A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-24 / 17. szám
Hallottukolvastukláttuk Innen-onnan SZÍNHÁZ Opera Mafiozo Ez a bratislavai Új Színpadon látott zenés játék, sajnos, az ötletszegényebb színházak dramaturgiai „szakácskönyveinek" gyakorta alkalmazott receptje alapján készült. Eszerint: végy egy látszólag elfogadható és szabadon átdolgozható librettót (szerzője Vaszil Sztanyilov), azt írasd át szinpadismeretben jártas hazai szerzőkkel (Peter J. Oravec és Ján Štrasser), komponáltass hozzá zenét (Milan Novák), aztán csináltass hozzá megfelelő színpadképet, látványos kosztümöket, mozgalmas koreográfiát, végül pedig különböző ritmusváltásokkal megrendezve mutasd be ezt az újszerű fazonra szabott müvet a nagyérdemű publikumnak ... Nos, hadd mondjam el a lehető legőszintébben: a bulgáriai V. Sztanyilov librettója bizony harmatgyönge müvecske (egy országjáró, félig-meddig amatör színtársulatot a maffia egy csoportja arra kényszerít, hogy eljátssza a Carment, de közben jelentkezik az ellen-maffia is, úgyhogy alapos bonyodalom s lövöldözés a dolog vége): a történethez írt muzsikában csak elvétve találni zenei ötletet és csupán Bizet eredeti dallamai jelentenek fölüdülést a műbe csempészett Carmen-részletekben — mindez két fölvonásban, unalmas vergődésben, még a cselekménybonyolítás döccenöit sem takargatva. Képletesen szólva olyan mindez, mintha valaki bontott téglából emelne épületet, s nem érezné szükségét a vakolásnak. A rendező (Peter J. Oravec) alig-alig tett hozzá valamit a saját művészetéből, minden erejét a poentírozásra összpontosította, miközben föl sem tűnt neki a történet és a figurák felületessége; de az sem, hogy a színházi zsöllyében töltött két és fél óra alatt lényegé ben egyetlen gondolatfoszlány sem jut el hozzánk, amit megragadni igyekezhetnénk. A rendezőt is megtéveszthette a föl-fölcsendülö Bizet-zene, az az itt is megcsillanó zenei varázs, ami ennek a klasszikus veretű zeneműnek sajátja. Ám alighogy elhangzanak ezek a sziporkázó zenei „betétek", máris kitűnnek az előadás többi részének rendezői és színészi sztereotípiái. Egyedül talán hazai magyar szemmel van egy érdekes mozzanata az előadásnak: vendégként — jópár előadásra szóló beugrásképpen — a szavaiéként s az amatőr csoportok rendezőjeként ismert Molnár László is fellép a darabban. Kár, hogy nyilvánvaló tehetségét aligha igazoló, már-már kedélyborzoló szerepben. (miklósi) KÖNYV A neoavantgarde „Nincs jogom útlevél nélkül utazni. / Nem tudom, hogyan kell a háborúnak véget vetni. / Nem élhetek pénz nélkül. / Nincs jogom hasist szívni. / Nincs jogom levetni a ruháimat. / A forradalom alapja a szeretet. / A forradalom célja nem az erőszak, hanem az élet" — idézi Szabolcsi Miklós kitűnő antológiája, a Gondolat Kiadó „Izmusok" sorozatának legújabb kötete, A neoavantgarde Julian Beck „Tézisek a Paradise Now-hoz" cimü szövegét, s ennek idézésével mintegy kvintesszenciáját adhatjuk az egész gyűjteménynek. Szabolcsi Miklós, aki már évekkel ezelőtt megjelentetett egy kitűnő s azóta már szlovák nyelven is olvasható tanulmányt a neoavantgarderól „Jel és kiáltás" címen, s aki most bőséges bevezető tanulmánnyal látta el ezt a kiadványt is, a hatvanas évekre s a hatvanas évek első felére datálja a neoavantgarde korát. Mások ötvenhattól, a XX. kongresszus évétől számítják e korszakot kb. hetvenig, a hetvenes évek első felének megnyilatkozásait már csak a korszak utórezgéseként tartják számon. Tény, hogy az a kb. másfél-két évtized, amely e néven futó stíluskorszakként kezd meghonosodni az irodalom- és a művészettörténetben, valóban egyre jelentősebb mozgalomként van jelen emlékeinkben, voltaképpen az egyetlen jelentős korszak és izmus az elmúlt fél évszázadban, vagyis kb. a második világháború kezdete óta. Mit adott a neoavantgarde a világnak? A zenében mondjuk Boulezt és Ligetit, Stockhausent és Nonót, Xenakist és Lutoslawskit, a filmművészetben Csuhrajt és Jancsót, Resnaist és Fellinit, Tarkovszkijt és Pasolinit, a képzőművészetben Rauschenberget és Any Warholt, az irodalomban Beckettet és Bútort. Sanguinettit és Voznyeszenszkijt, Garda Marquezt és Juhász Ferencet, hogy egészen tágan értelmezzük a kort és a stílust, hisz nyilvánvaló, hogy azok is színeihez tartoznak, mint például Juhász vagy Garcia Marquez, akiket ugyan Szabolcsi nem sorol (nem sorolhat) a neoavantgarde skatulyájába, de akik inkább reprezentáns jelenségei a kornak, mint a beskatulyázható, de kevésbé fontos életműveket létrehozó vérbeli neoavantgardisták. Nem lehet célunk az izmust, s az antológiát részletesebben taglalni, csak jelezni kívánjuk, milyen fontos kiadványról van szó, az ún. „alapkönyvről", hisz nem szorul bizonyításra, milyen csekélyek ismereteink az irodalom- és művészettörténetnek éppen a hozzánk legközelebb eső korszakairól. (cselényi) Bodrog-parti szerelmeink (Fekete Gyula regényéről) A Légy jó mindhalálig c. Móricz-regény után a magyar irodalomban csak kevés olyan mű született, amely a hasonló tematikában megközelítő sikert és szintet ért volna el. Fekete Gyula József Attila-díjas író néhány évtizeddel a Móricz megírta debreceni eseményeket követően egy másik iskolába, az ősi sárospataki kollégiumba vezeti olvasóit. Élményeit formálja regénnyé a volt diák: emlékeket idéz, titkokat tár fel az író, miközben tanulságos dolgokat üzen azoknak, akik könyvét kézbe veszik. A szerző szándéka sikerült, Fekete Gyula etérte célját: jó regényt tett le asztalunkra. Müve izgalmas olvasmány, ügyesen kidolgozott és jól felépített alkotás, mondanivalótól, lényegretapintástól sem mentes korrajz. Az író még a régi világ emlékeit, a múlt szokásait őrző, azokhoz ragaszkodó kollégiumban nevelkedik, egy ilyen légkörben serdül emberré. Itt tanulja meg azt is: „Mennyi szolgaság, alázat, engedelmesség kell ahhoz, hogy valaki a végén parancsolhasson". A kisdiákoknak errefelé is hasonló tűzkeresztségen kell átesniük, mint hajdan Móricz Nyilas Misijének s a többi apró debreceni diáknak. De ezenkívül a város s az iskola mást is adott azért akkor a tanulóknak. Lehetőségeket az élményszerzéshez, feltételeket a kalandokhoz. És születtek is dolgok, melyekre lehet és érdemes emlékezni, melyek háttérbe szorítják a keserűbb emlékeket is. És tanította a sárospataki iskola lényeges dolgokra is növendékeit. Az adathalmazok tálalásán túl megtanította ez az intézmény Fekete Gyuláékat az összefüggések felismerésére is. A negyvenes években például arra, hogy „a fegyveres hódító mindig megalázza az embert, akármilyen csodafegyverrel hódít, a politika, a hatalom is megaláz. Az író, a művész, a tudós úgy hódít, hogy fölemel." A nagy társadalmi fordulók diákjai Sárospatakon már fiatalon rájöttek arra, hogy „ha egy ország romlásnak indul: éppen azok nem kaphatnak szót, a nyilvánosság előtt, akiknek a szavára legnagyobb szükség lett volna." Fekete Gyula regénye elsősorban kedves hangulatával ragadja meg az olvasót. S hogy ez a könyv is méltó utódja lehet a bevezetőben említett regénynek, az Fekete gazdag élményforrásával, prózaírói tehetségével és emberi magatartásával magyarázható. Csáky Károly KIÁLLÍTÁS Az új korszak jelképe Bratislavában, a II. városkerületi Csehszlovák-Szovjet Barátságházban rendezték meg ezt a fényképdokumentumokból összeállított kiállítást. És mivel társrendezője a Német Demokratikus Köztársaság konzulátusa volt, Lenint, történelmünk új korszakának formálóját olyan felvételeken láthattuk, melyek nem általánosan ismertek. A német munkásmozgalom és Lenin kapcsolatát dokumentáló fényképek közül külön is említést érdemel néhány. Nemcsak az 1917-ben, a Kreml előtt készített felvétel, melyen Lenin mellett láthatók az akkori német munkásvezetők, hanem a többi is. Például: a lipcsei ISZKRA-nyomdában készített, vagy pedig amelyiken a berlini Alte Bibliothek (Régi Könyvtár) látható. Ugyanis, 1895-ben a fiatal Lenin itt, az akkori királyi könyvtárban tanulmányozta a német forradalmi mozgalmak történetét. A kiállítás rendezői sok más felvétel bemutatásával azt is dokumentálták, hogy az első világháborút követő évtizedben mennyire valóságos és eleven volt Lenin tanításának hatása a német munkásmozgalomban. Az 1925-ben Moszkvában készített felvételen azok a német munkások láthatók, akik végignézték a Szovjetunió sikereit bemutató kiállítást, tanulmányi küldöttség tagjaiként jártak a szovjet gyárakban. Az 1928-ban, Németországban kiadott plakáton, melyet Alexander Kiel készített, és népgyűlésre szólította a dolgozókat, Lenin fényképe látható. Paul Lohe felvétele úgynevezett életkép, zsánerkép, de mivel 1930-ban készítette, s rajta Lenin-sapkás német, munkásgyerekek láthatók; sokatmondó dokumentum. Persze, aki figyelmesen végignézte a kiállított felvételeket, észrevette: az ilyen témájú fotók mellett helyet kaptak azok is, melyek dokumentálják, hogy az NDK-ban emléktáblák, szobrok figyelmeztetik a dolgozókat Lenin és a német munkások kapcsolatára. Hajdú András Június elején kerül a hazai mozik műsorára a Lányok órája című színes NDK film. A pszichológiai dráma — egy ötven körüli apa, aki infarktussal kerül kórházba — a szokásos módon bontakozik ki. Az apa a halál közelében ér csak rá elgondolkodni azon, hogyan élt, mit végzett, mit mulasztott el. Csak most tud odafigyelni négy felnőtt lánya életére ... Nincs akadály a híres angol terepjáró, a Range Rover legújabb változata előtt : úttalan utakon, mocsáron, meredek kaptatón is átjut. A négyajtós változat hátsó ülései kényelmesebbek az eddiginél, a sebességváltó továbbfejlesztése révén pedig csendesebb üzemű lett a kocsi, és 20 százalékkal csökkent az üzemanyagfogyasztása. 3,5 literes motor működik az állandóan négykerékhajtású terepjáróban. „Szépségem az én tőkém. Aki a szépségemet kétségbe vonja, az tönkre akar tenni" — jelentette ki a minap Raquel Welch. Az ügy előzménye, hogy a Metro Goldwin Mayer filmgyár rábízta a Cannaby row című film főszerepét. Néhány napi munka után Robert David Ward, a film rendezője „öreg tyúknak" nevezte a színésznőt, majd visszavette tőle a szerepet. Indoklás: „Raquel Welch már nem olyan szép, mint egykor..." A sztár huszonötmillió dolláros kártérítési pert indított. 8
