A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-17 / 16. szám
RA CZ OLIVER BABI TIBOR: Mint aki megtért otthonába Mint aki súlyos nagybeteg volt, lassabban jár, s a szive félve dobban, úgy kezdek hinni boldog holnapokban. Mint aki súlyos nagybeteg volt. Mint aki megtért otthonába, s ismerkedik a dolgokkal, emberekkel, úgy kezdem újra: képpel és kerettel. Mint aki megtért otthonába. S mint kit emésztő, sóvár láz hevít, hogy újra kezdjen mindent, mit felejtett, kóstolgatom az élet ízeit, folyót, falombot, fényt, virágot, verset. Mint száműzött, ki tétlen hallgatott: most hazatért és megszólalhatott. KULCSÁR FERENC Emelje könnyű szél <a Dunáná» Aranyló, déltáji időben lejárok ide újra s már örökre tenni egy kicsiny, benső honfoglalást. Tenni egy kicsiny, benső honfoglalást. Mi találtatik, tudja mind a lélek, mint naphoz a földet, vagy szájhoz a szájt, úgy kötnek engem ma már az évek: fákról hulló, szomjas látomás, a magába bukó tisztaság, s a szél, a messzi szél — i első tengerről, szívről érkező [első tengerről, szívről érkező. ÍÉNES GYÖRGY :eküdtél réten A kezed, kezed öregesen matat, a lámpa fénye hull rá, cirógatja szerelmesen, mint hajdan ifjú nő az arcod, mint réti fűszál, amikor vágyad volt a legédesebb zsarnok. Feküdtél réten, pázsiton, körötted hullámzott a tág mező, ifjú voltál, bizony, bizony, BARCZI ISTVÁN Semmi se volt elég Reggel szedett egy marék petrezselymet, de akkor délben nem ettünk ebédet. Érik már, mondta, s nézett az almafára, de akkor gyorsan kivágtuk a fát. Negyven évig járkált az udvaron, a tárgyak hátán széles jegy, tenyérnyom. Nem illik semmire a mi kezünk. Semmi se volt elég, be kei! fejezni minden apró dolgot. Hívnám, ha élne még: a kertben sűrűsödnek a gyomlombok. Es ide köt valami egész is, könnyekkel küzdő, kezdeti láz, emelkedés, verdeső, szürke szárny, a virágként nyíló, benső honfoglalás. A virágként nyíló benső honfoglalás. S a lélek mondja tán keringő, lengő útjain, ösvénye porán: eNonuló, szálló nemzetét legmélyén is fölfedezte már. . . emelje könnyű szél, verdeső madár. Emelje könnyű szél. verdeső madár. mint sajóparti zsenge égre. mely remegett a /ócska szélben, s hogy mi az étet, nem tudta ő. Mert azt sem tudta, mi a halál, csak szenvedély volt, vágy, szorongás, ki boldogságra, fényre vár, s körülfollya a tündér-zsongás, bogarak röpte, csobogó hab, s nem várja átok és hínár. Kapálna, vágna már, nézne, mint régen, annyi alma fára. S nézném, amint kapái, szememre ül néhány csepp meleg pára. Cseléd volt. mindig az, szolgája úrnak, kertnek, udvarának. Munkája így igaz, mit tudta 6, hogy egyszer csak kifárad. Dolgozott, ennyi volt. A fa alatt talán még tízig számolt, S hogy most lelkem sikolt, csak azért mondom el, mert az anyám volt. Könny a mikroszkóp alatt Mélyen a gyökerek, nyüzsgő férgek közt van itt egy múzeum: tömör agyagban érintetlen, alvó sírok — kelták és szlávok, germán harcosok — hun, kun, s avar vitézek, tatárok, török hadak, magyarok — csupa vért és kard és csontváz, ők az élőket egymásnak bőszítő mítosz és legenda. A hús lefoszlott ádáz csontjaikról, mohó föld falta föl, vad bürök, fű. mérges liliom: éjjel odvas és korhadt fák tövén foszforeszkál föl kifolyt és mégis kémlelő szemük: Van köztük sámán, pap, dervis, prédikátor, nem nyugszik egy se — kártékony, huhogó szeleket prédikálnak, álnok, tettető csalás az álmuk, s zord vezéreik rohamra küldik feltámadt néma táboruk. Nincs és nincs nyugvás e tájon: harc dúl a főid alatt a vérző föld színén — az ember szántott, jó magot vetett, s vihart arat. Építs hazát vagy házat, a holtak mindent lerontanak: a véres tettek mélyén valamiképpen mindig ők az ok. é tűnődés itt olyan, akár egy ásatás: réteg rétegre halmozódott, s lenn — a legmélyebben kőbalta, zúzott koponya: ások. íme, kiástam Rómát, egy zsoldos csontjait, s a germán hódító vasát. E megkövült buborék itt Szvatop/uk percnyi birodalma, mellette könnyű, görbe kard — rozsdás kengyelvas. az eltipró lovasroham emléke tán, s végül koholt hősköltemény: Zalán futása. A gyermek ártatlan, mezítelen jött világra, s örökli sorsát, mint apja bűneit, vagy sértett, pörlő szomszédait. Enyém is volt az eNeszett királyság. Aradon ráfeszű/t az én nyakamra is a hóhér kötele. Enyém a szégyen, hunyt dicsőség — mit kezdjek vele?. . . (részlet) CSONTOS VILMOS Lánc, lánc, eszterlánc Lánc, lánc, eszterlánc, Régi játék, gyerektánc. Kinőttelek régesďégen, S nem úgy perdülök középen. Mint unokám, ki fut körbe. S dalol, karját karba öltve. Közrefogott ifjú sereg. Félreállni, jaj, nem tehet. Kidobbantják az ütemet, S táncba viszik a szívemet. S táncol minden ideg bennem. Sose jártam ennél szebben! Ajkamon dal, szememben fény, Bokázik a kör közepén. Szinte giccset formál rajtam A hév. s csorba lesz a dallam. Mégis járom, egyre járom, Nem keresem, ki a párom . . . Meddig bírom ? Ne kérdezzék. Kedvemre csak könny ne essék. Szívemet csak szívek fogják, S az ütemet úgy fokozzák, Hogy a vérem lángot vessen . . . Legyen ez a tánc a vesztem! 14
