A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-06 / 6. szám
a nigériai külügyminiszter. Külügyminisztérium nélkül. Azt hiszem, nagyon melege lehet. Elsötétítés Meglepődöm, hogy déltájt is milyen sötét van ebben a szobában, holott az ablaka délre nyílik, igaz viszont, hogy kint szaporán hull a hó, az ég sötétszürke. „Kötelező elsötétítés", jut eszembe váratlanul ez a baljóslatú, háborús szókapcsolat, s látom, amint kék csomagolópapír ívek szállnak az ablakokra. Eleinte a felnőttek is csak mosolyogtak az egészen: ugyan, hogyan is láthatnák meg a pilóták az apró petróleumlámpák, mécsesek és gyertyák halvány fényét! Ezek az angol meg amerikai bombázók Budapestet támadják, mit érdekli ezeket, holmi falucska vagy éppenséggel tanya. Míg aztán egy éjjel a zsélyi uradalmi istállók melletti rétre lezúdítottak tíz vagy tizenkét bombát. Állítólag az egyik gulyás elfelejtette elsötétíteni az istállókat. A pilóta szerencsére rosszul célzott, ám ettől kezdve a kék csomagolópapír ívek szinte önmaguktól repültek az ablakszárnyakra. Ezerkilencszáznegyvennégy egyebek között az elsötétítések esztendeje volt, homályos nappalok, szuroksötét éjszakák éve. Most csak a szürke hófellegek takarják el a napot. A szobámban vih lányt kell gyújtanom, ha látni is akarom azt, amit írok. Melyik a legudvariasabb madár? Ezt a butácska találós kérdést egy televíziós rejtvényműsorban adták fel, természetesen azonnal rávágtam, hogy a harkály, s igazam volt, a műsorvezető is a harkályra gondolt. Tudniillik: mivel a harkály állandóan kopogtat, ő a legudvariasabb madár. Viszont az udvaromon van egy öreg körtefa, azon állandóan harkályok kopácsolnak, néha négyen is egyszerre. Az ablakomon át egész közelről figyelhetem ezeket az udvarias madarakat. Éles csőrüket úgy vagdalják a fa törzsébe, hogy csakúgy röpköd a forgács, ilyen munkásokat még tán nem is láttam. De mást is látok: miután egyikük jó mély lyukat vágott a körtefa korhadt törzsébe, villámgyorsan kiölti hosszú vékony nyelvét, s már ott is csőrében a jó kövér féreg, két gyors pillantás jobbra és balra, két szapora nyelés: s volt féreg, nincs féreg. Pedig kár, mert ezt a hízott kukacot kellett volna megkérdezni; vajon ö is a harkályt tartja-e a legudvariasabb madárnak? Ivan Olbracht. a XX századi cseh próza egyik legjelentősebb képviselője, a Proletár Anna és a Nyikola Suhaj. a betyár című nagyszerű regények szerzője 100 esztendeje, 1882. január 6-án született Semilyben. Apja, Antonín Zeman nemcsak jónevű, a szegények sorsát mindig szívén viselő ügyvéd volt hanem — Antal Stašek néven — közismert író és publicista is, akit joggal emlegetnek a cseh szocialista próza előfutárai között A fiatal Kamil Zeman (az Ivan Olbracht nevet csak később vette fel) már a családi házban gyakran hallott a társadalmat antagonisztikus ősz tályokra és csoportokra szabdaló problémák tót, és ismerkedett azokkal az eszmékkel, amelyeknek a későbbiekben írásművészetét a szolgálatába állította. Prágában jogot és bölcsészetet hallgatott, de jobban érdekelte öt az újságírói pálya, ezért az egyetemet otthagyta. Előbb Bécsben, majd pedig Prágában — a Právo lidu szerkesztősé gében — tevékenykedett, s egyik első munkatársa lett a fiúdé právo című lapnak, ahol folytatásokban adta közre a szocializmus útjá ra lépett Oroszországot bemutató riportjait. Olbrachtnak nagy érdeme van abban, hogy a cseh közvélemény már a kezdetektől fogva helyesen ítélhette meg az oroszországi változásokat. Szépíróként 1913-ban mutatkozott be Gonosz embergyűlölők című novelláskötetével, amelyben egyebek mellett a Vándorcirkusz című remek kisregénye is szerepelt Kedvelt hősei a társadalom számkivetettjei: a csavargók, a vándorkomédiások, a nincstelen proletárok, akiknek az életét megkapó derűvel, de gyakran tragikus színekkel ábrázolja. Már korai műveiben is kitűnő lélekábrázotónak bizonyul (A legsötétebb börtön. 1916; Jesenius színész különös barátsága, 1918 — a közelmúltban magyarul is megjelent a Madáchnál), de igazán nagy íróvá csak azután sikerül válnia, amikor rádöbben arra, hogy nemcsak az emberi lélek rejtelmeit, hanem az ellentmondásokkal terhes társadalmat is hitelesen meg kell rajzolnia írásaiban. 1928-ban jelent meg Proletár Anna című regénye, amelyben egy fokozatosan öntudatra ébredő proletárlány sorsát ábrázolva a CSKP megalakulásának körülményeit mutatja be. Legismertebb, s művészileg talán legkiformttabb regénye az 1933-ban megjelent Nyikola Suhaj, a betyár, amelynek hőse egy kárpátaljai legény, akit a nyomor és az igazságtalanság betyárkodásra kényszerít A tragikus történet megrázóan hiteles képet ad a kárpátaljai szegények nyomorúságos életéről s egyúttal leleplezi a polgári demokrácia maszkját magára öltő csehszlovák burzsoá rendszer képmutatását és valódi arcát. A hódító (1947) történelmi regénynek álcázott torzkép a német fasizmusról, s a vérengző, a mexikói indián kultúrákat megsemmisítő Cortez alakjában nem nehéz ráismerni Hitlerre. Olbracht műveit több nyelvre lefordították, s szinte mindegyik olvasható magyarul is Az említett alkotásokon kívül magyarul is kiadták az Átok völgye című kisregényét, amelynek cselekménye szintén a Kárpátalján játszódik, továbbá a szatirikus történeteket tartalmazó Régi szép idők című könyvét, amelyben a cseh polgári demokráciáról fest gmteszk képet. Ivan Olbracht a felszabadulást követően aktívan bekapcsolódott az új szocialista kultúra és irodalom létrehozásába és alakításába. 1952. december 30-án, nem sokkal 81. születésnapja előtt hunyt el. W Február végéig utazgattak az özveggyel. A sátor fűthető volt, nem szenvedtek a tél hidegétől, sem az éhezés keserveitől. Fricek lassan megszokta új környezetét, az apa meg istenigazában elégedett volt. A bohóci tisztről ugyan letették, mihelyt Pribramból visszatértek az emberek, s most a lovak körül foglalatoskodott, krumplit hámozott, s este, az előadáson, libériában, szolgai teendőket végzett; de rendes fizetést kapott megszabadult Olga gyámkodásától, és egy kis itókához is hozzájutott. A házias Olga mindig közömbös volt környezete iránt, s most sem lehetett tudni, hogyan vélekedik az előnyös fordulatról. — Hát igen — mondogatta, ha megkérdezték tőle, hogyan tetszik ez vagy amaz, és nem sokat hederített a körülötte sündörgő zenészre meg az igazgatónő fennhéjázó lányaira. Jacques és az özvegy között viszont állandóan volt valami feszültség. Nem a cirkusz vezetése miatt. Az özvegy ugyanis négyszögletes kivágású, halvány selyemblúzokat kezdett viselni, fekete haját görög frizurába tornyozta, himlőhelyes bőrét bepúderezte, és a nyári tervekről beszélt, meg hogy mi lesz egy év, mi lesz öt év múlva. Mindehhez édeskésen csücsörítette száját, kacéran himbálta ezüst fülbevalóit, és kökényfekete szemével oly sürgetően nézett, hogy azt már nem lehetett félreérteni. Fricek mindezt nevetségesnek érezte, Jacques azonban viszolygott, és eltökélte, hogy amint az özvegy nyíltan kimondja, hogy mit akar, azonnal továbbállnak. Nem várt addig. Februárban jó ürügy kínálkozott. Amikor az egyik lány pimaszkodni kezdett Olgával — ez az eset sem volt súlyosabb a korábbiaknál összekaptak egy darabka kötélen a ruhateregetésnél, és a lány jöttment senkiházinak nevezte Olgát —, Jacques felmondott. Magából kikelve üvöltözte, az arca körül csapkodó ingek és alsónadrágok között, hogy a fene megette az ilyen nyavalyás hercegkisasszonyokat, akik azt hiszik, ha leguggolnak, és lóbálják a kezüket, mint holmi magatehetetlen részeg. IVAN OLBRACHT Vándorcirkusz (részlet) az már hattyútánc! De Fricek érezte, hogy ennek a kissé erőltetett kitörésnek nem Olga, nem a leányok, még csak nem is a szerelmes igazgatónő az oka, hanem a pacsirta, amely most röppent a környék nedves mezői fölé, és a városi kertek palánkjai mögött felszökkenö első tözike. Jacques megkívánta az ázott mezők illatát és a lassú bandukolást a zöldellő gabonatáblák között. Szeretne esténként leheveredni az erdöszélen. hogy a fürjek pitypalattyolását és rigók énekét hallgassa; hiszen nincs is annál szebb a világon. Újból elfogta a vágy a falusi tereken rendezett előadások után, ahol petróleumfáklyák glóriájában játszanak, miközben a fáklyákról nagy, égő cseppek pottyannak a homokba. Az igazgatónő alkudozni próbált. — Nem! — csóválta meg fejét Jacques. Apját küldte közvetítőnek. — Ti csak maradjatok, ha akartok — mondta Jacques. Az igazgatónő pedig adta a sértődöttet, fitymálva húzta el a száját, mintha azt mondaná: „Kapok én egy ilyen komédiás helyett akár tízet is!" Azután mindenki szeme láttára hirtelen sarkon fordult. De amikor búcsúzásra került sor, látszott, hogy nem szívesen válik meg tőlük. Ismét befogták Szását, és a fékhez kötötték Sardanapalt. Romulus tavaszt érzett a levegőben, és mert joggal feltételezte, hogy vége az undoritó városi szagoknak, vígan csóválta a farkát, ugatott, és fel-felugrott Jacques-ra. — Gyi, te! Mentek a lassan szikkadó utakon. A Cseh-Morva fennsík felé fordultak; az erdők északi oldalát itt-ott még hófoltok takarták, másutt azonban már zöldellt az útilapu, és a tavaszi napsütésben nyulak futkároztak. A komédiások nem siettek. Az előadások megkezdése még korai lett volna. De alig száradtak meg az aprójószágok nyomai a falusi tavacskák mentén, ismét elkezdték az előadásokat délutánonként. Különböző helyeken ütöttek tanyát: falutereken, ahol a Szent 'János szobrok komoran, kissé oldalt fordított fejjel tekintenek maguk elé és a tüzoltóbódék az élet egyéb nehézségein kívül azt is eszébe juttatják a parasztoknak,, hogy tűzbiztosítás is van a világon, be kellene már fizetni a járandóságot Plaňanyban. De játszottak vendéglők előtt is, ahol a sűrű dróthálóval bontott táblákon alig lehetett kibetűzni a császári és királyi hatóságok hirdetményeit, meg a borbélytányér közelében, amely a városi civilizáció egyetlen jelképe, rozsdás vason nyikorog, és csak úgy csillog a márciusi napfényben. Az apa rázta a dobot, a kintorna a Nem megy az-t és a Volt nekem egy kompániám at játszotta; ezek a dallamok újra lázba hozták a fiúkat, s a golyózásnál és pörgettyűnél rafináltabb szórakozások felé csábították őket. Április vége felé már javában dolgozott a négytagú együttes. Rendezzenek be maguknak saját cirkuszt ? Vegyenek fel legalább még egy női munkaerőt? Szó sem lehetett róla, apuskám! Mert az öreg szerfelett elégedetlen volt a dolgok alakulásával. Ő bizony nehezen vett búcsút Schustemé vállalatától, hiszen már abban reménykedett, hogy öreg napjaira kellemes menedéket talált. De jó is volt az a kis szabadság, egy-egy kupica pálinka meg a kényelmes fekvőhely az istállóban! Ami azt illeti, a régi életformáért Fricek sem rajongott, bár ezt sohasem vallotta be. Mert mégiscsak más az alacsony állványé trapézokon lengeni, mint fent, egészen a sátorponyvánál, tátongó mélység felett, acetilén reflektor fényében, miközben a közönség hátravetett fejjel az akrobata testére szegzi pillantását. Más itt, a bámész kölykök között, akiknek legnagyobb élményük a földön fetrengö apa, mint ott, a kartonlapra írt leveleket küldözgető titokzatos szépségek között. 4 15
