A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-12 / 37. szám

Expressz ajánlott levelet kapott a szerkesztőség Hodosból (Vydrany). „Kedves szerkesztőség. Önöknek érdeke a jó riport. Minél előbb jöjjenek és hozzanak fényképezőgépet. Olyan riportot írhatnak a Hétbe, hogy világraszóló. Két hiszékeny öreg elhamarkodott tette, akik sok ezret szétosztottak. De a ház még megvan, a nagy telekkel, ami kétszázezret megér. De ha lehet a hnb-t hagyják ki. Én majd személyesen megmondom, hogy miért. Két elkeseredett öreg. Nyolcvan éven felüliek. Hodosi Károly és felesége Katalin, Karácsony utca. Egy régi hű olvasójuk. De minél előbb jöjjenek, mert csak maguk segíthetnek. Kocsival egy óra. megéri a fáradságot. Üdvözlöm a Hét szerkesztőit. Ági. Feladó: Bíró Ági, Hodos (Vydrany), Hadnagy u. 603. Hát mentünk. Melyik szerkesztőséget nem érdekel egy „világraszóló" riport? Siettünk, mégis elkéstünk. Hodosi Károlyné. Katica néni már a kriptában fekszik, amit saját költségükre 17 000 koronáért csináltattak. De a bácsi még él, vele beszélgettünk, mert Bíró Ágit nem találtuk. Ilyen nevű lakosa nincs a falunak, mint ahogy Hadnagy utca sem létezik Hodoson (Vydrany) se 603-as házszám. A 84 éves Hodosi Károly vaskapuja kulcsra zárva, nem sikerül bejutnunk a házba, amíg elö nem kerül egy szomszédasszony és be nem ereszt. — Tetszik tudni — magyarázza —, azért van zárva a kapu, mert Katica néni temetése alatt a bácsit kizárták a házából, mire visszajött a szertartásról, így az utcán kódorgott a zuhogó esőben. Meglátta őt a bácsi testvéröccse, Hodosi Béla, ö aztán elment Csibánéhoz és elhozta töle a kulcsot. No és aztán rögtön kicseréltették a zárat, hogy ilyen eset többé elő ne fordulhasson. Most már csak nekem van kulcsom a kapuhoz, mert én látom el az öreget, no meg Károly bácsinak és a rokonának, Hodosi Bélának. Csibáné ide be nem teheti többé a lábát... — Csibáné? Kicsoda az a Csibáné? — Jaj, ne tessék kérdezni, jobb arról nem tudni, nem beszélni ... De Hodosi bácsi beszél, mert közben előkerült a kert végéből. Észrevehetöleg megrémül, amikor bennünket meglát, azt hitte — mondja később —, hogy hivatalos emberek vagyunk és máris visszük a „menhelyre". Tisztázzuk a helyzetet, bemegyünk a házba, a bácsi előveszi a zsebkendőjét és törölgetni kezdi a szemét. Nincs megrendítőbb látvány, mint amikor egy aggastyán sír. Biztosítjuk őt segítő szándékunkról, erre igyekszik uralkodni megrendülésén, mi pedig vigasztaljuk, mert azt hisszük, hogy két hete elhunyt feleségét siratja .. . — Siratom is. .. — mondja. — Ö is sírna, ha látná, mit müveinek velem, mit csinál velem az a Csibáné. Bárcsak már a Katicám mellett feküdnék, nem sírnék bizony akkor, de mikor kiskorúsítani akarnak ... Azt mondják, nem vagyok ép HOL AZ IOAZSAG? eszemnél ... De hiszen láthatják, nézzék meg maguk is. Becsukta a sifonéromat, kulcsra zárta előlem a másik szobám ajtaját, biztos azért, mert fél, hogy szétosztogatom, amim ott van ... Nincs pedig ott már semmi, elhordott onnan mindent, legfeljebb a semmit osztogathatnám ... — Kicsoda? Ki teszi ezt magával? — Hát a Csibáné, a feleségem testvérének a lánya. El akar vitetni engem innen, be akar telepedni a házamba. — Ej, ej Hodosi bácsi, az ilyen állítást bizonyítani kell. — De hisz a szomszédok látták ... tudják ... Idejött Csibáné, hogy ápolja a feleségemet, de többé nem engedett a közelébe senkit. Még engem se, csak hordott innen, amit ért. Jött sötétedés után gumikerekű taligával és pakolt... — Maga miért hagyta? — Mert altatót adott be nekem ... — Bizony adott! 10 miligrammos Diasepan tablettákat, isten tudja, hányat. Vizelethajtót, hashajtót... hogy nézzen ki minél gügyébbnek — szól közbe Irénke, a szomszédasszony. — Mióta nem szedi, azóta semmi baja ... A taligát pedig láttam a saját szememmel, mert hisz itt lakom a közvetlen szomszédságban. Csak azt sajnálom, hogy nem szóltam ki az ablakon keresztül... De hát azt gondoltam, nem az én gondom, minek avatkozzam bele. Nem tudtam, hogy milyen következményeket von maga után ... — Amíg el nem vitték Katicámat a kórházba, mivelhogy szélütés érte ... — Azóta nem kell orvosság a bácsinak ... Rendbe jött, esténként televíziónézés közben elszív egy szivart és megy aludni. Minden este benézek hozzá ... — No, de miért tenne ilyesmiket az a Csibáné? — Örökölni akar. Megörökölt ö már így egy házat, most is abban lakik . .. — Bánja a fene — veszi újra át a szót a bácsi —, mi lesz, ha lehunyom a szemem, pedig tessék elhinni, sok földdel léptem be annak idején a szövetkezetbe, dolgoztam is ott harminc évig szorgalmasan. Tessék csak megkérdezni a vezetőktől, kitüntetett munkás voltam. Szép jutalékokat kaptam, meg szép nyugdíjat is adnak. De én még a nyugdíjazásom után is bejártam dolgozni két évig. Igaz Irénke? Itthon meg spóroltunk, hogy öregségünkre senki támogatására ne szoruljunk. Most meg itt van ni... ha a szomszédok meg a rokonaim nem törődnek velem, akkor talán már... Karcsi bácsi nem fejezte be, nem tud beszélni a könnyeitől. Végrendelet után érdeklődöm. — Tudtommal a bácsi nem írt alá végrendeletet — mondja Irénke, majd az öreg felé fordul — Vagy aláírt? — Nem írtam én alá semmit... — törülgeti a szemét az öreg Hodosi. No ezek után mégiscsak benézünk a helyi nemzeti bizottságra, ha már Bíró Ági nincs, s így nem lehet vele beszélni. De ott sem tudnak végrendeletről. Azt mondják, a telek meg a ház becslés szerint mintegy 200 000 koronát ér, készpénz is lehet, de nem tudni, hol és mennyi, no meg azt is tudták, hogy az öregasszonyt halála előtt öt vagy hat hétig Csibáné ápolta. De ha még ennél is többet akarunk, keressük fel Dunaszerdahelyen az állami közjegyzőt. Felkerestük... A fiatal közjegyzőnö állig begombolkozik, amikor megtudja, mi járatban vagyunk. Ami után kérdezősködünk, az „hivatali titok". Annyit azonban mégiscsak elárul. 16