A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-13 / 11. szám
Hallottukolvastukláttuk KÖNYV Irwin Shaw — Ronald Searle: Párizs! Párizs Lehet, még találóbb lenne a cím, ha a szó — szó? fogalom! — háromszor egymás után szerepelne: Párizs! Párizs! Párizs! Hiszen a sokak által Európa fővárosának tartott Párizs-képet — ahogy Irwin Shaw írja — kettős tükör helyett, hármas tükörben kapja az olvasó. Az egyik tükröt az amerikai író alkotta, a másikat Searle, a képzőművész, és a harmadikat a magyar kiadáshoz mellékelt fotók szerzője, Gara György. Valójában lehet válogatni! Kinek melyik tükör, kép a tetszetősebb, érdekesebb, gazdagabb, csábítóbb. Hiszen mind más; más szemszögből kutatja egy város titkait, huncut pillanatait, ébredését, életét. Az író városa szenvedélyes stílusban rótt sorokban mutatkozik be; hiába, aki húsz évet töltött Párizsban, s aki nem kényszerből, hanem örömből, kedvtelésből élt egy városban, s első napját akkor töltötte ott, amikor a városra a béke köszöntött — nem is vélekedhet másképp. Az író minden sorából érezni, Shaw rajong a városért, félti a várost, tiszteli a várost, hiszen „csak az a siker számít, amit ebben a városban érnek el" — vallja és szavából kicsendül némi irónia is. És megint másutt romantikus az író, mert Párizsban ez nemcsak szabad, illő, hanem egyben kötelező is: „Mi sem boldogítóbb, mint kéz a kézben bolyongani reggeltől estig egy lánynyal, akit szeretsz." Searle Párizsa már: groteszk, bohém, kacér. Rajzai jókedvüek, vidámak, de mindig megbúvik a vonalak között valami alig észrevehető fanyar, lehangoló íz. Párizs változik és a képzőművész nem kívánja ezt a változást: sírnak a képei a hajdanvolt Párizs után. A fotós — akinek képei az eredeti amerikai és angol kiadásban nincsenek, csak a magyar kiadáshoz készítette, a szerzők engedélyével — remekelt! Számomra ez a fotográfus mutatta Párizs a legsokatmondóbb, legcsábítóbb. Nem tudom miért, de mindeddig különösebben sohasem vágytam még Párizsba; a fotók láttán azonban mehetnékem támadt. (zolczer) Lautréamont: Maidoror énekei „Nem kívánatos, hogy mindenki elolvassa a most kővetkező oldalakat; e fanyar gyümölcsöt csak kevesen ízlelhetik veszélytelen. Nos hát, félénk lélek, mielőtt beljebb merészkednél a felderítetlen pusztába, fordulj vissza és ne jöjj tovább! Bizony mondom: fordulj vissza és ne jöjj tovább" — irta maga Lautréamont tüstént az első soraiban, bizonyítva, mennyire tudatában volt művének újszerűségével. Tény, hogy a műfordítások mennyiségi és minőségi mutatóira oly büszke magyar könyvkiadás jó száztíz esztendős késedelemmel juttatta el a magyarul olvasók asztalára a modern világköltészetnek ezt az egyik legfurcsább, de mindenképpen alapvető és nélkülözhetetlen alkotását. „Ducasse (Lautréamont eredeti neve — Cselényi megj.) műve harctér. Olyan csata zajlik körülötte, mely talán jelentéktelennek tetszik, pedig azt a nagy küzdelmet tükrözi, mely napjainkban a haldokló és születő világ közt dúl — idézi az utószóíró Bajomi Lázár Endre Marcenac 1946-ban írott sorait. így igaz. Az 1846. április 4-én Montevideóban, Uruguay fővárosában született s 1870-ben, tehát 24 éves korában elhunyt Lautréamont a francia modernizmusnak ama nemzedékéhez tartozik, amelyik Verlaine-t, Rimbaud-ot és Mallarmét is adta a világnak; tehát a modern világirodalom alap-nemzedékéhez. Csakhogy Verlaine, Rimbaud bármennyire elátkozott költők voltak is, már életükben, ha másért nem, legendás életük miatt, ismertek voltak, mi több, botrányhősök, míg Lautréamont, legalábbis mifelénk, ismeretlen. Annak ellenére, hogy a századelő szürrealistái már apostoluknak kiáltják őt, a Maidoror énekei című haténekes „prózaeposzt" pedig maga a szürrealisták pápája, André Breton nevezi „örök érvényű Apokalipszisnak". „Szép, akár a ragadozó madarak karmainak behúzhatósága; vagy mint az izommozgások tétovasága a nyakszirttáj redőinek sebében; vagy mint az olyan önműködő patkányfogó, melynek rugóját maga a csapdába esett rágcsáló húzza fel újra, és mely szalma alá rejtőzve is szüntelenül teszi a dolgát; és legfőképpen, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon". Ezt a „szép, mint a varrógép és az esernyő találkozása a boncasztalon"-t mindenki ismeri, voltaképpen ez az egyetlen valami, amit Lautréamont életművéből a nagyközönség ismer, lévén, hogy a szürrealisták a Maidoror költőjének ezt a passzusát emelték ki a hatalmas költeményből s hivatkoztak rá lépten-nyomon, mint az új esztétika egyik alaptételére. Lautréamont prózaverseit Bognár Róbert fordította magyarra kiválóan, s Szemethy Endre illusztrálta. A kötetet szakmai tanácsadója s utószavának („Lautréamont, a gyújtogató arkangyal") írója: Bajomi Lázár Endre. Bízvást állíthatjuk, hogy a Maidoror énekeivel alapmunka került ki az Európa kiadó műhelyéből. Nélkülözhetetlen mindenki számára, akit a modern irodalom és művészet érdekel. (cselényi) TELEVÍZIÓ Beszélgetés a néptáncról Őszinte szívvel gratulálunk a Magyar Televíziónak a Beszélgetés a néptáncról című sorozatához. Ezt nevezik népművelésnek. Ezt nevezik a tudatformálásnak. Frappánsan szerkesztettek és látványosan megrendezettek az egyes részek. Látszik, hogy olyan emberek készítették, akik alaposan ismerik a témát és az adott táncok legkiválóbb előadóit is. Novák Ferenc kiváló néptánckoreográfus, a sorozat forgatókönyvének a társszerzője és a sorozat vezetője, évtizedek óta ismerkedik a néptánccal: eredeti anyagot gyűjt a nép között, amatőr és hivatásos együttesek számára készít koreográfiát, tanít odahaza és külföldön, és megszállottként terjeszti a magyar néptáncot. Ezt valóban csak így lehet magas fokon művelni, ahogyan a sorozatban is láthattuk. Mit akart adni a sorozat? Talán látványos vasárnapi szórakozást? Nem, ettől sokkal többet. Önmagunk, néptánckultúránk tudatos megismerésére kívánt ösztönözni. Azért hangsúlyozzuk a tudatos jelzőt, mert a néptánc ösztönös, érzelmi birtokba vétele már évtizedek óta folyik. Szocialista kultúránk részeként — sőt annak alapelemeként — a művészeti élet egyik fontos tényezője. Jelen van a művészeti élet minden területén. És mégsem ismerjük eléggé. A tudatos birtokba vételig még hosszú út áll előttünk. Amit a színpad közvetít, azt már élvezzük, amit magunk körül látunk a táncból, azt már megszerettük, amire még vágyhatunk, azt — például — a televízió jóvoltából megismerhetjük. S hogy a néptánc alaposabb megismerésének igénye megvan bennünk, a sorozat is igazolja. A sorozat célja nyilvánvalóan az volt, hogy: áttekintést nyújtson, információt szolgáltasson és felkeltse az érdeklődést. Olyannyira sikerült ez, hogy az ötödik rész után szinte hiányérzetünk támadt: miért csak ennyi? Miért mérték ilyen szükmarkúan ezt a sok szépet? Ezekre a kérdésekre nincs kielégítő válasz. Bízzunk a mihamarábbi folytatásban! Takács András FILM Hazatérés A Hal Ashby rendezte amerikai film, amelyet első ízben a dolgozók téli filmfesztiválján láthatott közönségünk, iskolapéldája lehetne annak, hogyan lehet túlsokatmondani-akarással, azaz túlzsúfolással unalmassá tenni egy jól induló, tartalmasan-szórakoztatónak ígérkező műalkotást. A történet Los Angelesben játszódik, 1968-ban: Sally, egy Vietnamban harcoló amerikai tiszt felesége munkát vállal a hábo rúból hazatért, a háborúba belerokkant kato nák kórházában, ahol Luke Martin, a súlyosan sebesült, tolószékhez láncolt vietnami veterán is gyógyittatja magát. Adott tehát a szinte beszélő — s természetesen a háború ellen beszélő, a háború ellen mozgósító — helyszín, adott a férfi és a női főszereplő, s a zárt kórházi világban — várakozásunknak megfelelően — aránylag zavartalanul bontakozik ki kettőjük szerelme. Aztán jön egy megdöbbentő ágyjelenet, amely itt egyáltalán nem „közönségcsalogatóként" építtetett be a filmbe, mert funkciója van, mert egymagában annyit „mond" el a háborúról, amenynyit a repülőgépeken hazaszállított koporsóhegyekkel meg a rokkantak szédületes tömegével sem tudnak elmondatni a film alkotói. A háború értelmetlenségét s az emberbe meg a szerelem mindenható erejébe vetett hitet hangsúlyozó — tehát tartalmában örök-szép értékeket felmutató — film elsősorban azért nem válhat maradandó esztéti kai élményünkké, mert naturalisztikus aprólékossággal mutatja be a történettől jórészt független vagy legalábbis függetleníthető „életdarabokat" — a szerelem hétköznapjai helyett a két főhős szerelmétől független hétköznapokat —, s ezáltal nemcsak túlságosan hosszúvá, hanem unalmassá is válik Varga Erzsébet Innen'onnan Van szeretője — nincs szeretője? Válik — nem válik? Amióta Sophia Loren színésznő Carlo Ponti producer felesége, ez a téma nem kerül le a nyugati sajtó hasábjairól. Pedig már biztosra vették a válást, mióta Ponti súlyosan megbetegedett. Loren vallomása: „Egy kis flörtöt mindig megengedtem magamnak, hűtlenséget azonban soha! Míg Ponti él, kitartok mellette." Ez a kép a sheffieldi (Anglia) temetőben készült. Ez a kutyus mindennap, rendszeresen kijár gazdija sírjához. Sokan a meghatottságtól megkönnyezik a ragaszkodó jószágot. Ott is ismert a mondás: Hűséges, mint egy kutya. Sikerrel szerepelt a pécsi filmszemlén Böszörményi Géza legújabb filmje, a Szívzűr, amelyet Jankura Péter fényképezett. A film egyik jelenetében ahol a hét fogásból még csak a hatodiknál tartanak Pogány Judit és Koltai Róbert látható. 8
