A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-06 / 6. szám
írók- történetek AZ ÜSTÖKÖS KIS HALOVÁIMY CSILLAGA Petőfi fia szerencsétlen csillagzat alatt született Olyan korban, amikor a magyar szabadság élet-halál harcot vívott s a jövő semmi jóval nem kecsegtetett. Mintha az apa előre megsejtette volna fia tragédiába hajló életét. Legalábbis erre utalnak a fia születését megörökítő sorai: „Született Zoltán fiam december 15. 1848 déli tizenkét órakor Debrecenben, a harmincad utcában Ormós szabó házában, az utcára nyitó kapu melletti szobában. Szeptemberben beállván katonának, feleségemet szüleihez vittem Erdődre, de az ottani lakás később az oláh lázadás miatt nem lévén eléggé biztos. Debrecenbe szállitám őt hol zászlóaljammal feküttem. így érte szegény fiamat ez a szerencsétlenség. hogy Debrecenben született Debrecenben és ami több: pénteki napon. Azaz jobban mondva: »pénteki napon és ami több DebrecenbenAr mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira. hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt ez, egy nemzet függetlenségét olyan városban proclamálni, hol a házak kapujára az van írva: »A ki bejön az udvarra, tegye be az ajtót mert kimegy a disznó.* Legalább annak a haznak a kapuján, a hol a fiam született, ez állott " A fia születésére írt versében is sok a borongó, tépelődö hang, a jövő iránt érzett aggodalom: „A reménynek nagy virágos fája. Mit e csillag fénye felmutat; Csak ne szálljon kora dér reája. Mely leszedné e virágokat. Oh halál, te nem lészsz oly kegyetlen. Hogy magaddal rántsd idő előtt; Nem enyém lesz ö — tartsd ezt eszedben — A hazának nevelem fel őt." És mi lett a nagy költő fiából. Petőfi Zoltánból. aki örökölte ugyan apja nyugtalan természetét tehetségét azonban kevésbé? Apja tragikus halála után nagyapjához. Szendrey Ignáchoz került majd ismét anyja vette magához, aki időközben férjhez ment Horváth Ádám tanárhoz. Az ifjú Zoltánka sosem volt valami jó tanuló, 1864-ben, 15 éves korában megbukott a gimnáziumban. Ekkor Petőfi öcscse, István, aki gyámja volt Zoltánnak, magával vitte Csákóra, hogy gazdasági pályára irányítsa. Ebből sem lett semmi. Zoltán visszavagyott a gimnáziumba, amelyet Szarvason folytatott. Itt sem bírta sokáig. 1866 tavaszán megszökött az iskolából. Nagy üggyel-bajjal mégis sikerült neki az iskolaévet Nagykőrösön befejeznie. Szeptemberben már a szegedi gimnáziumban találják. De itt sem maradt sokáig. Tanárai a fiüt rakoncát/ansága miatt eltanácsolták az iskolából. Követte apja nyomdokait 1867 tavaszán elszegődött a debreceni színtársulathoz. Szana tamás ez idő tájt találkozott vele Debrecenben. Emlékezésében megörökíti megismerkedésüket: „1867 tavaszán Debreczenben mindennapos vendége voltam Bloksay kávéházának. .. (Egy napon egy körülbelül tizennyolcz-tizenkilencz) évesnek látszó fiatal ember lépett a kávéházba. Sápadt arczú, vézna legényke volt, tüzes, villogó szemekkel s megjelenésében az önérzet kifejezésével. A társaság egy része talán észre sem veszi, ha Dózsa bátyánk reá nem kiált s asztalunkhoz nem szólítja: — Petőfi Zoltán, a nagy Petőfi fia. — szóit a derék öreg felém fordulva, azzal a páthoszszal, melyet a színpad deszkáiról hozott közénk magával. — Ismertem az apját is, azt kívánom neki, hogy méltó fia legyen apjának. Petőfi Zoltánt nem hozta zavarba ez a bemutatás, sőt örült neki. Kissé meghajtotta magát s mintha csak régi ismerősünk lett volna, közénk telepedett. Elmondta, hogy megunta az iskolát, szabadabb élet után vágyakozik s apja példájára szeretne szinészszé lenni. Nagy örömet szerzene neki, ha mindjárt itt maradhatna a debreczeni színtársulatnál. Bármily csekély fizetés mellett, ha másképpen nem lehet díjazás nélkül is Reám, megvallom első látásra nem valami kellemes benyomást tett Petőfi Zoltán. Sápadt beesett arczán éjjeli dorbézolások nyomait véltem fölismerhetni, s nagy önbizalmát mely szavaiból kisugárzott, nem találtam eléggé megokoltnak. Ezt a fiút roszszul nevelték s nagyon elkényeztették. — gondoltam magamban..." Később, amikor Szana jobban megismerte, megváltoztatta előző véleményét: „Egyéniségében egymás után fedeztük fel a jó tulajdonságokat Könnyelműsége mellett megismertük jó szívét; határtalan önbizalma mellett ritka találékonyságát és gyors elméjét..." Ezután a debreceni színtársulattal kóborolt, de nem bírta sokáig, súlyos tüdőbajt kapott Közben meghalt az édesanyja is, és Zoltán otthagyta a színészetet folytatta a tanulást talán az anyja halála miatt érzett lelkifurdalásnak is része volt ebben. Akaratereje azonban kérész életű volt, 1869-ben már megint a színészekkel csavargóit. Mostohaapja és új gyámja, Horváth Árpád külföldre küldte gyógykezelésre, de már nem segíthettek rajta. Néhány hónapi szenvedés után, 1870. november 5-én meghalt Azt beszélik róla, hogy még a halálos ágyán sem hagyta el élcelödö kedve és mosollyal az arcán mondotta a körülötte állóknak: „Ifjúságomban elértem azt mit mások csak érett korukban szoktak elérni: meghalok — végelgyengülésben." Nem érte meg huszonnegyedik születésnapját Néhány vers, versfordítás maradt utána, amelyek azonban messze elmaradtak apja sugárzó költészetétől. A fiú nem váltotta be barátai, ismerősei hozzáfűzött reményeit, apjának baljós sejtelmei öltöttek inkább alakot. Krúdy Gyula találóan rajzolta meg alakját: „A ködből, az árnyékból kilép Petőfi Zoltán, olyan kopottan és rongyosan, mint ahogyan egész életében mutatkozott azok előtt akik ismerték az üstökös hátramaradt kis halovány csillagát a magyar menny boltozaton ... Nincs segítség? Nem megy az írás, ennek okát keresem bánatosan, mert úgy vélem, ha megtalálom, azonnal kiküszöbölhetem, s utána annyit fogok írni, mint egy grafomániás: sokat. Nem lelem, sajnos, ehelyett néhány tanácsra bukkanok. A Nagyvilág legújabb számában olvasom például Jevtusenko interjúját Graham Greennel. A világhírű angol író mondja a következőket: „Nagyon szerettem Déry Tibort, a kommunista magyar írót. Valamikor egy estélyen ismerkedtünk meg, s rögtön megkedveltük egymást, amikor beszélgetni kezdtünk arról, milyen is az, amikor nem megy az írás. Megkérdeztem tőle: „Most is szenved?" Azt válaszolta: „De még mennyire! Már tíz napja nem tudok írni." Elnevettem magam: „Te jó isten, én már fél éve!" Akkor ezt a tanácsot adta: „Üljön le korán reggel az íróasztalhoz, fogja a tollat és az üres papírt, igyon meg egy nagy pohár whiskyt, és írjon le mindent, ami eszébe jut..." ZS. NAGY LAJOS Ez, ugye, nem tanács, hanem alapszerződés. Ilyen szerződést kell kötnie minden írónak önmagával, ha hatvannégy éves koráig hatvannégy könyvet akar megírni. S akkor egész biztosan sikerül is neki. Feltéve persze, hogy zseni. Akkora, mint Móricz Zsígmond volt. „Tehát betegség nem létezik." E mondat olvasása közben (talán épp e mondattól) olyan eperohamot kapok, hogy kilencrét görnyedek, és ezen bizony a nagy angol, s a még nagyobb magyar író bölcsessége sem segít. Mi az, hogy eperoham? Egy kezemügyében lévő orvosi könyv szerint „az epehólyag hosszúkás, körte alakú zsák, amelynek lekerekített, szélesebb vége a jobb bordaív alatt, a máj széle mögött fekszik ... Statisztikai becslések szerint minden tizedik ember epehólyagjában kő van. Okát mindmáig nem tudjuk biztosan. Az epekő jellegzetes tünete a görcs, a kólika. Roham alatt a görcs olyan heves szokott lenni, hogy a beteg mm Hát igen. Am miként fogadhatja meg ezt a tanácsot egy elvi és erkölcsi alapokon álló, egészségügyi szempontokat szentnek vélő antialkoholista? Sehogy. Egyébként Graham Greene is hozzáfűzi a fentiekhez: „Persze, ez tréfa. Senki se írjon, ha nem képes rá. Ne akarjon mindenáron író lenni." Bölcs tanács, de csak arra jó, hogy az ember beletörődjön ebbe a képtelen állapotba. Beletörődjem? Vagy hallgassak inkább Móricz Zsigmondra? Ezt olvasom egyik naplófeljegyzésében (Móricz Virág közli Tíz év című könyvében): „Alapszerződésem magammal az, hogy: 1. A testem köteles állandóan készenlétben s erőben lenni. Tehát betegség nem létezik. Fáradtság nincs. Testi probléma egyáltalán kikapcsolva. 2. Szellemi gátlás ugyanúgy értelmetlen volna. Mivel saját magamnak semmi kívánságom nincs, se igényem, se hiúságom, semmi, ami saját magamtól valami további foglalkozást, munkát, eljárást kívánna önmagam érdekében, tehát nem is szabad előfordulni, hogy önmagámmal való elfoglaltságok miatt a legcsekélyebb mértékben is időt veszítsek." vagy környezete feltétlenül orvost hív." Körülnézek: Környezetemet jelenleg, csupa élettelen tárgy képezi: írógép, villanymelegítő, kávéfőző, táskarádió, könyvszekrény, szódáspalack, hamutartó. Ettől a környezettől hiába várom, hogy orvost hív. Még csak egy okos kutyám sincs, akit érte küldhetnék. Hirtelen úgy döntök, hogy nem ismerek el semmiféle eperohamot. Halkan nyögdécselve kijelentem, hogy az egész csak agyrém, rögeszme, tévhit. Valószínűleg mindennek ez a ronda, mekegő, nyelvöltögető szó, az epe az oka. EPE. Biztos vagyok benne, hogy ezt a szót csakis egy hajdani epebajos nyelvész alkothatta. Törlöm a szótáramból. S lám ezzel véget is ért a roham, nyugodtan és vidáman meghallgathatom a tízórás híreket. Egy furcsa hír „Leégett a nigériai külügyminisztérium épülete. A tüzet minden bizonynyal az elektromos berendezés rövidzárlata okozta. A külügyminisztérium minden dokumentuma a tűz martaléka lett." Azon tűnődöm, mit csinálhat most D. Gy.
