A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-24 / 17. szám

A kígyóméreg a gyógyszeripar egyik leg­fontosabb alapanyaga. A Szovjetunióban, Taskentban, több mint ötszáz kobrát és más mérgeskígyót nevelnek egy farmon. Sokoldalú ápolásukhoz a vitaminokkal való táplálás is hozzátartozik. Kraszno­­vodszk mellett szintén található egy mér­­geskígyó-telep. A képen látható férfi en­nek a telepnek a dolgozója s mint látszik, ugyancsak kedveli a nem mindig veszély­telen, de nagyon hasznos hüllőket. Stendhal klasszikus remeke, A pármai kolostor is azok közé a müvek közé tarto­zik, amelyekről mindig van új mondaniva­lója a rendezőknek. A pármai kolostor első filmváltozatát 1947 —1948-ban for­gatta Christian-Jaque; Fabrizio szerepét felejthetetlenül alakította Gérard Philipe. Az új változatot az olasz Mauro Bolognini rendezi a tévé számára. Úgy nyilatkozott, hogy mivel tíz óra vetítési idő áll rendel­kezésére, a sorozat tíz fejezetből áll. A forgatás színhelye nem Párma, hanem Mantova. A képen: Marthe Keller, A pár­mai kolostor Sanseverinája. A különös fekete szivar kétszemélyes ke­rékpár: világrekorder-jelölt. Fekete ló a neve és csaknem hanyatt fekvő két uta­sának izomerejével a próbafutások során 56 km/órás sebességet ért el. A kitűnően áramvonalazott angol járművel a kerékpá­rosok sebességi világcsúcsának megdön­tésére készülnek. Volt egy parányi hivatal s a hivatalnak egy nagydarab titkárnője. Ez a titkárnő — annak ellenére, hogy riasztóan nagy darab volt — édes volt mindenkihez. Olyan édes, mint a cukor, vagy talán annál is édesebb, olyan mint a csurrantott méz. Édessége mögött azonban, mint fény mögött az árnyék, hűvösen lapult a hamisság. Valójában fullánkos nyelve volt, mert a szemtől szembe feldicsért személyt a háta mögött betaposta a legragacsosabb sár­ba. A hivatal fiatal gépírónője, aki sokat hancú­­rozott az élet naposabb oldalán, el-eldicseke­­dett egyetlen leányával, Eleonórával. Hyen okos meg olyan okos. Hyen kedves meg olyan kedves. Hyen szép meg olyan szép. — Hozd be már egyszer, édesem — ajánlot­ta szavai mézét csorgatva a titkárnő — hadd lássuk azt a földi csodát! — Hozom, holnap már hozom — ígérte a gépírónő. — Hozom, mert látnotok, hallanotok kell. Másnap tényleg behozta. A csúnyácska kis teremtésnek még a tekintete is görbén állt. — De szép, de aranyos, de gyönyörű — áradozott a titkárnő. — Remek egy gyerek! — Tyutyuli, kicsikém. Mondj valamit! EPIZÓD — Biri-biri, buru-buru, bara-bara. — Még nem tudsz beszélni, aranybogár? — Dehogy nem! — erősködött az anyja. — Megmond ez már mindent, kimond ez már mindent. — Hogy hívnak, drágaságom ? — kérdezi megint a titkárnő. — Biri-biri, buru-buru, bara-bara. — Jaj, de aranyos vagy. Mindig ugyanazt mondod. Mindig ugyanazt. — Most azt mondd meg a néninek, hány éves vagy ? — unszolja a titkárnő. —- Biri-biri, buru-buru, bara-bara. —- Szenzációs! — csapja össze tenyerét a nagydarab asszonyság. — A mamádat hogy hívják? — Biri-biri, buru-buru, bara-bara. — Okos, nagyon okos. Es milyen csinos a ruhád, a cipőcskéd. Odafordul a naivan mosolygó gépírónőhöz és a legszívélyesebb lemezét teszi fel. Behízel­­göen fuvolázza: — Csodálatos gyerek. A legbájosabb kis­lány azok között, akiket valaha láttam. A mama öntelten mosolyog. A titkárnő egy klasszissal feljebb emelkedett a szemében. Törleszteni akart valamit és így szólt: — Nagyon szép a frizurád, kedves. Hol csináltattad ? — Nekem az Amálka dolgozik. Arany keze van. — Kifogástalan. Közben felöltözteti a gyereket, összeszedi a cókmökját és elköszön. — Pá, édesem. — Pá, kedvesem. Kissé megrántja a gyerek kezét és rászól. — Köszönj, Elvira néninek. A kislány bágyadtan darálja: — Biri-biri, buru-buru, bara-bara. Az anyja bocsánatkérően mosolyog: — Most állandóan ezt hajtja. Nem tudom, hol szedte fel. Pedig milyen okosakat mond már. Alig lépnek ki az ajtón, máris megindul a pusmogás a szobában. A titkárnő viszi a szót. Szélesre tárja a karját és sommásan jelenti ki: — Hát ez egy kis hülye! (dénes) Nézve öt nagyapám emléke sejlik elém. Bár aligha gondolta komolyan — „Úgy megver­lek, mint szódás a lovát." — fenyegetett mindig, ha ellenére tettem. Megfigyeltem: mielőtt rozoga kis furgon­jának kabinjába ül, „bíztatásul az útra" ke­ményen megrugdossa annak simára kopta­tott kerekeit. Ha lova lenne — biztosan érzem — agyba-főbe verné egy-egy indító „gyi-i-í-te ...!" előtt. Rám se ránt . . . Sejtelmesen surrogó-buf­­fogó-hörgő-morgó szerkentyűivel tesz-vesz, bajmolódik, sokáig tart míg hajlandó észre venni végül; kedvemre, zavartalanul kibá­­mészkodhatom magam évszázados masiná­in. Itt van káosznyi zsúfoltságban minden: a töltő, a szénsavas tartály és ami talán a legfontosabb: a megbízható védőrácsozat; mert irtózatosat tud durranni, milliónyi szi­lánkot freccsentve mindenfelé a szódásüveg. Mindenhol ládák imbolygó halomban, szó­dásüvegekkel. Állítólag a legfiatalabb szódásüveg is idő­sebb mint én . .. A szódásüveg, ami nincs . .. Egyszerűen nem szállítják, nem gyártják .. . — Ma már azt sem teheti meg az ember, hogy átugrik Magyarországra és bevásárol, mert ott még fel lehet hajtani. Saját zsebre persze, hogyan másként!? Mondom: most már azt sem. Vagy minek isi? Szűkszavú, szavában tétova. — Ez is egy utolsó szakma .. . Utánabólogat szavainak: — Egy az utolsók, kihalók közül — csikor gó szóval, nehezen oldódva beszél. — Mielőtt kihalna, legatyásodott ez a szakma ... Ez a mesterség már nem éled fel újra. Hárman vagy négyen vagyunk még szikvízgyártók az országban . .. A rimaszombatiak tulajdonképpen büsz­kék is lehetnek: nékik. Szabó Gyula szemé­lyében még van szódásuk. Napjában felhal­­latszik jellegzetes hangja csengettyűjének egyhangú panel-háztömbök lábánál és a néhány még megmaradt bérház homályos kapualjában. Régi „kuncsaftnak" pedig lép SZÍ KVÍZÉT !? SZÓDÁT!? csőt sem kell másznia, Szabó Gyula küszö­big szállítja friss, gyöngyöző, habzón spric­­centhető szikvizét. — Fém-szódásszifon meg szénsavas patro­nok!? Ugyan már, kérem, nevetséges! Hol vetekedhet az ilyen panes a mi szikvizünk­kel!? Felháborító sértés egy napon is említe­ni e kettőt! Nem ezért hal ki ez a mester­ség ... A fene tudja miért?! Sokkal több elfogyna, jönnek, vennék, vinnék. Miben ad­jam!? Egyre fogy, kicsúszik a kézből, leveri a gyerek — törik az üveg. Új meg nincs égen­­földön . . . Nemrégiben egy lebontásra szánt régi ház padlásán találtak nyolc darabot. Valóságos kincs manapság ... Gyermekkoromban szülővárosomnak is volt szódása. Ő is szikvizet árult. Az üzem leállt, de egy ottfelejtett tábla évekkel halála után is hirdette: „Szóda és szikvíz mindig kapha­tó". Ahányszor csak láttam, évtizedeken ke­resztül, mindig gyötört a kíváncsiság, nem bírtam megfejteni a titkot: mi a különbség szóda és szikvíz között!? Hiába kerestem meg, olvastam, okos szakkönyveknek ilyen dolgokban az ember nem hihet. Jól sejtet­tem, szakkönyvekben bármit írhatnak: van különbség . .. Szabó Gyula halálosan komolyan, kioktat­va magyarázza meg e „rejtélyt". — A szóda az csak szóda, de a szikvíz az az '9azi PALHÁZY JÓZSEF (a szerző felvétele) 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom