A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-17 / 16. szám

Az Ipoly kanyargó vizéhez igazodó utak, a nem messzi selmeci hegyek és a közeli korponai dombok erdeivel takaródzó falvak, fák közé vesző hegyi ösvények, amelyeken gombázni indulnak a kedélyes palócok; végeláthatatlannak tűnő pincesorok meg szőlőhegyek, melyeken őszidőben vagy koratavasszal fehér köd oson; a nem túlságosan magas hegygerincek lábánál selymes fűvel borított halványzöld rétek, amelyeket valamikor még Heréit Ali, a budai basa serege is taposott, hogy a palásti (Plášťovce) mezőn megütközzön a királyi hadakkal; festői ihletésű táj, ahol egykor Benczúr Gyula is alkotott; régies, megdolgozatlan terméskőből vagy inkább csak agyagból épült, árpapelyva-vakolattal borított, kontyfedeles avagy nyeregtetős házak, amelyeknek pitvarában megmegpihent a históriás énekeit előadó Tinódi Lantos Sebestyén, Missovitz Mihály, a kuruc szellemű iskoladrámák szerzője, Ipolyi Arnold, a középkori magyar festészet és szobrászat jeles ismerője; ezen a földön vélte a sztregovai (Strehová) születésű Madách, hogy „az ember célja a küzdés maga", a szklabonyai (Sklabiná) származású Mikszáth pedig nemcsak történeteinek hőseit, a jó palócokat ismerte meg ezen a tájon, a hanem azt is észrevette, hogy a nép nyomorának forrása az akkori kor társadalma.

Dehát száz szónak is egy a vége: az egykori Nógrád megye északi csücskébe, a felejthetetlenül szép kürtösi vidékre megyek.

Az ipolynyéki (Vinica) kultúrház előtt csöndesen szemerkélő, tavasz-illatú esőben már ott áll Gyurász Gábor, a CSEMADOK helyi szervezetének nyílt szavú, fiatal elnöke. És mert a jelzett időpontnál később érkezünk, hát örömmel elegy szigorral néz a szemembe:

— Már vártuk magukatl — mondja enyhe feddéssel, mintha a fővárosi közlekedési lámpáktól egészen idáig, Ipolynyékig látta volna, miként közeledünk hozzá hegyen-völgyön, erdőn-mezőn át a szürke autóval, de azután barátságosan beinvitál a művelődési házba, ahol a helyi népművészeti csoport tagjai a ma is élő szokáshagyományok egyikét: a fosztót adják majd elő. Mert ahogy Makó a hagymájáról, Ecser a lakodalmáról, Zobor vidéke a szüretéről — Ipolynyék a fosztójárói híres.

Legalábbis amióta a falu kulturális életének egyik fő mozgatója: Korcsog László, a nyugdíjba készülő tanító összegyűjtötte s nem kevesebb, mint hetven-hetvenöt ember bevonásával színpadra állította ezt a helyi szokáshagyományt.

A szereplők takaros népviseletben várják, hogy kezdődjék az „előadás". A menyecskéken villogókkal, szalagokkal díszített pruszlik, vállkendő, apró lerakással ráncolt felsőszoknya, azon a jellegzetes szakácska, kontyba fésült hajukon pedig tarka főkötő. A férfiakon ing, priccses nadrág, vászongatya.

Valaki „beint", s máris megelevenedik a színpad, fölcsendül a dal. Az asztalokhoz állított székeken lányok és asszonyok énekelnek, miközben szorgalmasan fosztják a tollat. Valamennyi dal ezen a szélkergette, palóc mondákról, dús fabulákról

ismert tájon született, és amelyeket a fiatalabbak már majdnem elfelejtettek — mígnem a fosztó próbái közben újra megtanulták ... Hirtelen elnémulnak a női ajkak, ám a színfalak mögött megdörgül a férfikórus: jönnek a legények! Jönnek, de hogyan! Van, aki csárdás ütemére, van aki kisszéken lovagolva trappot befelé, de van, aki csak komótosan lépeget és derűfakasztó vinkót hoz.

Teljes névsorral nem szolgálhatok, de annyit bátran kijelenthetek: a nyéki folklórcsoportban — szereplőként vagy nézőként — szinte az egész község együtt van, s közösen játsszák tovább a dalban, táncban, népi mondókákban és szokásokban élő ősök hagyományait. A mulatságos történeteken, a férfiak csínytevésein jókorát derül a közönség, a tánc ritmusa és a szárnyaló dallam pedig magával ragadja a széksorokban ülőket is, úgyhogy gyakorta együtt énekel mindenki. Még a botfülűnek hitt riporter is dúdolni kezdi az Eltörött a pincelakat, az Ipolynyéken nincs több kislány kezdetű dalokat.

16