A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-17 / 16. szám

— Hazai nemzetiségi intézményeink sorában, életkor tekintetében, a CSEMADOK után rögtön a MA TESZ, a csehszlovákiai magyar színházművészet egyetlen műhelye s fáklyavivője következik. Eleinte „csak" a komáromi együttes, 1970 óta azonban a kassai Thália is fáradhatatlanul járja előadásaival Dél-Szlovákia kisebb-nagyobb falvait és városait. Véleménye szerint mit adott ez a csaknem három évtized a társulatnak, illetve a közönségnek?

—- Gondolom, talán akkor mondok igazat, ha azt válaszolom: elsősorban a fejlődés lehetőségét. Sőt, az indulásét is, hiszen az Állami Faluszínház magyar csoportjának tagjaiból és a dél-szlovákiai falvak legtehetségesebb amatőr színjátszóiból toborzódott az 1952 őszén alakult együttes. Mondhatnám úgy is, hogy a CSEMADOK három esztendővel korábbi indulása a műkedvelő színjátszás széles körű kibontakozását tette lehetővé, és javarészt ebből nőtte ki magát a mi hivatásos színjátszásunk is. Erre az időszakra, a színház akkori munkájára és eredményeire az indulás nehézségei, az alapok lerakásának és a művészi törekvések fokozatos kibontakozásának szándéka, illetve sajátos arculatunk keresése volt jellemző. A Magyar Területi Színház első vezetői, a fő hangsúlyt a társulatszervezésre, a szakmai tudás elmélyítésére és a hivatásos színjátszáshoz szükséges mesterségbeli tapasztalatok gyűjtésére, egy nemzetiségi színtársulatra jellemző stílus érlelésére és az újonnan alakult színház törekvéseivel rokonszenvező publikum megnyerésére fektették. Mert visszapillantva a múltba, azt is figyelembe kell venni, hogy e tájnak korábban sohasem volt „igazi", azaz hivatásos színháza. Ezért a Csallóköz, a Bodrogköz vagy akár Gömör népének is meg kellett tanulnia a színház sajátos varázsának élvezetét. De gazdaságilag is sokat adtunk egymásnak, mármint a dél-szlovákiai tájak és a MATESZ. mert tájoló együttesünknek játékhelyekre volt szüksége, s ez az igény nagyban hozzájárult a kultúrházak hálózatának kiépítéséhez. Bátran állíthatom, hogy színházunk előadásai az elmúlt évtizedek során nagyban hozzájárultak e vidék lakosságának műveltségi gyarapításához és a jó társadalmi hangulat kialakításához. Ha figyelmesen magunk elé idéznénk színházunk eddigi bemutatóit, akkor számtalan színpadi figuránkban a dél-szlovákiai tájak embertípusainak megelevenedését fedezhetnénk föl.

— A MATESZ megítélésében gyakorta megoszlik a közvélemény: vannak, akik fitymálják, vannak, akik elismerik teljesítményét. Vajon mi ennek az oka ?

— Színházunk színvonalának megrögzötten fitymáló, negatív megítélése többnyire olyanoktól származik, aki előadásainkat csak alig, vagy még annál is ritkábban látták. Kétségtelen, hogy nemcsak bemutatóink, de egyes előadásaink között is előfordul színvonalkülönbség. Valószínű, hogy a megosztó közvélemény részben a színészek életkörülményeit megnehezítő Déryné színészsors közvetkezménye, hiszen produkcióinkat értékelve nem lehet figyelmen kívül hagyni az elháríthatatlan akadályokat. Például a rengeteg utazgatást, a vidéki elszállásolás körülményeit, sok helyütt a játékszín primitív voltát, elvégre nem mindenütt vár bennünket több milliós ráfordítással épült, pazar művelődési otthon. Egységesen jó nívót tartani csupán állandó kőszínházi körülmények között és a jelenleginél lényegesen nagyobb, jobb színészi típusválasztékkal lehetséges. Ahhoz, hogy valaki tárgyilagos véleményt mondjon rólunk, rendszeresen meg kell néznie előadásainkat; de az sem árt, ha ismeri a bemutatókat meghatározó körülményeket

— Egyenletes-e a vidék érdeklődése a színházi kultúra iránt?

KÖZÖS ÖRÖMFORRÁS

Néhány hónap híján már kereken három évtizede járják az országot a Magyar Területi Színház színészei. Lelkes és önfeláldozó munkájuk, hivatásszeretetük révén a MA TESZ komáromi (Komárno) társulata és kassai (Košice) Thália Színpada — a múló évek során — a csehszlovákiai magyar kulturális élet egyik országos viszonylatban is jegyzett, reprezentáns intézményévé fejlődött. Színházunk múltjáról és jelenéről, küldetéséről TAKÁTS EMŐD igazgatóval beszélgetünk.

—- Nagyon is változó. Vannak „jó" és „kevésbé jó" járások, de az egyes járásokon, illetve tájakon belül is hullámzó az érdeklődés. Úgy érezzük, hogy nem mindig és nem mindenütt közügy a színház. Valamikor eseményvolt a Magyar Területi Színház vendégjátéka, az emberek versengtek a jegyekért; manapság viszont nem egy helyre úgy kell magunkat bekönyörögni. Sokan inkább az autó, a hétvégi nyaraló, a tengerparti üdülés iránt érdeklődnek, vagy egyszerűen a tévé előtt ülnek, de vendégjátékaink megtekintésére már ritkábban szakítanak időt. Természetes, hogy vidéken és városon egyaránt meg kell küzdeni a közönségért, de az emberek elanyagiasodott szemléletmódja, a fásultság, a sznobizmus és a közöny azonban legjobb szándékainkat is megkérdőjelezi. Gyakorta előfordul például, hogy előadásainkra a helyi amatőr csoportok tagjai sem jönnek el, de a pedagógusokat vagy a paraszti lakossággal érintkező falusi értelmiségi réteget is csak nagyon elvétve lehet megtalálni a széksorok között. Ki tegye hát közüggyé a színházat, ha nem a tanítóság és a vidéki kultúra önkéntes fáklyavivői? Nem titkolom, hogy több támogatást várnánk a CSEMADOK járási és helyi szerveitől, mert bizony figyelmeztető jelnek tartom, hogy sok esetben már a komáromi vagy a kassai premier, vagy egy-egy dunaszerdahelyi, nyitrai, rozsnyói vendégjáték sem számit eseménynek! Pedig a színház csak akkor tud érvényesülni, ha közéleti tekintély övezi. A mi feladatunk, hogy egyre magasabb színvonalon, egyre erőteljesebb művészi eszközökkel és egyre sokrétűbb, a közönség érdeklődését fölcsigázó dramaturgiával próbáljunk a színházpártolók kedvében járni. A dramaturgiai terv összeállításánál ezért két különösen fontos szempontot tartunk szem előtt: egyrészt színházunk társadalompolitikai küldetését, másrészt a MATESZ művészi célkitűzéseit és

belső adottságait. Tekintettel vagyunk továbbá arra, hogy meghatározott színészszámmal dolgozunk, hogy tájoló társulat vagyunk s ezért ahány játékhely, annyiféle igény vagy műfaji elvárás tapasztalható előadásaink iránt. A rugalmas és értő dramaturgiának ezért a rendezés és a színészi játék gyakorlati kérdéseihez hasonlóan, kulcsfontosságú szerepe van színházunk életében.

— Az imént említette, hogy színházunk vendégjátéka nem mindig és nem mindenütt közügy. Mit értsünk e megállapításon?

— Bevallom, hogy társulatunk tagjai számára nincs lehangolóbb érzés a kongó színházi nézőtérnél. A színész, aki hetekig, esetleg hónapokig készült arra, hogy színházi élmépyt nyújtson az öt figyelő embereknek, kilépve a reflektorfénybe, egyszerre csak az ásítozó széksorokkal találja magát szemben ... A közügy fogalmán ezért azt értettem, hogy mindennapi tapasztalataink alapján érdemes tágabb értelemben is megvizsgálni a látogatottság és a közönségszervezés kérdését. Nyugodtan kijelenthetem ugyanis, hogy színházunkban a szervezési és a propagációs munkát folyamatosan, nagyobb zökkenők nélkül végezzük. Ez irányú igyekezetünk sikere azonban nemcsak tőlünk, hanem a fogadó kultúrház vezetőjének rátermettségétől és segítő igyekezetétől is függ. Mert gyakorta találkozunk például olyan bosszantó „aprósággal", hogy a játékhelyre érve még eredeti csomagolásban látjuk viszont a napokkal korábban küldött falragaszokat, szórólapokat és egyéb propagációs anyagot! Csoda hát, ha aznap kevés ember jön össze az előadásra?

— A MA TESZ létrejöttétől eltelt három évtized alatt mennyiben járult hozzá a hazai magyar drámairodalom kibontakozásához és milyenek a színház kapcsolatai a csehszlovákiai magyar írókkal?

— Lassan-lassan már summázni kezdjük színházunk harmincéves tevékenységének eredményeit. Ezt az időszakot bátran tekinthetjük a felnőtté válás időszakának. Színházunk mindkét társulata eddig 210 hivatalos bemutatót tartott, ebből mintegy negyedszázra tehető a hazai magyar írók tollából származó színművek száma. Első pillantásra ez nem sok, de ha figyelembe vesszük, hogy színházunknak sok éven keresztül nem volt állandó dramaturgja, vagy arra gondolunk, hogy a MATESZ indulásának idején még nemigen létezett csehszlovákiai magyar drámairodalom, akkor élő színmüirodalmunk népszerűsítésében, nem kis eredményt sikerült elérnünk. Kapcsolataink a hazai magyar írókkal az utóbbi években örvendetesen javultak, ami, érthetően, jóleső érzéssel tölt el bennünket. Elért eredményeink tudatában azonban nem szabad megtorpannunk, hanem épp ellenkezőleg: a jövőben színházunknak ezt a küldetését is következetesebbé, elmélyültebbé kell tenni. Oda szeretnénk hatni, hogy Íróink ne idealizált formában lássák a színpadot; hogy ne kimódolt, pusztán irodalmilag szerkesztett párbeszédeket, hanem cselekvő és jellemábrázoló dialógusokat írjanak s egyben a szituációteremtés és a hitvallásszerű mondanivaló fontosságára is ráérezzenek.

— Beszélgetésünk befejezéseképpen hadd kérdezzem meg: véleménye szerint a harmincadik születésnapjához közeledő Magyar Területi Színháznak vajon van-e saját mondanivalója ?

— Természetes, hogy van; bár én ezt inkább küldetésnek nevezném. íratlan színházi törvény ugyanis, hogy a jó előadások mindig az élet teljességéről szólnak. E színpadi produkciók alkotói ebből a teljességből a kor, a közönség igénye, a történelmi körülmények, a társadalom elvárásai és a társulat művészi célkitűzései szerint válogatnak. Színházunk küldetése ezért nyilvánvaló: jelen lenni a társadalmi életben, a színház eszközeivel mondani véleményt annak hétköznapjairól és a Csehszlovákiában élő magyarság fontos művészi intézményeként egyre magasabb színvonalon hirdetni a szépet és az esztétikusát. Minden új bemutatónkban és valamennyi előadásunkban így nemcsak az alkotás fáradalma van benne, hanem az emberbe vetett hit, a szép és jó féltése, a nemzetiségi kulturális élet gazdagításának szándéka is.

A Magyar Területi Színházban folyó munka jóval összetettebb, esélyei tehát jóval kiszámíthatatlanabbak, mint az egy helyen játszó kőszínházaké. A színészi munka is mind fizikailag, mind szellemileg összehasonlíthatatlanul nagyobb erőfeszítéseket kíván a falujáró, mint a városi színészektől. Részben érthető hát, hogy a színház vezetősége még ma is, három évtized múltán, kissé tapogatózva keresi a jobb munkarend kialakításának lehetőségeit. És mégis: a színészek többségének becsületére váljék, hogy az állandóan változó körülmények között is ugyanazzal a hittel játszanak, mintha egy tekintélyes múltú kőszínház színpadán állnának. Úgy érzem hát, hogy ez a színház minden hibája és művészi fogyatékosságai ellenére sem érdemli meg, hogy feladatát és teljesítményét tekintve tájékozatlansággal elegy lebecsüléssel ítélkezzenek róla.

Ellenkezőleg: legyen közös öröm forrás. Színésznek és nézőnek egyaránt.

MIKLÓSI PÉTER Gyökeres György felvétele

15