A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-17 / 16. szám

Az Ipoly kanyargó vizéhez igazodó utak, a nem messzi selmeci hegyek és a közeli korponai dombok erdeivel takaródzó fal­vak, fák közé vesző hegyi ösvények, ame­lyeken gombázni indulnak a kedélyes pa­lócok; végeláthatatlannak tűnő pinceso­rok meg szőlőhegyek, melyeken őszidő­ben vagy koratavasszal fehér köd oson; a nem túlságosan magas hegygerincek lá­bánál selymes fűvel borított halványzöld rétek, amelyeket valamikor még Heréit Ali, a budai basa serege is taposott, hogy a palásti (Plášťovce) mezőn megütközzön a királyi hadakkal; festői ihletésű táj, ahol egykor Benczúr Gyula is alkotott; régies, megdolgozatlan terméskőből vagy inkább csak agyagból épült, árpapelyva-vakolat­­tal borított, kontyfedeles avagy nyeregte­tős házak, amelyeknek pitvarában meg­megpihent a históriás énekeit előadó Ti­nódi Lantos Sebestyén, Missovitz Mihály, a kuruc szellemű iskoladrámák szerzője, Ipolyi Arnold, a középkori magyar festé­szet és szobrászat jeles ismerője; ezen a földön vélte a sztregovai (Strehová) szüle­tésű Madách, hogy „az ember célja a küzdés maga", a szklabonyai (Sklabiná) származású Mikszáth pedig nemcsak tör­téneteinek hőseit, a jó palócokat ismerte meg ezen a tájon, a hanem azt is észrevet­te, hogy a nép nyomorának forrása az akkori kor társadalma. Dehát száz szónak is egy a vége: az egykori Nógrád megye északi csücskébe, a felejthetetlenül szép kürtösi vidékre me­gyek. Az ipolynyéki (Vinica) kultúrház előtt csöndesen szemerkélő, tavasz-illatú eső­ben már ott áll Gyurász Gábor, a CSEMA­­DOK helyi szervezetének nyílt szavú, fiatal elnöke. És mert a jelzett időpontnál ké­sőbb érkezünk, hát örömmel elegy szigor­ral néz a szemembe: — Már vártuk magukatl — mondja eny­he feddéssel, mintha a fővárosi közleke­dési lámpáktól egészen idáig, Ipolynyékig látta volna, miként közeledünk hozzá he­gyen-völgyön, erdőn-mezőn át a szürke autóval, de azután barátságosan beinvitál a művelődési házba, ahol a helyi népmű­vészeti csoport tagjai a ma is élő szokás­hagyományok egyikét: a fosztót adják majd elő. Mert ahogy Makó a hagymájá­ról, Ecser a lakodalmáról, Zobor vidéke a szüretéről — Ipolynyék a fosztójárói híres. Legalábbis amióta a falu kulturális éle­tének egyik fő mozgatója: Korcsog László, a nyugdíjba készülő tanító összegyűjtötte s nem kevesebb, mint hetven-hetvenöt ember bevonásával színpadra állította ezt a helyi szokáshagyományt. A szereplők takaros népviseletben vár­ják, hogy kezdődjék az „előadás". A me­nyecskéken villogókkal, szalagokkal díszí­tett pruszlik, vállkendő, apró lerakással ráncolt felsőszoknya, azon a jellegzetes szakácska, kontyba fésült hajukon pedig tarka főkötő. A férfiakon ing, priccses nadrág, vászongatya. Valaki „beint", s máris megelevenedik a színpad, fölcsendül a dal. Az asztalokhoz állított székeken lányok és asszonyok énekelnek, miközben szorgalmasan foszt­ják a tollat. Valamennyi dal ezen a szél­kergette, palóc mondákról, dús fabulákról ismert tájon született, és amelyeket a fiatalabbak már majdnem elfelejtettek — mígnem a fosztó próbái közben újra meg­tanulták ... Hirtelen elnémulnak a női aj­kak, ám a színfalak mögött megdörgül a férfikórus: jönnek a legények! Jönnek, de hogyan! Van, aki csárdás ütemére, van aki kisszéken lovagolva trappot befelé, de van, aki csak komótosan lépeget és derű­fakasztó vinkót hoz. Teljes névsorral nem szolgálhatok, de annyit bátran kijelenthetek: a nyéki folk­lórcsoportban — szereplőként vagy néző­ként — szinte az egész község együtt van, s közösen játsszák tovább a dalban, tánc­ban, népi mondókákban és szokásokban élő ősök hagyományait. A mulatságos tör­téneteken, a férfiak csínytevésein jókorát derül a közönség, a tánc ritmusa és a szárnyaló dallam pedig magával ragadja a széksorokban ülőket is, úgyhogy gyakorta együtt énekel mindenki. Még a botfülű­nek hitt riporter is dúdolni kezdi az Eltö­rött a pincelakat, az Ipolynyéken nincs több kislány kezdetű dalokat. 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom