A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-24 / 17. szám
Utóirat: A levélhez egy fényképet mellékelek. Csak gyorsfénykép és nem jól sikerült. Én sem tudtam felismerni magam rajta, talán azért, mert egyenruhában vagyok. Köszönöm őrvezetővé való előléptetésem alkalmából kifejezett szerencsek 'rvánatait. Ha a háború még vagy húsz esztendeig fog tartani, mint valamelyik újság írta — még tábornok lesz belőlem. Mosolyog, ugye? MÁSODIK RÉSZ Madonnám! Borzasztóan érzem magam: álmatlan éjszaka. lelkiismeretfurdalás, általános lehangoltság, képtelen vagyok összefüggően gondolkozni, a fejem tüzel, reménytelenség lett rajtam úrrá — íme, szentem, ilyen az én lelkiállapotom. Minden erőmből igyekszem összeszedni magam, de a tegnap éjszakai bűn, amit — elcsábítva Önt -r- elkövettem, ólomsúllyal fekszik a lelkemen. A fejemet fogom, amely úgy ég, mint a tűz és vádolom magam: „Franci — Franci — mit tettél?" Te drága szentem, te tőrrel keresztüldöfött kis szivem — könyörülj meg az elvetemedett bűnösön! Hétfájdalmú Madonnám, könyörülj rajtam! Nem, képtelen vagyok megtalálni a lelkem egyensúlyát. Minden idegem burka lefoszlott és az őrültségig érzékeny — valószínűleg megtébolyodok. Rettenetes ez az állapot és tudom, hogy mindaddig nem találom meg nyugalmamat, míg nem csókolhatom a köntöse szegélyét, míg nem tarthatok bűnbánatot, mint a tékozló fiú s Ön maga nem terjeszti szegény fejem fölé kétségbeesve kezeit s nem mondja halk önmegtagadással: „Franci, Francikám, vétettél ellenem, de megbocsátok." Igen ez az igazi kifejezés: a megbocsátás. És nem lelek addig nyugalmat, amig értésemre nem adja, drága szentem, hogyan érezte magát, mert olyan keservesen sirt, hogy majd a szívem szakadt meg, elájult és a patakba mártott nedves zsebkendővel kellett Önt élesztgetnem. Lator vagyok, és kerékbe kellene, hogy törjenek. Undor fogott el, ha arra gondolok, hogy az Ön gyermeki ártatlanságával visszaélve megvetésre méltó gaztettet követtem el. Megbélyegzett ember vagyok. 1897-ben börtönbe kerültem szabóműhelyem csődje, vétkes bukás miatt. Háromszor átkozzon meg engem! Térdre borulok Ön előtt! Mialatt ezeket a sorokat sietve papírra vetem, hajnalodik, a harangok templomba szólítják a keresztényeket. Igen, meggyónok! Talán ismét megbékül az én szegény lelkem. A legforróbb kívánságom, hogy Önt is ott találjam a templomban, hogy mindketten megtisztuljunk a bűntől és megfogadjuk, hogy soha többé nem hagyjuk magunkat elcsábíttatni a sátántól, amely körülöttünk ólálkodik, hogy minket, istenfélő embereket szerencsétlenségbe döntsön. Szent, fehér kezeit lélekben csókolja, keserű könnyeivel öntözi az Ön volt barátja, most azonban latorrá vált szeretője. Franci HARMADIK RÉSZ Francikám, édesem! Leveled nagyon felizgatott. Mi történt Veled? Beteg vagy? Bizonyára meghűltél azon az éjszakán. Valószínűleg lázad van, torokgyulladásod. Én is berekedtem, bizonyára attól, hogy ott feküdtünk a nedves földön, de az öblögetés székfüteával segített. Az én fejem is tüzelt. Rosszul éreztem magam. De ne félj, hamarosan elmúlik. Ha az embernek valami ilyen baja van, akkor félrebeszél, és fantáziái. Már hogy haragudhatnék az én Francikámra? Micsoda különös teremtésnek kellene ahhoz lennem? Szépen feküdj ágyba, főzess magadnak teát, melegittess téglát, csavartasd kendőbe és tetesd a lábadhoz. Katonáéknál is meglesznek nálad nélkül. Küldök az öcsémmel egy darab vajat és házi kenyeret. Most gondoskodnom kell rólad, szegénykém, hogy ne légy olyan elhagyatott ... Most már beismerem, hogy néha egy kicsit nevetséges voltál. 100 éve, 1882. április 16-án született Jaromír John a kiváló cseh prózaíró. Ez az elbeszélése „Esték a szalmazsákon" c. könyvéből való. Fotó: Z. Mináč óvá Nem haragszom. Az édesanyám is azt mondta, hogy most már feleségül kell, hogy vegyél. — Ki tudja, hátha lesz valami a viszonyunkból. A férfinak nem tesz jót. ha nőtlen, árt az egészségének. A sógorkám levágta a csunyót, s ezért meghívunk a torra. Délután elmegyünk együtt sétálni. Hát a viszontlátásra! Csókol forrón szerető Rózinkád NEGYEDIK RÉSZ Kisasszony! Mivel nem akarja szépszerével visszaadni a gramofont és a húsz kétoldalas lemezt, ügyvédet fogadok és be fogom perelni. A gramofont nem ajándékoztam Önnek; magam is csak kölcsönkértem az „Abesszínia" vendéglőből. A kocsmárosné már kétszer járt az ezredesnél és azt akarja, hogy 600 koronát fizessek, különben börtönbe kerülök, ha viszszajövök a helyőrségi kórházból, ahová holnap indulok, mert a doktor váratlanul megállapította, hogy egy undorító betegséget kaptam. azt hiszem, mondanom sem kell, hogyan éreztem magam, mialatt felvették a jegyzőkönyvet, mindenféléről kérdezősködött; megkérdezték, hogy micsoda koszos helyeken forgolódtam, azt mondták, hogy a gyógyítás legalább hat hétig fog tartani és az után is érdeklődtek, hogy hívják azt a lányt, — csak másnak nevezték, azt hiszem, nem kell ismételnem ... Csak annyit mondok, hogy rosszaságával szerencsétlenségbe döntött, ezzel a betegséggel elveszítem a helyemet a szabóműhelyben, a kocsmárosnénak fizethetek a gramofonért meg a kétoldalas lemezekért, ráadásul még az is meglehet, hogy bezárnak. De én ezt nem hagyom annyiban és ha nem adja vissza a gramofont a katonai bíróság útján fogom rákényszeríteni, jegyzőkönyvbe diktálom a nevét, hadd üljön maga is, ha már én ülni fogok. Nem is érdemel mást álnokságáért! Nekem már minden mindegy! Tisztelettel a maga volt, becsületes, most pedig magát a kénköves pokol fenekére kívánó barátja minden hiába más semmi sem számít csak ami felér a világosságig VI köböl és ködből e nap küszöbére úgy tépek hogy érted elhagyom magam nem számit már hogy lent és fönt mi van őszidő folyik a szőlőtő vére vagy a miénk vöröslő derengése elfedi a titkot a hű láthatárt ahogy a hiú szó a komoly hallgatást tarts és emelj föl önsorsod egére hogy baj és gond mi kőként szakadt belém mögém vethessen mint árnyékot a nap és ragyogjon be sugaras gondolat szerelem élet szabadság és remény őszidő fény otthon szőlők mosolya mert nem léphetünk sehonnan sehova VII kőből és ködből leomló széleken sodró jégzajlásban önmagunkon túl kicsapottan késve ki szolga ki úr itt vagyunk itt hol véges és végtelen ujjaink közül ködként szertebomlik hallgasd és figyeld e nyitott pusztulást ki mit temet s mit ment partról partra át s ne kérdezd mi lesz ha a part leomlik még áll és mert áll meg nem kerülhető védi anyánk hite munkája szava még elindulhatunk otthonról haza állnak a sárfalak és a háztető legfőbb hatalmunk bár maga védtelen óv és vár ott a tántorgó széleken Vili kőből és ködből havasokon által magamban keresem leghűbb szavaid nem tudom ki vész el és ki marad itt élő e hófútta vad némaságban az óra ütése jégcsappá fagyott a jajszó dermedt ágként kettéroppan köd és kő zuhog lépkedünk a sorban idegenek te ki vagy s én ki vagyok ne szólj rám csak menj némának lenni jó irgalmas a tél a hó és a kövek s hív gyere gyertek jöjjön aki jöhet mindennél valósabb e látszat-való mert belőlem szakadt ki s belém szakad köd és kő fagyhalál és halálos fagy IX kőből és ködből ahogy kilépsz elém csillagok gyúlnak s a havas láthatár visszafénylik szemedből szemem akár a leíratlan a legszebb költemény mely úgy él ahogy önmaga létezését sem sejti ahogy mi sem a holnapot szebbik pólusom vagy s mi benned ragyog hűség és csend új törvény új mérték közelről látlak békém és nyugalmam havazó időben e falak között tudom mi őriz s hogy én mint őrködök hatalom nélküli hatalmat kaptam hűséged csended hogy tovább éljek itt tovább ha a mindenség is szétesik X kőből és ködből újra és még hányszor próbálom magunkat kihasítani de miért mit akarok megtartani közeledvén a végső elnémuláshoz nem mozdul semmi mégis megvalósul mi értelmet ád minden létezésnek megtörténtünk te értem s én teérted olyan egyszerűen ahogy a hó hull és lett hihetővé a hihetetlen múlttá a jövő és jövővé a múlt némák között gyönyörűt hallgatunk így virrad ránk a semmi és a minden mert kőből megformálható ami láthatatlan s ami látható 11
