A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-10 / 15. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

A nagy család

Híres, régi család volt, valami különös vérből, a középkor titokzatos ízével, ott lakott egyemeletes házában, a kisváros közepén.

Örmények vagy spanyolok lehettek valamikor, de idők során magukba fogadtak mindeféle erős, fűszeres vért, meggazdagodtak, tekintélyre tettek szert, s számtalan előnévvel, rozsdás címerrel dicsekedtek.

A férfiak leopárdokhoz, a lányok vadmacskákhoz hasonlítottak. Sohase láttam ilyen remek embereket. A kicsinyek még a gyermekbetegségeket se kapták meg, az öregek pedig túl a hetvenen egyenesen jártak, bot és okuláré nélkül.

Egy reggel, merthogy a legkisebb fiúval iskolába mentem, ő ezt mondta:

— Te — és itt megállt, mereven szemembe nézett —, tegnap éjjel a holdban voltam az apámmal.

A csodálkozástól, irigységtől semmit se tudtam felelni.

— Az apámnak van egy kis villamos gépe — folytatta. — Csak akkora, mint egy gyufatartó. Ez két és fél perc alatt elvisz oda.

— És ott is alszotok?

— Hogyne, két ágyunk van a holdban.

— Az nem lehet — mondtam s tovább érdeklődtem a holdba való utazás módozatai iránt, melyeket barátom pontról pontra elárult. Patakzatos folyamatossággal, pillarebbenés nélkül beszélt. Könyörgésre fogtam a dolgot, vallja be, hogy csak tréfált. Erre azonban nem volt hajlandó.

Később közölte, hogy Jókai regényeit tulajdonképp nagybátyja, Géza bácsi írja.

És ekkor már tudtam, hogy kicsoda Jókai. Édesanyám látta öt a millenniumkor és sokat beszélt magas alakjáról, kék szeméről, ősz parókájáról. Aztán Géza bácsit is ismertem. Ősszel parasztszekéren zörög végig a városon, zöld vadászkalapot hord, disznósörtével. Nyulakra vadászik, és nekünk is küld néhanéha egyet. Őt nem tartottam olyan okos embernek, mint Jókait, és a dolog általában hihetetlennek tetszett. De Károly megmagyarázta, hogy ő itthon írja meg regényeit, postán küldi Pestre, ott pedig szerénységből Jókai neve alatt jelenteti meg, aki jó barátjuk. Gyakran el is jön hozzájuk. Éjjel, mikor senki se látja.

Mindennap hasonló újsággal fogadott. Egyszer avval dicsekedett, hogy igazi krokodilja van a fürdőkádban, máskor meg, hogy hetente ezer korona zsebpénzt kap anyjától, melyen lovakat tart, a városon kívül. Ezek nagyon felbosszantottak. Föl is tettem, hogy szemébe vágom hazugságát, de mikor beszélt, bátorságom elmúlt, s hallgattam tovább, mert valójában érdekelt.

— Mit szoktatok például reggelizni? — kérdezte tőlem.

— Kávét.

— Mi, kérlek, csokoládét és mazsolaszőlőt.

— Hány szobátok van ?

— Három.

— Nekünk tizenöt. Négy szoba fönn, tizenegy lenn a föld alatt, hogy meg ne lássák az emberek.

Aztán belopózkodtam hozzájuk.

Szívdobogva nyitottam ki a kisajtót, melyen át kavicsos udvarra jutottam. Egy agár jött elém, szelíden. Sütött a nyári verőfény, az ablakokon szivárványos karikák fénylettek, én egészen átengedtem magam az idegen hely varázsának és felejtve szándékomat, sokáig tétováztam ottan, megbüvölten. Az udvar végén, mint megsértett hercegnők, pávák sétáltak, rozsdás hangon rikoltottak.

Kinyílt a kerti ajtó, egy leány lépett elém, magas és karcsú, kezében egy könyvvel, melyet olvasott. Utána még két lány került oda, és három kisebb-nagyobb fiú, kiket nem ismertem.

— Itthon van Károly?

— Nincs — mondták egyszerre.

A következő percben Károly megjelent az ajtóban. Ezen senki se csodálkozott. Mintha semmi se történt volna, bevezetett a szobába.

— Barátom — mentegetödzött Károly —, bocsáss meg, ma nem mutathatom meg az összes szobákat, apám elutazott, és lelakatolta őket.

így is volt elég látnivaló. A homályos folyosón vaskalitkában papagáj gubbasztott, és csökönyösen egy mondatot ismételgetett.

— Stefánia — kiabált pajtásom a nénjének —, hol van a puska, melyet a német császártól kaptunk?

— Az el van zárva — mondta a lány, és tovább olvasott.

— El van zárva — hadarta Károly —, de itt van a tőr, a perzsa sah ajándéka. Apám jó barátja a perzsa sahnak. Nézd, milyen fényes.

Kezembe vettem és néztem.

— Malvin — szólt a másik nénjének —, hol az aranykard?

— Azt javítani vitték.

— Javítani vitték — ismételte —, de itt a jatagán, a mohácsi vész idején hozta egyik hősünk. Százezer koronát ér, a múzeum már kérte, de mi nem adjuk oda. Ugye, Krisztina?

— Igen — felelte Krisztina.

Kábultan nézelődtem, minthogy ilyesmikről még nem hallottam, időm se volt felocsúdni a meglepetéstől, mindig valami új tárgyat tettek a kezembe. Beszéltek mindannyian egyszerre. Szinte dulakodtak körülöttem, hogy szóhoz jussanak, egymás szavába vágtak. Azt hittem, meseországba jutottam. A négy kicsiny és alacsony szobában rengeteg ember volt, nemcsak a fiúk és a lányok, hanem ismeretlen ősz nénik, nagymamák és rokonok, kik itt laktak és kötöttek, horgoltak, kártyáztak. Ezek többnyire az ablakmélyedésben ültek, magas dobogón, melyről két lépcső vezetett le a padlóra. Magukhoz intettek, és szenvedélyesen, kitörő örömmel szájon csókoltak, úgyhogy elfulladt lélegzetem.

— Aranyvirág — mondták —, gyémánt —, és lapos mellükhöz szorítottak.

— Igaz, kérem — fordultam egyik ősz nénihez —, hogy ide az udvarra egyszer leesett egy csillag?

A néni bólintott, és az asztalra mutatott, hogy akkora volt. Aztán tovább passziánszozott.

A másik néni, aki magasabb volt, inkább foglalkozott velünk. Sokat beszélt régi birtokukról, melyen olyan nagy almák teremtek, mint a tök, és olyan diók, mint a dinnye. Öreg szemében ilyenkor Kánaán regényes bősége

tükröződött. Estefelé pedig rémmeséket mondott. Kétszáz farkas rohant tajtékos nyelvvel a gróf szánkója után, mely a hósiva tagon repült. A gyerekek sivalkodtak a sötétben, és végül, mikor a szánkó szerencsésen a kastély felé kanyarodott, tapsoltak.

Azt reméltem, hogy a barátomat saját otthonában leleplezhetem, de láttam, hogy csupa szövetséges környékezi, és biztosan mozog közöttük. Körültekintettem. Nagy kínai legyezők, aranypillangók ragyogtak a falon. Az asztal az ebédlő közepén, egy dobogón foglalt helyet, úgyhogy a szoba színpadhoz volt hasonlatos, és azok, akik benne le-föl járkáltak, színészekre emlékeztettek. A lányok a dobogón álltak, és hátravetett fejjel a távolba néztek. Fullasztó forróság terjengett, a családiasság, a túlfűtött életkedv délszaki meleg, melytől parázslottak a szemek, és a szívek hevesebben vertek.

Nemsokára megjelent az anya, magasra tornyozott hajjal, erősen kipúderezve, arany karcsatokkal, és nyíltan csókra nyújtotta kenőcsöktől puha kezét.

— Csókolj kezet — figyelmeztettek hangosan.

A másik szobában hosszú, patkó alakú asztalnál már uzsonnára volt terítve, húsz személyre.

— Ma is csokoládé lesz? — kérdezték.

— Nem, kávé — felelte az anya, mire én savanyú arccal meredtem rá. — De milyen kávé — tette hozzá, és hogy kedvet gerjeszszen bennem, magasra vonta szemöldökét.

— Az , amit Imre bácsi küldött? — egészítette ki barátom. —- Imre bácsinak Portugáliában ezüstbányái vanak, nagyon gazdag ember.

— Csak ízleld meg kisfiú, majd meglátod, milyen jó. Halvány tejes lötty gőzölgött csészémben, melyet sokáig kavargattam, míg rászántam magam, és szemem behunyva, lehajtottam. A vastag föl, melytől undorodtam, nyeldeklőmhöz ragadt, a tejnek gipsz íze, a kávénak fénymáz íze volt. De az anya még mindig reám függesztette bűvölő szemét. Parancsolóan kérdezte:

— Ugye, jó?

— Nagyon jó — rebegtem, egy pohár vizet kértem, hogy leöblítsem.

— Most pedig kapsz még valami jobbat — mondta, és szájamba nyomott egy darab cukrot. — Kaliforniai mézbonbon.

Közönséges krumplicukor volt, de mert mindnyájan dicsérték, én is elhitettem magammal, hogy kicsit édesebb, mint a krumplicukor.

Ha esett az eső, és sárba fulladt a kisváros, ide menekültem, hogy elfelejtsem tiszta, nyugodt szobáinkat, melyekben annyi rend, szigorúság volt. Úgy éreztem, hogy itt olyasmi történhet, amire otthon nincs kilátás.

Egy vadász főhadnagy látogatta a családot, csinos, fekete fiú, aki Stefániának, a legidősebb lánynak udvarolt. Császári és királyi kamarás volt, a főispán estélyein hátán hordta az arany kamarási kulcsot. Már évek óta szerették egymást, de az eljegyzés, nem tudni, mi okból, még nem történt meg. Esténként a főhadnagy némán kezet csókolt a leánynak, és ekkor olyan viaszos sápadtság lepte el az arcát, mintha halálos beteg lett volna. Frissen fésült hajából illatos szesz párája áradt. A zongorára könyököltek mind a ketten, úgy hallgatták órákig.

Malvinnak több udvarlója volt, köztük a helyi színház hősszerelmese is, aki kürtőkalapban járt. Krisztinához egy jogász írt verseket.

Az apát, lovag Martinit, csak ritkán láthattam, mert többnyire úton volt, vidéken vagy külföldön, de útjának rendeltetéséről sohase tudtam meg semmit. Pár órára érkezett meg,

10