simítom, lehúzom a fölösleget, utána pedig légdöngölövel megdolgozom a homokré­teget. Ha lazán döngölnék, öntés közben kisza­kadna a homok. A forma kitöltése után simitóval faragok. A sarkok éleit egy réz szerszámmal, a saroktörlővel mgtörlöm. A folyékony acél csator­náit lanzettával lehet kialakítani, ahová pedig nem fér be a kezem, onnan egy furfangos szerszámmal, a homokhoroggal húzhatom ki a felesleges homokot. A forma kialakítása és ösz­­szeszerelése után indulhat a daru, és ráfordítja az üstöt. Pillanatok alatt folyékony fémmel tel­nek meg a mélyedések és a rejtett rések. A kivájt homokodúkba vas vagy acél csorog, és amikor kihűl, előtűnik a kész öntvény. — Tudsz-e valamit az öntök szakmájának múltjáról? — A szakmunkásképzőben erről is tanultunk. Hazánkban valamikor főképpen osztrák meste­rek tanították az öntést. Hasonló szerszámaik voltak, mint a szobrászoknak. Sőt, egyetlen szerszámnak tizenkét változata is lehetett. Ma már a mi szakmánkban is terjed az automatika. A nagy öntödékben formaszekrény nélkül, gép préseli a formát és az üst is önműködően nyílik, hogy „föltöltse" a formát. Hol vannak manapság már azok az idők, amikor a középkorban a kiöntött vastömböket tizenöt-húsz évre beásták a mocsarakba, ahol a szerves savak kimarták a szennyeződéseket. Európában akkoriban főleg kegytárgyakat, harangokat, szerszámokat és fegyvereket öntöttek. — Szereted a homokfaragást, vasöntést? — Ha nem úgy lenne, réges-réges más munka után néztem volna. Egy-egy összetettebb forma vagy öntvény elkészítése valóban mestermunka. (M-) „Hajnalban állnak már vité­zül szökik az égről a felhő, haragos fejükön vigyázva szalagot ingat a szellő..." (Nagy László) Európa éghajlati viszonyai között a május a tavasz, az újjáéledés, a virágzás időszaka. A fák kilombosodnak, a növényzet üdén zö/de/l, madárdaltól zeng az erdő és mező. Május beköszöntését ezért ünnepük az európai népek dallal, tánccal és játékos vetélkedéssel már nagyon régóta. Sokfajta régi népszokás is kapcsolódik föld­részünkön a télfelejtő tavaszi időszakhoz. Ilyen volt a májuskirály- és királynő választás, zöld­ághordás, s nálunk — illetve a szlávnémet nyelvterületen — ismertebb szokás a májusfa, a székelyeknél hajnalfa, Jakabfa, Jakabág állítása, amiről „Májusfák" című versében olyan szépen ir az ismert költő. Nagy László. Májusfát — a néphit szerint gonoszűző nyárfát — főleg falun állítanak a legények a lányos házaknál. A szerelmi szimbólumon túl azt tartották ugyanis, hogy nem május a május májusfa nélkül. Elképzelhetetlen, mint karácsony fenyő, a húsvét pedig piros tojás és locsolás nélkül. Sőt, nemcsak az eladó lányok­nak, hanem — jó áldomás reményében — a községi bírónak és kocsmárosnak is állítottak májusfát. A májusfa-állitók jó előre kiszemelték már az erdőn azt a szép, sudár, egyenes-növésü fát, amit május elseje előtti napon, este kivág-MIÓTA VAN KÉS ÉS VILLA? A késről tud­juk, hogy kő­­korszaki „ta­lálmány", a villának az eredete azon­ban már ho­mályosabb. Az első fém­­villákat min­den bizonnyal arra használ­ták, hogy ki­vegyék a forró húst a fazék­ból. Feltétele­zik, hogy ezeknek a tá­­laló-vagy hús­villáknak fából készült előde­ik voltak — egyszerű ágvillák, végünkön kihegyezve. Meglepő módon sokáig használták a kést és a villát anélküli, hogy az evéshez mindkettőt egyszerre alkalmazták volna. Erről XI. századi hiteles adatok tanúskodnak: Darmiani velen­cei püspök a szószékről bélyegezte meg a Bizáncból származó és néhány előkelő itáliai családnál bevezetett szokást. Szent dühvei mennydörögte, hogy a késsel és villával való evés bűnös elpuhulás, és mint ilyen, istennek nem tetsző cselekedet. Ha nem is a püspök intelmének hatására, de a kés és villa hasz­nálata még évszázadokkal később is ritka­ságnak számított. Egy XV. századi illemtan­könyv az akkori étkezési szokásokra is utal ilyenképpen: „Csak három ujjal fogd meg a húst, ne pedig két kézzel tömd a szádba!” Úgy tűnik, hogy csak a XVII. században terjedt el a késnek és főleg a villának evőesz­közként való használata: ekkortájt már a kró­nikák is megemlítik a kés- és villakészítö mesterséget. MÁJUSFÁK tak. A fa ágait lenyesték, csak a tetején hagytak meg néhányat Ezekre a lányoktól kapott sokszínű szalagokat, kendőket, papír­szeleteket kötöztek, és a májusfa tetején elhe­lyeztek egy kisebb, borral vagy pálinkával megtöltött üveget is. Az elkészített fát azután titokban, éjszaka vitték a kiszemelt házhoz. Ott a kiskapu melletti oszlopnál a legnagyobb csendben gödröt ástak, beleállították a fát, a földet jól ledöngölték, hogy a szél ki ne döntse. Sok lány aludt nyugtalanul május elsejére virradó éjszakán, aggódtak, hogy kapnak-e májusfát. Volt azután öröm reggel, ha ott állt a fa és találgathatták a járókelők, hogy ki állíthatta. Az viszont nagy szégyennek számí­tott, ha elvétve valamelyik leányzó szárazfát kapott. Egy idős bácsi mesélte évekkel ezelőtt Losoncon (Lučenec), hogy hajdanán egyszer ő is szalag helyett rossz fazékkal és köcsögökkel „pántlikázta" fel falujukban a szárazfát, mert a kedvelt leány kikosarazta. A hatás nem is maradt el, nem kapott mégegyszer kosarat. A leány nemsokára a felesége és évek múlva öt gyermeke édesanyja lett. Külön „szertartással" járt a májusfa kitán­colása május utolsó vasárnapján vagy pün­kösdkor. A legények azon versengtek hogy ki tud a május fa csúcsáig felmászni... Ki hozza le az üveg bort vagy pálinkát. A gyerekek pedig a fa kidöntésekor a színes szalagokon osztozkodtak örömmel. A májusfa tulajdono­sának persze gondoskodnia kellett a zené­szekről és az állítóknak áldomást tartozott t fizetni. Rendszerint ahány méter volt a fa, annyi liter bor járt. Az összegyűlt legények és lányok azután a májusfa körül vidáman szóra­koztak táncoltak egész este. Mindenkinek megvolt a maga párja. Kár, hogy a rohanó évek során ez a régi, romantikus szép szokás is lassan-lassan fele­désbe merül. Új divat van sokfelé kialakuló­ban, terjedőben a díszes virágkosárkészítés és ajándékozás. A legények ezeket rendszerint a városi virágüzletekben rendelték meg jóetöre — nem számit mennyibe kerül, csak szebb és nagyobb legyen, mint az ismerősé, baráté —, majd autóval elszállítják és a kiszemelt lány május elsejére virradóra azt teszi ki közszem­lére az ablakba. Májusfát — sajnos — már falun is mind kevesebbet állítanak. Pedig ahol még él ez a szép hagyomány, mondhatják a költővel: „Májusfák suhogják magasan az ember szabadult kedvét, tövükben a táncot ne járják sarkantyús csizmájú medvék..." KANIZSA ISTVÁN Ml VOLT AZ ASZTAL ŐSE? Talán leghétköznapibb bútordarabunkról azt hihetnénk, hogy egyidős ha nem is az embe­riséggel, de legalább a civilizációval. Pedig a nép nem egykönnyen barátkozott meg vele annak idején. A rómaiak, mint a korabeli leírásokból és ábrázolásokból tudjuk, több­nyire félkönyökön heverészve lakomáztak. A gyűjtögető életmódot folytató törzsek fiai, aztán a nomád pásztorok, és általában a szabad ég alatt sok időt töltő népek nem is nagyon tudtak volna mit kezdeni az asztallal. A vasfazekat vagy bográcsot, amelyben az ebédjük főtt egyszerűen letették a földre, köré telepedtek, és mertek belőle. Sokszor tányérjuk sem volt. Az anyaföld volt az aszta­luk, és egyben a székük is. Később a paraszt­családok is megvoltak e bútordarab nélkül. A konyha közepén a földre tették az edényt, zsámolyokon körülülték, és ki-ki fakanállal szedegette belőle a gulyást vagy a köleská­sát, mikor mi volt. Eltelt némi idő, amíg feltalálták az asztal ősét, az evöszéket, ame­lyet néhány vidéken egyenesen asztalszék­nek neveztek .. . Alacsony, támla nélküli, kerek szék volt ez, a közepén lyukkal. A lyukba tették a párolgó étellel teli bográcsot, ülöalkamatosságnak meg maradt a zsámoly. Ezt az evöszéket szorította ki végül a palo­tákban már ismert és bevált asztal. A pa­rasztházakban előbb a tisztaszobában tar­tották, szőttes abrosszal földig letakarták, és éppúgy nem használták, mint a hímzett pár­nákkal magasra vetett ágyat, amelybe a világért bele nem feküdt senki. Aztán a díszasztal néhány szerényebb rokona beké­redzkedett a konyhába, s került melléje szék is. Csak ekkor kezdte az azóta is hűséges bútordarab igazi hivatását betölteni. SZOLGÁJA ÖN BARÁTAINAK? Természetesen nem az, mégis annak vallja magát, valahányszor egy kedélyes „sziát" kiált oda nekik. A szevasz, szia, szió, szióka köszönések ugyanis a latin eredetű szervusz szóból alakultak ki, amelynek jelentése: szol­ga, szolgája. Egyébként a köszönés régen nemcsak udvarias gesztus volt, de tisztele­tet, sőt, hódolatot is kifejezett. Erre utal több régi formája, például: ajánlom maga­mat, alázatos szolgája, alászolgája, amelyek közül az utóbbi kettő a latin „servus humilli­­us" magyarítása. Nagy múltja van a köszö­nés másik, korábban igen elterjedt módjá­nak, a meghajlásnak is. amely az uralkodók előtt valaha kötelező földre borulásból fejlő­dött ki. Ez később ugyan térdre omlássá, majd féltérdre ereszkedéssé, végül téráhaj­­tássá szelídült, de még hosszú ideig az alárendeltségi viszony kifejezője maradt. A máig fennmaradt enyhe meghajlás vagy fő­hajtás szokása viszont már nem több a minden ismerősünknek kijáró tiszteletadás­nál. Sok európai népnél az is szokássá vált, hogy a rangosabb embert a sapka levételé­vel vagy a ruha fellebbentésével köszöntöt­ték. 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom