A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-01 / 18. szám

ott voltak például azon az 1934-ben rendezett fölvonuláson, amelyen Major Istvánnak kellett volna ünnepi beszédet tartania. A környező házak fedezékében meghúzódó csendőrök azonban nyílt összetűzést provokáltak — pedig abban az évben is, mint annyiszor, pusztán a miikanélküliség, a kolduscédulák, a kizsákmányolás ellen, a béremelés érdekében emeltek hangot.

Igen, abban az évben is, mint annyiszor, egészen addig, amíg a 48-as események, a februári győzelem nem tették lehetővé a

szocialista fejlődést, a szabad május elsejéket hazánkban.

Akárcsak régente, jelenleg is sokféle szakma képviselői dolgoznak a bratislavai Kábelgyárban. Az egyre igényesebbé váló termelési feladatok, a műszakiak és a munkások zömét arra ösztönzi, hogy mindenki adja bele tudása, szorgalma és lelkiismeretessége legjavát abba, amit csinál.

Erről társalgunk tizszemközt, azaz a riporter és a Kábelgyár négy, különböző életkorú dolgozója.

Egyvalamiben rögtön megegyezünk a munkáról, a gyárról, az életünkről folytatott beszélgetés legelején. Abban, hogy személyes boldogulásunknak, családi terveink megvalósításának, munkahelyi közösségünk eredményeinek: gazdaságunk, társadalmunk egészséges fejlődésének fő forrása a munka, „az élet anyja". Kérdem, vajon áthatja-e ez a felismerés az itt dolgozó emberek gondolkodásmódját, szemléletét, magatartását. Beszélgető partnereim válaszából ítélve túlnyomórészt igen, de azért nem nehéz megkülönböztetni három csoportot. Az elsőbe — és ez a legnépesebb — azok tartoznak, akik mindent megtesznek, ami tőlük telik, és fegyelmezettek, lelkiismeretesek. A második csoportba sorolhatók szerint ezek az előbbiek amolyan megszállottak, akik hajtják magukat a gyárban, ahelyett hogy pihennének vagy az anyagi gyarapodás másféle lehetőségei után néznének. Végül a harmadik csoport: megteszi, amire utasítást kap, de semmivel sem többet, és ötletekkel, javaslatokkal sem áll elő.

Vajon aki előáll, azt meghallgatják-e? A válasz: igen. Elismerő szavak hangzanak el a gyár vezetőiről és a munkaversenyek szervezőiről, akiknek gondjuk van rá, hogy aki rászolgált, az a lehetőségekhez mérten erkölcsileg és anyagilag egyaránt megkapja a méltó elismerést.

Azt persze erről a nagy múltú gyárról sem lehet állítani, hogy itt már hiánytalanul megvalósult a tényleges teljesítményekhez igazodó bérezés, de azt már mindenki tudatosítja, hogy ennek jóval nagyobb a szerepe, mint amekkorát eddig sokan tulajdonítottak neki.

A tizszemközt folytatott társalgás közben örvendetes és kedvezőtlen dolgokról egyaránt beszélgetünk. Például arról, hogy az emberek mostanában sajnos nem törődnek annyira a gyárral, és gyengült a közösségi szellem ereje is. Meghökkentő, hogy sok tekintetben épp a fiatalok, a tizennyolchuszonöt évesek körében a legnagyobb a nemtörődömség.

Szóba kerül az is, vajon a dolgozóknak lehetőségük van-e részt venni az őket, a gyárat érintő döntések előkészítésében és meghozatalában, majd pedig a velük együtt hozott határozatok végrehajtásának ellenőrzésében? Van, hangzik a válasz; ám aztán kiegészítő véleményként az is elhangzik, hogy baj viszont, miszerint az emberek egy része nem él ezzel a lehetőséggel. Nem megy el erre vagy arra a munkaértekezletre, szakszervezeti összejövetelre, nyilvános párttaggyülésre vagy egyéb fórumokra, később viszont zsörtölődik, mondván, őt nem tájékoztatták!.. . Persze, a demokratizmushoz tartozik a szigorú rend és fegyelem, a kötelességek maradéktalan teljesítése is. Ebben nincs is vita közöttünk, sőt beszélgetőtársaim egyöntetűen azt is hangsúlyozzák,, hogy a közösen hozott döntések és határozatok után nincs helye vitatkozásnak: akkor már csak a pontos, jól megszervezett és minőségileg magas színvonalú munka következhet.

A Kábelgyár dolgozói büszkén mesélik, hogy mindmáig őrzik a hagyományt: ma is a május elsejei fölvonulások élén menetelnek. Napjainkban, persze, elsősorban kiváló munkaeredményeik jogosítják őket erre a megtisztel ésre.

De az elmúlt évtizedek május elsejéinek tanúját: az aranysárga betűkkel hímzett vörös zászlót is büszkén emelik magasra.

MIKLÓSI PÉTER GYÖKERES GYÖRGY felvételei

Hétvégi levél

Régi május elsejékre gondolunk, a munkásosztály megfogalmazta jogos követelésekre, a felvonulások és harcok majd százéves küzdelmeire, a győzni tudók és a lebukották tömegeire; a mostaniakra pedig úgy nézünk, ahogy a költő megírta: „Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják, sej, az van arra írva: éljen a Szabadsági"

Május elseje közeledtével mindig eszünkbe jut, hogy már jó! benne járunk a tavaszban, zöld a rét, zsendül a vetés, cseresznyefák és orgonabokrok csodálatos színekben pompáznak, s a házak is mintha megmosakodtak volna, a levegő tisztább és ózondúsabb, tavaszias és május elsejés hangulatú. Még a szél zúgásában és fütyülésében is benne az ünnep fénye, ragyogása.

Jól benne járunk a jelképesnek is tekinthető tavaszban, hiszen több mint három és fél évtizede szavatolja szabad és derűs felvonulásunkat a munkásba tatom.

A tavasz kezdete és a május elseje valahogy egyet jelent. Várjuk tiszta égbolttal a fejünk fölött, s ránk zuhogó fényözönnel. Szomorúak vagyunk, ha arra ébredünk, felhős az ég, szemerkél az eső, ha ezer és ezer kis esernyőkupola alatt hömpölygőnk végig utcákon és tereken. Fordulhat akármilyen rosszra az idő, nem maradunk otthon, a megjelölt helyre sietünk, ahonnan elindul a menet, ahogy az erecskék is fo/ydogálnak valahonnan, míg aztán vizükkel nagy, óriás folyamokban egyesülnek.

Mennyi ismerős arc, baráti mosoly, kézfogás egy-egy május elsején. S mennyi egyszavas jelmondat: Béke! Soha nem volt annyira hangsúlyos értelme, mint napjainkban, az újra feszültté vált nemzetközi helyzetben. Érzem és tudom, hogy a földkerekség minden országában ez lesz a felvonuló milliók legfontosabb követelése: Béke! Az idei május elsején minden eddigi méretet meghaladón a béke zászlajához sereglenek a dolgozó milliók, nők, férfiak, a holnap katonái, most még gyerekek, és harci kürtjét fújják a békének elszántan, az élni akarók elszántságával. Mert hadd idézzem a költőt, aki a békét féltve Írja:

Kérdezd meg a virágot, ha szétbontotta szirmát s fölperdül karcsú szárán, a nap felé nevet, hogy összezsugorodva bújnék-e földbe újra, tanulni új sötétet, feledni az eget.

S ugyanez a költő a békét, a békés építő munkát féltve rám, rád, valamennyiünkre hivatkozik, amikor folytatja:

És kérdezd meg az embert, ki bújt sötét hegyekben, lapult a fenyvesekben, harcolt a föld alatt, hogy újra gyilkos éjbe, pincék, gödrök vizébe bújnék-e, fölcserélve kínnal a sugarat.

Tavasz van, s a tavaszban szerelmesen összesimuló fiatalokat láttam és nyugodt voltam. Valamelyik este azonban nyugtalanná tett egy tévéinterjú. Szép szőke nyugatnémet lány panaszkodott gondfelhős homlokkal testvére munkanélküliségére. Hogy nincs szörnyűbb, nyomasztóbb dolog annál, mint amikor a fiatal úgy érzi, eszére, kezére, felkészültségére nincs szükség. Tehernek, gondnak született a világra. Igen, harminchetedik szabad május elsejénkén is úgy kell felvonulnunk, hogy még mindig kísértő rém a tegnap.

3